November 10-én a Fuga – Budapesti Építészeti Központban mutatták be a Magvető Kiadó gondozásában megjelent A csökkenő költőiség című kötetet, melyben Nádasdy Ádám a tőle megszokott követhető, élvezetes és nem ritkán humoros stílusban nyújt betekintést az olvasóknak a műfordítás kulisszatitkaiba. A szerda esti program során a szerzőt Barna Imre műfordító kérdezte Dantéról és Shakespeare-ről, de természetesen más olyan témák is szóba kerültek, amik egy „általános nyelvmunkás” mindennapjainak részét képezhetik.
Barna Imre elsőként a kötet előszavából idézett, melyben Nádasdy azt írja, a fordítás „az évek haladtával egyre jobban eluralkodott a tevékenységén”, és arra volt kíváncsi, mennyire evidens ma a szerző számára az, hogy neve mellett sok helyen a „műfordító” szerepel foglalkozásként. Nádasdy elmondta, hogy bár bölcsészhallgatóként természetes volt, hogy vállalt fordításokat, akkoriban nem is sejtette még, hogy ez ilyen fontossá válik majd a későbbi pályafutása során. Polgári foglalkozásának még mindig a nyelvészetet tartja, de egyre inkább „általános nyelvmunkásként” tekint magára, hiszen akár műfordítói, akár költői, vagy éppen nyelvészi minőségében van jelen valahol, az mindig elmondható róla, hogy szavakkal dolgozik. Ugyan kérdezői újra és újra felhozzák a hasonló beszélgetésekben, hogy mennyi különböző dolgot csinál, szerinte ez mégsem ugyanaz, mint ha egy orvos írna verseket, mert mindannak, amivel ő foglalkozik, van egy közös alapja: a nyelv.
Barna a továbbiakban egy korábbi, Nádasdyval készült interjúra utalt, melyben elhangzott az a kijelentés, hogy a szerző főműve az Isteni színjáték. Nádasdy szerint elképzelhető, hogy ez az állítás helytálló. Ugyan nagyon szeret például verseket írni, ehhez mások is kiválóan értenek, viszont nem biztos, hogy ezt a fordítást más is megcsinálta volna. Lehet, hogy őt az Isten pont az Isteni színjátékra teremtette, de persze ez sosem tudható teljes bizonyossággal. Barna ezzel kapcsolatban arra volt kíváncsi, hogy milyen érzés volt ez a munka, bele kell-e bújnia a fordítónak Dante bőrébe ahhoz, hogy a lehető legjobban adhassa vissza a sorait. Nádasdy szerint nehéz dolga volt, hiszen egy középkori szöveghez nagyon másképp kell hozzányúlni, mint egy időben közelebb álló műhöz, szinte régészként kell közelíteni. Barna Imrének például megadatott Umberto Eco fordítása során, hogy beszéljen a szerzővel és választ kapjon a kérdéseire, Nádasdy viszont nyilvánvalóan nem írhatott Danténak, ha valamivel kapcsolatban bizonytalan volt. Elmondása szerint sokat segítettek viszont Dante magyarázói, így végül sikerült a problémásabb szöveghelyekkel is megküzdenie.
Nádasdy Ádám a fentebb említett tevékenységeken kívül hosszú évekig dolgozott az ELTE oktatójaként is. Barna ezzel kapcsolatban arról kérdezte, hogy lehet-e a fordítást tanítani. Nádasdy saját bevallása szerint nem ért a traduktológiához: ha esetleg mégis állást foglal fordítással kapcsolatos vitákban, az inkább olyan, mintha mesteremberként bemenne valaki más műhelyébe, és elmondaná a véleményét a készülő darabról. Szerinte a műfordítás is olyan, mint a pedagógia vagy a pszichológia: igazán jól csak esetismertetésen keresztül lehet tanítani. Éppen ezért ebben a könyvben is inkább élvezetes anekdoták segítségével és szemléletes példákkal vezeti be az olvasót a műhelytitkaiba. Barna kérésére a beszélgetés során is említett néhány ilyet az Isteni színjátékból és Shakespeare-től is. Dante szövegében az élettelen tárgyak és az állatok is rendelkeznek egyfajta hajtóerővel, amit ő a középkorban „istinto”-nak nevez. Ez a szó a mi ösztön kifejezésünknek felelne meg, ez azonban nálunk valahogy mégsem passzol egy olyan dolog megnevezésére, amivel a tűz, a víz, a kő és az oroszlán egyaránt rendelkezhet.
