Hogyan tudnánk feljebb kapaszkodni a rangsorokban és mennyire reális vágy egy világszínvonalú magyar egyetem kifejlesztése? A Magyar Tudomány folyóirat két tanulmányát szemlézzük.
Nemrégiben két tanulmány is foglalkozott azzal, hogyan lehetnének nemzetközileg is (el)ismertebbek a magyar egyetemek. Bőgel György és Mátyás László az egyetemi rangsorok, míg Polónyi István és Kozma Tamás a világszínvonalú, illetve az élenjáró egyetem ideája felől közelítette meg a kérdést.
A három legtekintélyesebb listát (ARWU, THE, QS) böngészve magyar egyetem nevét leghamarabb az 500. hely körül olvashatjuk. Adja magát a kérdés: mit tehetnénk egy kedvezőbb helyezés elérésének érdekében? A három lista módszertanát áttekintve látható, hogy a legfontosabb értékelési szempont a kutatási teljesítmény.
Ugyanúgy, ahogy a hazai rangsorok is befolyásolják a kiváló oktatók és hallgatók mozgását, a nemzetközi rangsorok is hatással vannak a pénz áramlására, illetve a legnevesebb oktatók munkahelyválasztására. Érdemes észben tartani: a tehetséges hallgatók és oktatók elvesztését a gazdaság és a társadalom is megsínyli. Fontos tehát megvizsgálni, hogy miért nem szerepelnek jobban a hazai egyetemek a globális rangsorokban.
A Bőgel–Mátyás szerzőpáros a következő okokat sorolja fel: az egyetemek kutatási teljesítménye meglehetősen alacsony, a PhD-képzés sok helyen nem megfelelő színvonalú, az oktatók idejét a kutatás helyett nagymértékben az oktatás köti le, és a tanári karban kevés a külföldi. Hangsúlyozzák azonban, hogy a kialakult helyzetért nem csupán az egyetemek felelősek; 2012-től kezdődően az állam jelentős forráselvonást hajtott végre a felsőoktatásban, ennek következtében működési zavarok léptek fel egyes intézményeknél. Egyértelmű, hogy a rangsorokban való feljebbjutáshoz változtatásokra van szükség.
A tanulmány szerzői szerint a reformokat ajánlatosabb szűkebb körben, például egy kiválasztott egyetemi karon kezdeni, majd a tapasztalatokból tanulva továbbterjeszteni. A kísérlethez biztosítani kell a szükséges anyagi feltételeket, a megfogalmazott működési elvek következetes betartását és hiteles vezetők választását.
Hogyan vezethetnek a fentiek egy világszínvonalú magyar egyetem kifejlesztéséhez? Van-e realitása az ilyen típusú vágyakozásnak? Polónyi István és Kozma Tamás válasza az, hogy nincs. Viszont élenjáró egyetemek kialakítása valódi cél lehet, akár már a közeljövőben is.
Tekintsünk vissza a 2000-es évek elejére, ekkor indult el ugyanis az Európai Unióban a Bologna-folyamat, a világ más részein pedig a világszínvonalú egyetemmé (world class university) válás lehetőségei foglalkoztatták az egyetemek vezetőit. Mindkét vízióban közös a hagyományos akadémiai értékek átmentésének vágya. Ne felejtsük el, ez az az időszak, amikor beindult a profitorientált felsőoktatás térhódítása. A különbségeket tekintve fontos kiemelni, hogy míg az EU azért adaptálta a Bolognai Deklarációt, hogy a klasszikus egyetemeket a megváltozott körülményekhez igazítsa, addig a világszínvonalú egyetem alapkoncepciója az, hogy az egyes országok alakítsák ki saját tudásközpontjaikat, majd tegyék őket világszínvonalúvá.
