Milyen kutatásetikai és adatvédelmi kérdéseket vet fel a videóhívásban rögzített adatfelvétel? Milyen nehézségekkel kell szembenéznie az embernek, ha pandémia idején is folytatná az adatbázis-építést? Hogyan változott az orvos-beteg kommunikáció a kórházak látogatási tilalma alatt, és merre tart az orvosi betegtájékoztatás ma? Ezekről a kérdésekről is szó volt október végén azon az online konferencián, melyet az MTA–ELTE „Lendület” Lingvális Artikuláció Kutatócsoport és az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézete a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal Tématerületi Kiválósági Programjának támogatásával rendezett meg.
Ahogyan azt a konferencia megnyitóján Bóna Judit, az ELTE BTK innovációs ügyekért felelős dékáni megbízottja (egyben a konferencia egyik szervező intézményének, az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetnek a tudományos igazgatóhelyettese) elmondta, ritkaságszámba megy, ha egy ehhez hasonló tudományos fórum középpontjában módszertani kérdések állnak. A konferencia maga is módszertani problémát, innovációra hívó eseményt jelentett: hogyan lehet online felületen lebonyolítani egy hétszekciós rendezvényt, lehetőleg csúszás nélkül, jó minőségű felvételekkel, amelyeket csak az rögzít, akinek erre felhatalmazása van? Az adatvédelem, valamint az adatok hitelességének kérdését több előadás és beszélgetés is tematizálta. Markó Alexandrától, a konferencia szervezőbizottságának vezetőjétől megtudtuk, hogy minden tőlük telhetőt megtettek az ügy érdekében: a kerekasztal-beszélgetéseket és az előadásokat (a vitaszakaszok nélkül) külső programmal rögzítették, nem a tényleges „helyszínül” szolgáló Teamsben; és amennyiben erre írásos engedélyt kaptak a résztvevőktől, a felvételeket az MTA–ELTE „Lendület” Lingvális Artikuláció Kutatócsoport honlapján teszik majd hozzáférhetővé. Egyebekben viszont a konferencia hallgatóinak jóindulatára kell, hogy hagyatkozzanak: például, hogy más nem rögzítette a programot, vagy hogy a résztvevők maguk nem módosították a kép- vagy hangfelvételeiket. A konferencia Teams-felületén létrehozott különböző sávok jól osztották fel a szekciókat, az időkereten túl-túlnyúló videóhívásokból így – ahogy egy több teremben szervezett konferencia szobáiból is – ki lehetett lépni, hogy a következő előadáshoz csatlakozzon az ember. Egy-két (gyorsan megoldott) kivételtől eltekintve a képernyőmegosztás is gördülékenyen működött, sőt, mintha az előadások szövegét is könnyebb lett volna ebben a formában (az esetemben: fülhallgatóval) követni, mint egy nagy előadóban elveszve – de ez már szubjektív élmény. Azt mindenesetre nem tudom elhallgatni, hogy az elmúlt több mint fél év után jóleső érzés volt szinkron látni az oktatóimat, és másképp az sem nagyon fordulhatott volna elő, hogy orvosi köpenyben, szülőszobából bejelentkező fül-orr-gégészt hallgassunk meg (a kórházban zajló felújítások zajával küzdve) az orvosi kommunikációról beszélni.
A konferencián öt kerekasztal-beszélgetésre és két szekciónyi előadásra került sor. Ezek közül két kerekasztal párhuzamosan ülésezett, így a Digitális antropológia és nyelvészeti etnográfia című beszélgetés kárára a Kihívások az egészégügyi kommunikáció kutatásában, oktatásában és gyakorlatában címűbe kaphatnak majd betekintést a jelen tudósítás olvasói; valamint a legutolsó, Bevonódás és távolságtartás? Részvételi kutatás a járvány idején címet kapó kerekasztalra sem tudtam ellátogatni.