Hasonló fordítási dilemmák Shakespeare drámáiban is szép számmal megtalálhatók. A Lear király szövegében például az egyik szereplő azzal becsmérli ellenfelét, hogy „base football player”-nek nevezi. Az 1600-as években ez egy teljesen működőképes sértés volt, hiszen a labdarúgás az alsó néposztályok sportjának számított, a fordítóknak ellenben érthető okokból komoly fejtörést okozhat ez a részlet. Nádasdy említett néhányat az évek során született különféle megoldások közül: Vörösmarty például teljesen más kifejezéssel helyettesítette ezt a részt, Mészöly Dezső viszont a formális ekvivalencia jegyében „aljas labdarúgó”-nak fordította, ami talán nem a legszerencsésebb választás, főleg, ha elképzeljük, hogy ez egy komoly katonaember szájából hangzik el a színpadon. Füst Milán egy az ő korában bevett, ma azonban már furcsának ható szleng kifejezéssel élt, és „aljas nyári mikulást” csinált Shakespeare focistájából, Kosztolányi szövegében pedig az „aljas tányérnyaló” változat hangzott el. Nádasdy a kötetben természetesen elárulja a saját megoldásait is, azonban az már a beszélgetés során is nyilvánvalóvá vált, hogy képtelenség teljesen ugyanazt mondani, amit az eredeti, hiszen ez csak ugyanannak a nyelvnek ugyanazon kifejezéseivel lenne megvalósítható.
Barna ezek után rátért a kötet címére, és a költőiség csökkenésének vádjával kapcsolatban kérdezte a szerzőt. Nádasdy a kritizálóinak véleményével ellentétben kitart amellett, hogy a fordításaiban valójában nem csökken a költőiség, ahogy például a városmajori templom sem lesz kevésbé templom attól, hogy nem olyan díszes, mint egy barokk épület. Bár sokan felrótták neki, hogy a szövegei nem olyan szépek, mint például a nyugatos költőké, ő meg szeretné mutatni az olvasóinak, hogy az is tud jó munkát végezni, aki nem áldozza fel minden esetben a tartalmat a formának. George Bernard Shaw mondta, hogy „a nők olyanok, mint a fordítások: a szépek nem hűek, a hűek nem szépek”. Nádasdy szerint a nyugatos költők ez alapján egyértelműen a szép, de hűtlen nőkre szavaztak, számára azonban nem feltétlenül olyan egyértelmű, hogy ez a kategória a vonzóbb lehetőség.
A Shakespeare-fordításokkal kapcsolatban elmesélte, hogy sokan visszajeleztek neki, miután az ő szövegét felhasználó darabot láttak a színházban, és arról számoltak be, hogy meglehetősen fáradtan jöttek ki az előadásról, hiszen egy pillanatra sem kalandozhattak el. Nádasdy szövegeinek az a célja, hogy végig fenntartsák a néző figyelmét és érdeklődését, ez azonban csak úgy lehetséges, ha világosan és érthetően szólnak. Szerinte lehet ragaszkodni a régi fordításokhoz, de ilyenkor számolni kell azzal, hogy a szöveg válik a darab főszereplőjévé, ezáltal pedig az előadás elemeit is igazítani kell hozzá.
A beszélgetés végéhez közeledve Barna az újrafordítás fogalmáról kérdezte Nádasdyt, aki szerint ahogy eredeti fordításról, úgy újrafordításról is értelmetlen beszélni. A rendezőről sem mondják, hogy valamit „újrarendez”, és amikor modern templom készül, akkor sem a katolikus templomot építik újra. Különféle megoldások születhetnek, de sosem lesz egy végleges, tökéletes fordítás. Szerinte száz év múlva már elképzelhető, hogy rettenetesen elavultak lesznek a szövegei, és ez így természetes, hiszen sok minden fog még addig változni. Ezzel a változási folyamattal magyarázta azt is, hogy miért nem rímel nála az Isteni színjáték. Dante korában, ha nem latinul írt valaki, akkor muszáj volt rímeket használnia, mert csak így tudott népnyelven kellőképpen magasröptű szöveget létrehozni. Azóta azonban megszületett a rímtelen vers, így talán a mai olvasó már túl édeskésnek találná a 14235 soron keresztül tartó rímelést.
Dantéhoz visszakanyarodva le is zárult a könyvbemutató, azonban az esemény dedikálással folytatódott, és természetesen volt lehetőség a kötet megvásárlására is. Mindenképp megérte beszerezni, hiszen a beszélgetés csak ízelítőt adott a számos szellemes példából és fontos gondolatból, amivel A csökkenő költőiség szövegeiben találkozhat a kíváncsi olvasó.
A kiemelt kép forrása: Magvető Kiadó
Fotók: Bakó Sára