A world class university modellje Jamil Salmi-hoz, a Világbank felsőoktatási kérdésekkel foglalkozó munkatársához köthető. Ő írta le tíz évvel ezelőtt az egyik publikációjában, hogy mire van szüksége egy egyetemnek az élvonalba kerüléshez. Megfigyelései szerint három, egymást kiegészítő tényezőnek kell fennállnia: a tehetség magas koncentrációjának (ez mind közül a leglényegesebb), bőséges erőforrásoknak és kedvező vezetésnek (ez az államtól való viszonylagos függetlenséget és a korlátozás nélküli tudományos kutatást jelenti). Kiemeli, hogy nélkülözhetetlen a nemzetköziesedés, vagyis – esetünkben – magyar és külföldi hallgatók és oktatók együttes jelenléte. Elengedhetetlen a forrásokban való bővelkedés, hiszen a kiváló, világhírű professzorokat meg kell fizetni, fedezni kell a működési és kutatási kiadásokat, emellett jó, ha vannak köz- és magánszervezetektől, valamint a tandíjakból származó bevételek, sőt, ide sorolja az öregdiákoktól érkező adományokat is. Mivel az itt ismertetett feltételek közül több nem teljesül a hazai helyzetben, ezért nézzük meg a realisztikusabb célt, az élenjáró egyetemmé nyilvánítás kritériumait.
A flagship university modelljét John Aubrey Douglass dolgozta ki, az amerikai egyetemeket véve alapul. Megfogalmazásában az élenjáró egyetem regionális és nemzeti jelentőségű intézmény. Elsődleges célja nem a rangsorokban való előkelő helyezés, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne rendelkezne nemzetközi stratégiával. Ebben az elgondolásban is kiemelt szerep jut a kormánytól érkező pénzügyi és politikai támogatásának, már csak azért is, mert ez az egyetem támogatja a gazdaság fejlődését és a társadalmi mobilitást. Az élenjáró egyetemek a tudományágak széles körében igyekeznek diplomát nyújtani. Alapvető jellemzőjük az intézményi alapú minőségbiztosítás, továbbá a megfelelő oktató–hallgató arány.
A fentiek ismeretében vegyük szemügyre a hazai szituációt. A Fokozatváltás a felsőoktatásban című dokumentumot néhány évvel ezelőtt fogadta el a kormány. Polónyi és Kozma felidézi, hogy ebben a „Milyen felsőoktatást képzelünk el 2030-ban?” kérdésre a következő felelet olvasható: „Minden [magyar felsőoktatási] intézmény világszínvonalú [kell, hogy legyen] azokban a diszciplínákban, amelyek a saját kiemelt területéhez tartoznak.” A stratégiában célként jelenik meg a felsőoktatásban folyó kutatások nemzetközi beágyazottsága, az EU-s kutatási pályázatokon való részvétel és a felsőoktatási és ipari együttműködési központok kiépítése, azért, hogy az egyetemek tudományos eredményei minél hamarabb közel kerüljenek a gyakorlathoz. A finanszírozást illetően az az elvárás fogalmazódik meg, hogy a felsőoktatási intézmények egyre nagyobb mértékben támaszkodjanak saját bevételekre, vagyis csökkentsék függőségüket a mindenkori költségvetési forrásoktól. Ezekből a megállapításokból kitűnik, hogy a Fokozatváltás nem az akadémiai értékekre kíván alapozni, hanem a piacosítás felé mozdul el.
Mi szükségeltetik ahhoz, hogy ebben a helyzetben feljebb tudjunk kapaszkodni a rangsorokban? A tanulmány írói felhívják a figyelmet, hogy a ranglistákon mindig ugyanazok a hazai egyetemek szerepelnek, a többiektől való lemaradásuk főbb okai közül pedig kiemelhető az 1 millió főre vetített nemzetközi közlemények alacsony száma, a források szűkössége, a kevés külföldi hallgató. Ugyanakkor a hatékonysági mutatók a Douglass által megfogalmazottakhoz közelítenek, tudományegyetemek a tudományágak széles körében bocsátanak ki diplomákat és vannak törekvések az intézményi alapú minőségbiztosítás megteremtésére is. Ha a korábban felsorolt hátráltató tényezők tekintetében előremutató változás történik, akkor a magyar tudományegyetemek belátható időn belül élenjáró egyetemekké válhatnak.
Forrás:
Bőgel György – Mátyás László: Kapaszkodjunk feljebb a globális egyetemi rangsorokban!
Polónyi István – Kozma Tamás: Az egyetemfejlesztés alternatívái
Fejléckép: HBS Alumni – Harvard Business School