Amire el tudtam, az viszont igazán inspiráló volt. A reggeli kerekasztal-beszélgetés kutatásetikai kérdések, dilemmák és megoldások körül forgott. Papp Gabriella, az ELTE BGGYK dékánja a gyógypedagógia felől, Rónay Zoltán, az ELTE PPK oktatási dékánhelyettese részint a pszichológia, részint a jog felől; Szabó Gergely doktorandusz pedig (az ELTE BTK mellett) a barcelonai UOC Universitat Oberta de Catalunyában szerzett tapasztalatai felől közelített a témához, Markó Alexandra moderálása mellett. Szóba került maguknak az intézményeknek a témában való szakosodása is: míg a BGGYK-n és a PPK-n külön Kutatásetikai Bizottság működik, amelynek a beszélgetőpartnerek aktív tagjai, addig a BTK-n ilyen nincsen (de az igény a beszélgetés során megfogalmazódott rá). A résztvevők egyetértettek abban, hogy a kutatásokhoz kötelező kutatásetikai engedély kérelmezése már önmagában is fontos lépés, hogy a kutató (és hallgató) a folyamat során előzetesen alaposan átgondolja a dolgozatát, módszertani és etikai szempontból is. Szabó Gergely ugyanakkor felvetette azt a kérdést, hogy az ehhez hasonló nyilatkozatok kit védenek valójában: a kutatót, a kutatás alanyait vagy az intézményt magát? Hiszen ő a spanyolországi munkája során többször ütközött abba a problémába, hogy az adatközlőknek magyar anyanyelvűként kellett több oldalas idegennyelvű jogi szöveget tanulmányozniuk – ilyenkor ő maga került a közvetítő (bizalmi) szerepébe. Konszenzus alakult ki a beszélgetés során: ideális esetben természetesen mindhárom felet védi a kutatásetikai (és adatvédelmi) szerződés. Rónay Zoltán ezzel együtt rámutatott a dilemma másik aspektusára is: a jogi szöveg csatolása ilyen szerződésekhez tulajdonképpen előzékenység, tájékoztató jellegű intézkedés is az intézmény részéről, hiszen a jogszabályok enélkül a lépés nélkül is érvényesek maradnak. A kutatásetika tehát inkább egyfajta belső, intézményi követelményrendszert tükröz, aminek összhangban kell lennie a jogszabályi környezettel. Ez a kutatások etikusságát, jó esetben módszertani megalapozottságát is biztosítja – a kutatónak mindenképpen morális felelőssége van, a jogi felelősséget viszont (közalkalmazotti munkaviszony esetén) az intézmény viseli. Hozzátette azt is: paradox helyzet, de a GDPR-nak (általános adatvédelmi rendeletnek) megfelelően az adatközlőnek eleve több információt kell megadnia (kötelezően!), mint amennyit a kutató egyébként kérdezne.
A hozzájáruló nyilatkozatokkal kapcsolatban Markó Alexandra felvetette a gyerekek és a gondnokság alatt állók helyzetének kérdését. Hiszen, ahogy Rónay Zoltán elmondta, a járványhelyzet miatt a kutatók nem találkozhattak személyesen az adatközlőikkel, és a szülői/gondnoki közvetítés épp annyira nehézkes, mint az iskola közreműködését kérni (az adatközlők postacímének kezelésére nincs felhatalmazásuk, így az ímélezés, nyomtatás, aláírás, szkennelés, ímélezés kört kellene minden nyilatkozattal végigjárni a szülőkkel, tanári közvetítéssel). A pszichológiai kutatások esetében a járvány tehát – a megfigyelői módszer teljes hiányával is számolva, hiszen kutató jelenleg sem léphet az iskola területére – lényegében az iskolai kutatások megállását, vagy legalábbis jelentős módosítását okozta. Azonban új témák is felvetődtek: a Bizottság 40 kérelmet fogadott be online adatgyűjtésre, amelyek például a járványhelyzeti magatartásváltozásokat vagy a távolléti oktatás megítélését kutatták. Papp Gabriella azt hangsúlyozta, hogy a BGGYK-n az engedélyeztetés elég kidolgozott keretek között zajlik: az MTA keretrendszere mellett egy ENSZ-egyezményhez igazodik. A gyógypedagógiai munkák esetében ennek megfelelően nemcsak a kutatható témák köre szabályozott, de az is kikötés, hogy a kutatásnak a fogyatékkal élők megsegítésére kell szolgálnia; az eredményekről tájékoztatni kell a résztvevőket; és referenciaszemélynek is részt kell vennie a kutatásban, aki a tudós és a fogyatékkal élő személy között közvetíteni képes. Valamint egyre inkább tendencia a participatív (résztvevői) kutatások előnyben részesítése, ahol magába a tudományos munkába is aktívan bekapcsolódnak a fogyatékkal élő személyek, nem pusztán alanyai annak. Mindezen megkötések mellett a járványhelyzet miatt előálló problémák itt is megfigyelhetőek, így a BGGYK-n is sok kutatás módosult vagy felfüggesztődött.
