„A futás olyan unalmas sport, ennyi erővel olvashatnék akár Jókait is.” Jókai a 21. században is a mindennapi élettapasztalat része, ugyanakkor a fentebb idézett analógiából kitűnhet, helyzete a közgondolkodásban egyelőre nem túl fényes. Az Irodalmi Magazin estjén az is kiderült, miért.
Az elsősorban ismeretterjesztő magazin az idei Magyar Széppróza Napja alkalmából Jókai tematikájú számot szerkesztett. A szövegekből egyértelműen kirajzolódik, milyen sokrétű szerzőről van szó: a biográfiai témájú cikkek mellett az érdeklődők olvashatnak kimerítő elemzéseket, interjúkat Jókai-specialistákkal (köztük Eisemann Györggyel, aki az ELTE BTK egyetemi tanára, az MTA doktora és a rendezvény egyik résztvevője is volt), a közoktatásban felmerülő problémákról – a cikkek szétszórt tematikus blokkokkal vegyülnek, írók és irodalomtörténészek vallomásaival Jókairól. Mindenképpen egy nagyon személyes lapszámról van szó, amely hiperközeli perspektívából enged betekintést a Jókai-galaxisba. A magazin szerzői (Eisemann György, Hansági Ágnes, a Szegedi Tudományegyetem docense és Rózsafalvi Zsuzsa, az OSZK kézirattárának tudományos munkatársa) beszélgettek Pataky Adriennel, a lapszám szerkesztőjével Jókai megítéléséről, hagyatékról és hagyományról, kritikai kiadásról. 
Eisemann, aki a kritikai kiadást készítő csoport vezetője, először is összefoglalta a közönségnek, mi is tulajdonképpen ez a fajta kiadás, mire jó egyáltalán: a sajtó alá rendező legjobb belátása szerint előállított szöveg irodalomtudósok és érdeklődők számára is alkalmas olvasásra, de tartalmazhat különböző kapaszkodókat, jegyzetapparátust, névjegyzéket stb. Hiszen legfőbb feladata, hogy hozzáférhetővé tegye a szerzőt és a hagyományba ágyazott szövegeket. A kutatócsoport tagjai ugyanakkor leszögezték, a folyamathoz nincsen egységes szöveggondozói recept: minden kritikai kiadás külön koncepciót igényel, azt a módszert, amely a legjobb eredményre vezeti a munkát.
Megemlítették a digitális kiadás hasznát, hogy a technológia kitágítja a szerkesztők lehetőségeit. Hansági Ágnes a kritikai kiadás kérdésköréhez még hozzáfűzte, hogy a sajtó alá rendező felelőssége fontos kérdésekben dönteni: elsőre például talán nem tűnik túl súlyos problémának a nevek következetlen helyesírása, ki kell őket javítani, egységesíteni, ezek puszta pontatlanságok. Ugyanakkor ha hozzáolvassuk az „elírásokhoz” Jókai megjegyzését a narrációban (és persze ismerjük az írót), miszerint az adott névről senki sem tudta, hogyan kell kiejteni – rögtön kiviláglik a turpisság és a név egy új értelmezői dimenziója. Tehát a helyesírás is a sajtó alá rendező mérlegelése: manapság ritkán betűhív, mivel a szerkesztők többnyire a modernizálásra törekednek, és bár a tradíció megőrzése fontos, Jókai történetisége nem oldódik föl az ilyen jellegű döntésekben. A hagyomány kérdéséből következően felmerült: mégis hol van a Jókai-hagyaték, és milyen anyagról van szó? Rózsafalvi Zsuzsa fontosnak találja a Jókai-kéziratok begyűjtését – a hagyaték ugyanis Révai Mór János szándékának ellenére (ti. létrehozni egy önálló múzeumot) nagyon szétszóródott.
Természetesen minden igyekezet egy irányba mutat: megmutatni újra egy jelentős – mostanában parázs vitáknak kitett vagy éppen „középszerűnek” értékelt – szerzőt. Számos konferencia szerveződik Jókai köré, és bár a szakmai közeg felélénkült (ez kiviláglik a lapszámból is!), a fiatalok még mindig kevéssé olvassák Jókait.
De mégis honnan ez a távolságtartó hozzáállás? Hansági szerint további szakmai összefogásra van szükség: a szövegeket a modernség szempontjából kell vizsgálni, fel kell számolni azt a közhiedelmet, hogy egy lektűríróról van szó, és végül: meg kell győzni a középiskolai tanárokat arról, hogy Jókai jó. Hiszen számos aktuális szempontot hoznak a szövegei: mozgatja őt az anarchizmus, a modern technológiák (egy másodlagos valóság teremtése a populáris kommunikációval), és a feminizmusban is érdekelt – Milyenek a nők? címmel egy novellaciklust is írt, heroikus nőalakokkal dolgozott. Sőt, Gyulaival ellentétben életében is ünnepelte a nőírókat! És bár tudomásul vette a női szépség magasztosságát, illő humorral nyugtázta azt is, mégis milyen törékeny – elég egyetlen haragos grimasz.
Hansági észrevételezi, hogy bár a kortárs irodalom már felfedezte Jókai-galaxis fontosságát, elég megnézni Térey János A Legkisebb Jégkorszakát vagy a Szilasi-novellákat – Eisemann ugyanakkor még hiányolja azt az áttörést, ami Mikszáthtal történt Esterházynak hála (Termelési regény).
Mindenesetre az egész beszélgetés tanulságának tekinthető, hogy érdemes Jókait olvasni. Hogy nem szabad az iskolás, homályos emlékek felől megítélni őt, hiszen gyerekként az ízes nyelvi humor, a keserédes kiszólások, a szépséges tájábrázolások még nem biztos, hogy gyönyörködtetnek – főleg, ha kötelező őket szeretni. Aki elsőre megijed a vaskos regényektől, kezdje novellákkal vagy elbeszélésekkel Az aranyember újraolvasása helyett – a kritikai kiadás is éppen ezekre összpontosít.
Illendő, ahogy kezdtem, egy – a beszélgetésen is elhangzott – idézettel zárnom ezt a beszámolót, ami az életműre is érzékletes kikacsintás lehet:
„Jókaira úgy kell vigyázni, mint egy ökológiai kisegyüttesre.”
A felhasznált képek az Irodalmi Magazin honlapjáról származnak.
