Kis üdítő kis krumpli. Nem, ez nem a mekis rendelésem, hanem a könyv, amit olvastam. És nem, nem volt vicces. Te olvastál már olyan novellás kötetet, amiben minden novellának kifejezetten nyomasztó vége van? Na, ez egy ilyen. Komolyan. Félresiklott életek, bosszú, erőszak, gyilkosság és mindez ma, Magyarországon, mindenki számára ismerős karakterekkel. Ez a kötet nem néz félre, nem csukja be a szemét. Megmutatja, hogy mi van. És ez van. Ez is van.
Herczeg Szonja első kötete. „Reality novellák”. A történetek alapjai újságcikkek is lehetnének, csak most arcot kapnak a figyelemfelkeltő címek. 31 novella. 31 találkozás. Most meg lehet szólítani azokat az embereket, akiket eddig nem mertem. Sőt, most ők szólítanak meg engem. A fiú, aki a nevelőapja elől szökött el otthonról. A lány, akit megerőszakolt a legjobb barátja. A fodrász, akinek éppen bevallottak egy gyilkosságot. Az anya, aki mindenki helyett dolgozik a családban. A hajléktalan, aki magazinokat árul. Vagy a feleség, aki a bántalmazó férje temetésén van. Ilyen és ehhez hasonló emberekkel találom szembe magam. Nem mesélnek hosszan, pár oldalba belefér egy elromlott élet. Herczeg Szonja valódinak látszó vagy talán tényleg valódi emberek bőrébe bújik és beszél magáról, magukról egyenletes és tiszta hangon. Mindig másba bújik, de a hangja megmarad, mint egy sokkhatás utáni beszámoló; még nem egészen fogtam fel, hogy mi történt, vagy hogy ez tényleg megtörtént, velem. Nem enged túl közel magához. Van egyfajta távolságtartás a történetekben. Nem érzelgős, ő a világra érzékeny. Nem sirat meg, csak éppen felzaklat.
Vagy nem tudom. Én nem sírtam. Nem úgy megrázó. Nincsenek érzelmekkel túlfűtött túlzó jelentek. Nincsenek nagy drámák. Vagyis pont, hogy vannak, csak nem drámának vannak beállítva. Egyszerű, hétköznapi cselekedetek. Te is lehetsz valamelyik. Te is ébredhetsz arra, hogy bár mindent megpróbáltál jól csinálni, most mégis ülsz a fűben és nem tudod, hogy mi van. Gondolsz valakire. Hogy mi van vele. Hogy megölte-e magát. És közben te is tudod, hogy ez nem róla szól, hanem rólad. Élethelyzetek és élettörténetek, amik mellett csak el szoktam sétálni, most nem engednek el. Most nem tudtam bedugni a fülhallgatómat vagy egyszerűen csak becsukni a szemem. Most minden ott volt előttem. És nem tudom, hogy ezekre a történetekre mit lehet mondai, és nem tudom, hogy ezekre a valódi életekre mit lehet mondani.
Miközben olvastam, sokszor leginkább az érdekelt, hogy és most ezután mi lesz. A kötetben nem lett semmit. Senki nem oldozott fel. Senki nem mondta azt, hogy minden rendben lesz. Nem lesz rendben. Nem nyugtattak meg, hogy semmi baj, hanem rám kiabáltak, hogy minden baj. Hogy tényleg baj van. Felráz, hogy vegyem már észre, hogy ki van körülöttem, vagy hogy legyek már egy kicsit hálás is néha, hogy ilyen is lehetne, de az enyém nem ilyen.
A Kis üdítő, kis krumpli nem kegyelmez. Nem lehet elfelejteni. Nem lehet meg nem történtté tenni. Egy-egy novella utat talál bennem, belém kapaszkodik, és ott van. Nem követelőzik, nem taszít sötét mélységekbe csak éppen néha eszembe jut. Arra késztet, hogy hallgassak ki beszélgetéseket a villamoson, vagy álljak meg két szóra a portással. (Persze lehet, hogy bennem van a hiba, és maradnom kéne nyugton a könyvekkel együtt, de nem maradok, nem tudok.) Még több történetet akarok hallani, még több arcba akarok belenézni. És hiába van kint a borítón a tábla, hogy „Vigyázat! Csúszik!”, már késő, már elkezdett a frissen felmosott padlómon lábnyomokat hagyni. És én nem fogok újra felmosni.
Kiemelt kép forrása: facebook.com
