Csempék és macskakövek mindenhol – Portugáliáról szóló útibeszámolón jártunk

A felkonferálás során dr. Lenner Tibor, a Magyar Földrajzi Társaság Nyugat-magyarországi Osztályának elnöke, a BDPK Földrajz Tanszékének egyetemi docense kiemelte, hogy több évtizedes hagyománya van annak, hogy a hallgatók is lehetőséget kapnak egy-egy nyilvános előadás megtartására. Kardos Lauránál ideálisabb jelöltet keresve sem találhattak volna a Társaság soron következő előadóülésének megtartására, hiszen az eddigi eredményei ígéretes tudományos pályát predesztinálnak neki. Két évvel ezelőtt második helyezést ért el az Országos Tudományos Diákköri Konferencia FiFöMa szekciójának Népesség- és településföldrajz tagozatában. Kutatási eredményeit konferenciákon mutatta be, valamint több helyen publikálta – például egyik zsűritagjának felkérésére a geográfia legrangosabb hazai szakfolyóiratában, a Földrajzi Közleményekben is. Kiemelkedő tanulmányai és szakmai eredményei elismeréséül két tanéven keresztül részesült Nemzeti Felsőoktatási Ösztöndíjban, jelenleg pedig az Új Nemzeti Kiválóság Program résztvevője.

Az előadás Portugália bemutatásával kezdődött, így a hallgatóság megismerkedhetett az ország általános jellemzőivel. Természetesen – az esemény jellegéből kifolyólag – a geográfiai tudnivalók kiemelt hangsúlyt kaptak. Portugália az Ibériai-félsziget délnyugati részén található, területe és lakosainak száma is Magyarországhoz hasonló nagyságú. Domborzata nagyon változatos, főként a Mezeta-fennsík határozza meg. Az ország sajátos klímával rendelkezik az Atlanti-óceán felől érkező óceáni légtömegek, illetve a Földközi-tenger felől érkező mediterrán légtömegek együttes hatása miatt. Természeti erőforrásokban szegény.

Az ország lakossága homogén, többnyire katolikusok lakják, 21%-uk írástudatlan. Jellemző, hogy a mai napig óriási kultusza van Vasco da Gama személyének. Nagyon sok helyen – például egy metróállomáson is – megemlékeznek róla és a felfedezéseiről. Gazdaságuk aszimmetrikus: észak-dél, illetve nyugat-kelet irányban is megfigyelhető a tagoltság, ugyanis az északi és a partmenti területek sokkal fejlettebbek, gazdagabbak. (Lauráék is főleg a partmenti városokat látogatták meg, ez alól az ország déli részén tettek kivételt.) Talán ezért sem véletlen, hogy nagyon sokan a kivándorlás mellett döntenek; ezek az emberek elsősorban Franciaországot veszik célba.

Az utazás 2018. december 30-án vette kezdetét. A repülőút két dolog miatt is emlékezetes volt: Laura ekkor ült életében először repülőn, ráadásul eközben a naplementében is gyönyörködhetett. A landolást követően Lisszabonban rögtön szembeötlő volt, hogy rengeteg a macskakő. Talán a „rengeteg” jelző nem is elég kifejező, az előadó szavai sokkal jobban leírják ezt: „macskakőcsömöröm lett a végére”. Az ország domborzati sokszínűsége kicsiben is észlelhető, Lisszabonon belül is nagyon nagy szintkülönbségek vannak. Ugyanígy kirajzolódott a különleges klíma is, a tavaszias időjárás szokatlannak hatott december végén. Utóbbinak köszönhető, hogy a portugál főváros ekkor is tele volt csodálatos virágokkal, s a narancsfák is a legszebb formájukban pompáztak.

A város felfedezéséhez ideális tömegközlekedési eszköz lehet a 28-as villamos. Ezt az összes turista így gondolja, úgyhogy erre szinte lehetetlen feljutni. Első próbálkozásra Lauráéknak sem sikerült, ahogyan a Szent György várba bejutni se, de így is szembesülhettek azzal, hogy az utakon alig vannak zebrák, míg az emelkedőknél a lépcsők is macskakövesek. Kárpótolta őket a csodálatos tájkép a kilátókból (miradouro), illetve a mesés azulejo csempék látványa városszerte. Ezek a csempék kültéren és beltéren is rengeteg helyen fellelhetők, s napjaikban is előszeretettel alkalmazzák ezeket az építészetben. A szuvenírárusoknál szintén gyakori a „csempés” ajándéktárgy.

