Karrier vagy önmegvalósítás? – Sorry to Bother You

Kevés emberhez jutott el a Sorry to Bother You című alkotás, pedig érdekesebb, intenzívebb, mint az elmúlt időszakban megjelenő filmek többsége. A látszólag csak a rasszizmussal foglalkozó történetben sokkal több van, mint gondolnánk, a karrierorientáltság és a kapitalizmus témái is fontos szerepet kapnak. Kritikánkat olvashatjátok.

A Sorry to Bother You első ránézésre egy tipikus, a rasszizmus rossz voltáról szóló film, és önmagában annak nem túl erős. Tele van sztereotípiákkal, általánosításokkal, amik azt üzenik, hogy minden fehér gonosz, mert van pénzük, miközben minden afroamerikai áldozat, mert nekik meg nincs. Szerencsére elég hamar kiderül, hogy nem ez a film központi gondolata: egy ettől sokkal érdekesebb kérdést feszeget, miközben a sztereotípiákat is elkezdi parodizálni.

A történet középpontjában Cassius Green (LaKeith Stanfield) áll, aki telefonos értékesítőként dolgozik, hogy valahogy meg tudjon élni. Az anyagi helyzetét tökéletesen leírja, hogy egy rokona garázsában él a barátnőjével, Detroittal (Tessa Thompson); a két karakter közötti különbség adja a film valódi esszenciáját. Cassius a kezdeti sikertelenségek után megtalálja számításait telefonos értékesítőként, egyre jelentősebb szerepe lesz az életében a karriernek, míg Detroit egy igazi művészlélek, számára a kiteljesedés és az emberek segítése a legfontosabb.

Sokatmondó, hogy Cassius beceneve Cash, vagyis készpénz, míg Detroit arról a városról kapta a nevét, amelyiket a gazdasági világválság a leginkább megviselte az Egyesült Államokban. Szinte magától értetődő volt, hogy ez a két karakter a történet egy pontján ellentétes oldalakra fog kerülni, mivel Cash mezei értékesítőből kiemelt munkatárs lesz, míg Detroit a szakszervezeti sztrájk egyik élharcosává válik, aki kedvezőbb juttatásokat akar kiharcolni az egyszeri dolgozóknak. Ezzel tulajdonképpen a karrier és az önmegvalósítás kerül egymással szembe, és a film elején idillinek tűnő kapcsolat széthullik.

Az események nagy tanulsága, hogy az emberi kapcsolatok sokkal fontosabbak, mint a karrier. Erről is rengeteg film szólt már korábban, de jelen esetben kifejezetten nagy hangsúlyt kap az is, hogy hol épít valaki karriert. A történetben szereplő nagyvállalat a kapitalizmust szimbolizálja. A termelést helyezi az első helyre, a munkások érdekeit egyáltalán nem nézi, és azon dolgozik, hogy a lehető legkisebb kiadásból a legnagyobb profitot termelje. Ebben a szálban egyébként aktuálpolitikai utalások is megjelennek.

Három ennyire fajsúlyos téma (rasszizmus; karrier kontra önmegvalósítás; kapitalizmus) együttes fejtegetése nem működhetne jól, ha nem lenne a filmnek annyira jó humora, mint amilyen szerencsére van. Az már az előzetesből is kiderül, hogy ebben a világban az afroamerikaiak akkor érhetnek el sikereket, ha a hangjuk „fehér”, vagyis úgy beszélnek, mintha a bőrszínük is az lenne. Ez a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy ezeket a részeket másik színészekkel utószinkronizálták, így elképesztően groteszk jeleneteket teremtve meg.

Az alkotásnak nincs egyetlen egyértelmű zsánere, a vígjáték, a dráma és a szatíra jegyei felváltva dominálnak; és nagyon meglepőnek hat, hogy utolsó harmada leginkább sci-fi. Összességében ez a kavalkád is működik, és ez nagyrészt a színészeknek köszönhető. LaKeith Stanfield számomra eddig teljesen ismeretlen volt, úgyhogy tőle semmit nem vártam, de nagyon kellemes meglepetés volt, hogy mennyire jól árnyalta a csóróból törtetővé váló karakterét, aki nem mindig tudja pontosan lekövetni a történéseket. Tessa Thompson szintén kellemes csalódás volt számomra, de ő azért, mert a korábbi szerepeiben jellemzően nem kedveltem, itt viszont jól hozta a művészlélek aktivistát.

Omari Hardwick játékát azért nehéz megítélni, mert őt a „fehér hangja”, Patton Oswalt tette igazán emlékezetessé, minden megszólalását élmény volt hallgatni. (Ahogyan David Crosst is Stanfield szinkronjaként.) Armie Hammer antagonistája kicsit egydimenziós, de a „gonosz” megnyilvánulásai valóban azt tükrözik, hogy ő ebben a történetben az igazi antihős, így nem is volt sokkal több funkciója, mint negatív karakternek lenni. Danny Glover és Forest Whitaker is feltűnik egy-egy rövid szerep erejéig, mindketten üde színfoltok voltak.

A Sorry to Bother You zenéje kifejezetten hatásos, végig összhangban van a cselekménnyel, általában a nyomatékosításhoz is hozzátesz. A leggyengébb pont talán a rendezés, mert rövidebb időkre többször is leül a történet, és olyankor kicsit ellaposodik. Ezeket általában egy-egy nagyobb poén oldja fel. A legnagyobb pangásnak az a stílusváltás vet véget, amikor elkezd sci-fivé válni a film. Ennek a kidolgozottsága sem a legteljesebb, és annak ellenére, hogy a csavar nagyot szólt, mégis azt az érzést váltja ki, hogy ez elsődlegesen azért történik, hogy ismét felkeltse az érdeklődést.

Összességében ez az alkotás közel sem hibátlan, de az elvont humora és a benne rejlő mondanivalók miatt mégis felfelé lóg ki az egyszeri tömegfilmek közül, ezért egyértelműen ajánlom.

 

Képek forrása: IMDb

A szerző pontszáma IMDb-n: 8/10

[sam id="10" name="mnb2" codes="false"]