November 27-28-án tartották idén a Kutatók Éjszakáját. Az eddigi hagyományokkal ellentétben idén online előadásokon vehettek részt az érdeklődők. A rendhagyó eseménysorozathoz idén is csatlakozott egyetemünk, számos tudományterületen képviseltették magukat az ELTE oktatói.
Az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Kar színeiben többek közt az irracionális döntésekről, a párválasztásról, az egészséges életmódról, a digitális függőségekről és a járványhelyzet pszichológiájáról hallgathattak előadásokat a résztvevők. Az utóbbi előadáson volt szerencsém részt venni. Az esemény a kar Szombathelyi Intézetéhez tartozott, ezért kifejezetten örültem a lehetőségnek, hogy elméletben közeli, földrajzilag távoli „karszegletünk” oktatóival is találkozhatok ily módon, digitálisan.
A Járványhelyzet és pszichológia – egy klasszikus szociálpszichológiai vizsgálat új köntösben című előadást Simon Adél Csenge prezentálta. Ahogy az a leírásban állt, valóban több rétegnek szólt: előképzettség nélküli gimnazisták, felnőttek is élvezhették, ugyanakkor pszichológus hallgatóként számomra is volt mondanivalója, tanulsága. Az előadás promotált interaktivitása digitális térben is tudott érvényesülni, kevésbé éreztem ezt a frontális oktatás egy újabb órájának.
Természetesen maga a téma rendkívül aktuális. Alapvetően a konformitás fogalma köré koncentrálódott az előadás. Ez röviden azt jelenti, hogy alkalmazkodunk egy csoportszabályhoz, még akkor is, ha az nincs kimondva, és egyfajta mérték arra, mennyire vagyunk hajlandóak megváltoztatni a viselkedésünket és formálni azt a környezetünkben látott emberekére. A címben megjelenő kísérlet egy erre épülő szociálpszichológiai vizsgálatot kívánt átültetni a jelenlegi pandémia szempontjából releváns szituációba, és felvetette a nagy kérdést: Kesztyű, vagy nem kesztyű? Holecz Anita, a Szombathelyi Intézet oktatója vezette kísérletben a résztvevők egy asztalról választhattak kellékeket a kreativitástesztnek álcázott vizsgálathoz, mely asztalról lehetőségük volt felvenni egy kesztyűt is. A kérdés az volt, követik-e mások példáját, ha látnak rajtuk kesztyűt, vagy ha nem. Ezzel modellezték a pandémiás viselkedésünket, amikor egymást utánozva próbáljuk kitalálni, mégis mi lehet a csoportnorma, a kimondatlan csoportszabály ebben a felettébb különös és bizonytalan helyzetben.
Solomon Asch konformitáskísérletei ily módon megidézve lehetséges válaszokkal is szolgáltak a járványhelyzettel szemben tanúsított attitűdökre: a résztvevők beszámoltak a tavaszi és az őszi helyzet különbségeiről, a bennük zajló változásokról és hozzáállásukról. Ezt követően a konformitás már rég nem arról szólt, azonosulsz-e a főnököddel, ha a kedvenc kávé kiválasztásáról van szó – mint ahogy az alappélda hangzott. Szóba került a kisebbség és az újdonság ereje, a befolyás és a konzisztencia kérdése, a függetlenség és a csoportgondolkodás hátránya is.
Mint ahogyan arra az előadásban (az előbb) felidézett szakkifejezések is rámutatnak, a konformitás egy olyan fogalom, melyet szófelhővel illusztrálva annyi vonalat és alrészt kellene rajzolnunk, mint égen a csillag. Az ember, mint társas lény, hajlik a közösségbe való tartozásra, ennek érdekében pedig képes kisebb-nagyobb áldozatokat hozni. A konformitás számtalan típusa sorolható ide. Ilyen például a behódolás, amikor alávetjük magunkat a csoport akaratának. De áldozathozatalt jelent ennek teljes ellentéte, a függetlenség is. Ebben az esetben inkább nem kívánunk a csoporthoz tartozni, annak normáit, íratlan szabályait betartani, hanem minden körülmény közt a saját elvrendszerünk szerint cselekszünk. Persze mindkét verziónak megvannak a maga előnyei és hátrányai. Hogy tovább szemezgessünk a fogalmakból: a kisebbség ereje magáról a csoporton belüli csoportokról szól, azok dinamikájáról. A csoportgondolkodás definíció szerint pedig az „azt hiszem, hogy tudom, hogy te mit gondolsz, és már én is így gondolom, ahogy te gondolom, hogy gondolod” jellegű mentális (vagy akár fizikai) cselekvéseket takarja: amikor úgy próbálunk a csoport kedvére tenni, hogy igyekszünk követni annak hagyományait, stílusát, lemásolni a gondolkodásmódját.
Számomra a legérdekesebb fogalom mégis a pandémiás fáradtság volt. A kísérlet után meginterjúvolták a résztvevőket a járványhelyzethez való hozzáállásukról. A válaszaikban többször arra utaltak, hogy az elején még komolyan vették, és szigorúan, maguktól betartották nemcsak a kötelező, de a javallott óvintézkedéseket is. Volt olyan résztvevő, aki, bár a kísérletben nem vette fel a kesztyűt, az első hullám során még minden vásárláskor rendszeresen hordta azt. A pandémiás fáradtság arra az állapotra utal, amikor az emberek már belefáradtak a folyamatos félelembe, lazábban kezelik a helyzetet, annak ellenére is, hogy az súlyosbodni látszik. A WHO friss kutatásai ezt a jelenséget látják a szigorított járványügyi intézkedések ellenzésének legfőbb okaként, melyben az emberek hozzávetőlegesen 60%-a érintett. Ez állhat ugyanis a védekezés és az óvatosság motivációvesztésének hátterében, mely napjainkban, a második hullám során egyre jobban megfigyelhető.
Az előadás során folyamatosan teret adtak a kérdéseknek. Érdemes volt. A módszertani, pontosító kérdéseken túl felmerült, vajon a halálozási korfa eloszlása, illetve annak elképzelt megfordítása változást érne-e el a fiataloknak a vírus iránti attitűdjében. Vajon a jelenlegi statisztika ellentettjében is (tehát akkor, ha elsősorban a fiatalok számára lenne halálos végkimenetelű a járvány) az „élni és élni hagyni” attitűd lenne a jellemző, vagy a tavaszi időszakra jellemző komolyság venné át a helyét?
A Járványhelyzet és pszichológia – egy klasszikus szociálpszichológiai vizsgálat új köntösben című előadás tehát mind élményként, mind gondolatébresztőként megállta a helyét. Számomra erről szólt és szól a Kutatók Éjszakája.
Kiemelt kép: Az előadás eseménye