Lisszabon katedrálisa román stílusban épült a 12. században, de a felújítások miatt más jegyek is megfigyelhetők rajta. Szembeötlő, hogy mennyire sok aranyat használtak a belső díszítéshez, s ez általános jelenség, máshol is megfigyelhető. Az sem véletlen, hogy egy közeli kirakatban feltűnt a helyi gasztronómiai különlegesség, a Pastel de Nata, ami nagyon hasonlít a még ennél is nevezetesebb Pastel de Belém nevet viselő édességre. Utóbbit a „szerzetesek süteményének” is szokták nevezni, ami onnan ered, hogy régen a Szent Jeromos kolostor lelkipásztorai tojásfehérjével keményítették a ruháikat, ezért a megmaradó sárgájának kerestek egy megfelelő felhasználási módot. A végeredmény a világhírű édesség lett, aminek a receptjét csak négy ember ismeri.

Kicsivel később sikerült felpattanni az ikonikus 28-as villamosra, ami újabb felfedezések felé vezetett. A hirtelen ötlettől vezérelt utazás egy spontán módon kiválasztott megállóig tartott, majd hamarosan Belém városrész felé folytatódott a kaland. Itt kiderült, hogy a polip fogyasztása mindaddig kívánatos, amíg az ember nem tudja, hogy mit eszik – legalábbis így volt ez Laura esetében. A környék legfőbb látványossága, a Belém-torony megkerülhetetlen állomás volt; a lemenő Nap sugarai pompázatos képet festettek. Itt az Április 25-e híd is a turisták fényképezőgépeinek kedvelt célpontja, ahogyan a felfedezők emlékműve is. (Szimbolikus, hogy a modernkori felfedezők, a turisták előszeretettel látogatják.)

Különös tapasztalat lehetett külföldön köszönteni az új évet − legalábbis erre engedett következtetni a beszámoló ezen része. A helyiek sokkal nagyobb ünneplést csapnak ekkor, mint az Magyarországon megszokott, és mérhetetlen boldogság lesz úrrá rajtuk ilyenkor. Az új esztendő első napján itt is szemetesek a terek, de az óriási mennyiségű konfetti lezúdítása után ez nem is meglepő. Ilyenkor nagyon sok hely zárva volt Portugáliában is, de a kilátást és a helyi közlekedési eszközöket ilyenkor is élvezni lehetett. Ekkor még szembeötlőbb, hogy mennyire sok a macskakő, a csempe, és a házak oldalán díszelgő – egyébként diszfunkcionális – kovácsoltvas erkély. Lauráék az új esztendő első napján véletlenül betévedtek egy cukrászdába is, amiről később kiderült, hogy 1949 óta működik, és amellett, hogy a portugál főváros leghíresebbike, itt kapható a legfinomabb fagylalt is.

Lisszabon felfedezése után Sintra városa következett, amit a helyi HÉV-vel lehet megközelíteni. Az egykori portugál fővárost és királyi nyaralóhelyet úgy lehet elképzelni szépségben és távolságban is, mint Szentendrét Budapesthez képest. Itt egy varázslatos kastély felfedezése volt terítéken, amihez egy festői szépségű út vezetett. Egy különleges csigalépcső is megtalálható itt, melynek alján díszes szélrózsás padlózat fogadja a látogatókat, majd egy földalatti barlangüregen keresztül lehet újra a felszínre jutni. Ezen a településen is közlekedik egy villamos, utazóink viszont nem voltak teljesen tisztában ezzel, s azt hitték, hogy egy kiállítási darabhoz van szerencséjük. Miután megcsodálták, lefényképezték kívülről-belülről, legnagyobb meglepetésükre útnak indult, hogy felvegye az utasait. Másnap kósza villamosokon való rendellenes mászkálásuk helyett inkább autót béreltek, s belevágtak az ország többi részének a felfedezésébe.

Setúbal egy tipikus iparváros, nagy kikötővel, kevés látnivalóval. Aki mégis idetéved, az valószínűleg a katedrálist szeretné megnézni, s ha nagyobb szerencséje van, mint Lauráéknak, akkor ezt meg is teheti, hátha nem lesz zárva. Egy 1495-ben épített templom is szerepel a helyi látnivalók rövid listáján, de azt éppen felújították, úgyhogy abba sem lehetett bemenni. Innen délre vezetett az út, elsőként Évora városába. Fallal körülvett óvárosa a világörökség része; napjainkig őrzi ókori emlékeit, középkori hangulatát. Jellemzőek a fehér (és narancssárgára) falú épületek, amiket fekete, kovácsoltvas erkélyek díszítenek. Itt található az a kápolna is, amit szerzetesek koponyáiból raktak ki. A helyi egyetem a középkorban oktatási központnak számított, ma pedig Erasmus+ program keretében az ELTE hallgatói is kiköltözhetnek ide tanulni. A nap végén Faro következett, ami Portugália legdélebbi városa, egy széles lagúna partjára épült, az idegenforgalom egyre jelentősebb központja.

Az út során az ország – és egyben a kontinentális Európa – legnyugatibb pontja sem maradhatott ki, vagyis a Szikla-fok (Cabo da Roca). Fátima, az 1917-es Mária-jelenés helyszíne volt a következő célállomás. Az ottani templomra kevésbé jellemző, hogy fürdene az aranyban, sokkal letisztultabb, visszafogottabb a kinézete. Coimbra városában nagyon sok híres portugál épület kicsinyített mása megtekinthető, de nem csupán erről nevezetes. Az új katedrálisban elképesztő mennyiségű aranyat használtak a díszítéshez, ott minden arany, ami fénylik. A régi katedrális ugyan kevésbé túlzó, de szintén aranyban gazdag, míg a Santa Cruz templomot kobaltkék csempék ékesítik.

Coimbra egyetemét is megnézték az utazók, és a beszámolóból kiderült, hogy az épület egyik tornyában különös hangú harang szól. A helyi diákok szerint ez a kecske mekegésére hasonlít, innen ered az elnevezése is: „Kecsketorony”. Az ottani könyvtár annyira különleges, hogy nem is mehet oda be akárki. Ott még fotózni sem lehetett, úgyhogy ezt Laura sem tehette meg. Cserébe elmesélte, hogy milyen speciális állományvédelmi nehézséggel kell szembesülniük a helyi könyvtárosoknak. A páratartalom mellett nagyon nagy problémát okoznak a rovarok, ezért esténként egy nyíláson keresztül be tudnak repülni a denevérek a könyvtárba, akik elfogyasztják ezeket, ezzel is védve a könyveket a kártevőktől.

Porto, a „Hidak városa” hasonlóan dimbes-dombos, mint Lisszabon. A város jelképe a Torre dos Clérigos (a „Klerikusok Tornya”). A torony 76 méter magas, melynek tetejébe 225 lépcső vezet fel. Ehhez közel helyezkedik el az Atlanti-óceán partja is, ami szintén nem maradhatott ki a programok sorából. Innen a „portugál Róma”, vagyis Braga felé vezetett az útjuk: a Győr nagyságú városban több mint 300 templom van. Végül a fő búcsújáró helyet látogatták meg, amihez 581 lépcső vezetett fel. Itt „sokkal inkább az a lényeg, hogy az ember ezt megmássza, s felérjen, mint maga a templom. Itt a felfele vezető út a fontos, nem a cél. Ez teszi boldoggá a zarándokokat” – emlékezett vissza Laura.

Porto és környéke igen nevezetes a helyi borról, a portóiról. A közeli Vila Nova de Gaia településén egy pincészetbe is betértek kalandoraink, ahol megkóstolhatták a különleges nedűt. A szőlőt mintegy 100 kilométerre innen, a Douro folyó völgyében termelik, de a leszüretelt szőlőből már az itteni gránitpincékben erjesztenek testes vörösbort. Innen vonatút vezetett vissza a fővárosba, ahol a legrégebbi városrész, az Alfama negyed felfedezése volt hátra. Végül a Szent György várba is sikerült bejutni, úgyhogy ezzel teljessé vált az út.

A hallgatóság az élménybeszámoló után – az előadónak köszönhetően – portugál teakülönlegességeket is megkóstolhatott. A finom ital maradéktalanul elfogyott, ami nem is csoda, hiszen az előadás alatt még a lépcsőkön is ültek emberek. Az inspiráló beszámolót hallva biztosan sokak kedve megjött az utazáshoz.

Mihajliv Renáta galériája