A nap második kerekasztal-beszélgetése az adatbázisépítés köré szerveződött (Gráczi Etelka Tekla moderálásával, aki a Nyelvtudományi Intézet és az MTA–ELTE Lendület Lingvális Artikuláció Kutatócsoport tagja), és leginkább a nyelvészeti tudományos munka nehézségeire világított rá. Bóna Judit (ELTE BTK) beszámolt egy folyamatban lévő fonetikai adatbázis haladásáról: új felvételeket márciustól nyárig nem tudtak készíteni, a már meglévő adathalmazt dolgozták fel. Egy másik munka során a szklerózisos betegek nyelvhasználatát a kórházbezárások miatt nem tudták tanulmányozni, így inkább előkészítették a további munkálatokat, valamint online teszteket készítettek a személyes jelenlétet nem igénylő kérdésekhez. Nyáron aztán újraindították a felvételeket stúdiókörülmények között, laminált papírokkal, gyakori fertőtlenítéssel, maszkkal (olyan felvételekhez, ahol nem volt szükséges pontos méréseket végezni, hiszen ezt a maszk okozta zaj zavarta volna). Mus Nikolett (Nyelvtudományi Intézet) egy veszélyeztetett szibériai nyelvről készülő adatbázison dolgozik, aminek a terepmunkálatai a COVID miatt eltolódtak (pedig ezek eleve nehézkesek, hiszen egy nomád népcsoportot igyekeznek tundrai környezetben kísérni; a felvételek minőségét többek között az erős szél vagy a hordozható mikrofon is rontja). Kas Bence (Nyelvtudományi Intézet és ELTE BGGYK) a hosszútávú projektek specifikus nehézségeiről beszélt: mivel több kutatásban (például dajkanyelv tanulmányozása esetében) visszahívják az adatközlőket bizonyos időközönként, ezek az adatpontok néhol a felvételkészítés ellehetetlenülése miatt elvesztek. A kutatásban szintén résztvevő Őzéné Kende Lívia (Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet) hozzátette: a nyáron ők is tisztíthatóvá tettek minden felületet (és gyerekeknek adott játékot), és fejmikrofonokra tértek át, amelyeket UV-boxban tudnak később fertőtleníteni. Bartha Csilla (Nyelvtudományi Intézet és ELTE BTK) egy készülő jelnyelvi szótárról elmondta: videós adatbázis építésén dolgoznak, amelyhez újabban az adatközlőik készítettek otthoni körülmények között videókat (megadott paraméterekkel), és ezek közül volt, ami beszámítható lett a projektben. Esetükben a személyes felvétel, a kötelező maszkhasználat miatt, lehetetlen volt: a jeleléshez szükséges az egész arcot látni.
Az első előadásszekció három tizenötperces beszámolóból állt. Elsőként Szánthó Zsuzsanna (ELTE BTK) és Deme Andrea (ELTE BTK és MTA–ELTE Lendület Lingvális Artikuláció Kutatócsoport) beszéltek arról, hogy a Beszédtudományi kutatások című egyetemi kurzuson részt vevő hallgatók kutatómunkájában milyen konkrét változást hozott a vírushelyzet, és ez hogyan módosította az eredményeiket. Hogy csak két példát említsek: az idegennyelvi szorongást vizsgáló hallgató esetében számolni kellett azzal, hogy a kijárási korlátozások alatt rögzített videóhívások más pszichológiai környezetet teremtenek meg, mint amilyet az adatgyűjtés eredeti módja létrehozott volna. Az adatközlők lehettek nyugodtabbak az otthoni környezet miatt, ugyanakkor a kamera és a képernyő előtt való beszéd is jelenthetett plusz stresszforrást (hogy a veszélyhelyzet okozta stresszt ne is említsük). Egy gyermeknyelvi vizsgálat során pedig az volt megfigyelhető, hogy a gyerekek az otthoni környezetben nyíltabbak, kevésbé idegesek – ez pedig a korábbi szakaszos válaszok (a kutató faggatózására vonakodva érkező, rövid feleletek) helyett monológok felvételét tette lehetővé.
A két oktató után Csapó Tamás (a BME TMIT és a már sokszor emlegetett LingArt kutatója) különösen szemléltető előadásában a hang- és képmódosítások különféle lehetőségeit mutatta meg a résztvevőknek. A háttér elmaszkírozása csak egy a gyakori és feltűnő változások közül, amelyeket a felhasználó szándékosan előidézhet; kiegészítő program segítségével például könnyedén változtathat hangján is, még a bemeneti oldalon. A zajszűrés egy másik praktikus tipp lehet. A nap során korábban, a felvételkészítés nehézségeinél szóba kerülő pontossági kérdések itt különösen relevánsnak tűntek: Csapó elmondta, hogy az audiovizuális, élő kommunikációt biztosító szoftverek maguk is manipulálják az adataikat. Például a gyenge sávszélesség okozta szakadozottságot a beszéd utólagos felgyorsításával vagy lelassításával igyeznek pótolni (a hanganyag teljes elvesztése helyett), vagy éppen beszédnek tűnő hangokkal pótolják, mivel az emberi agy kiegészíti ezeket a kontextus alapján értelmes beszéddé. Érthető, hogy ilyen körülmények között pontos fizikai méréseket nem igazán végezhet a tudós – és valóban a videóhívás résztvevőinek jóindulatában bízhatunk csak.
Harmadikként Constantinovits Milán (ELTE BTK) és Vladár Zsuzsa (ELTE BTK) tartották meg a Covido, ergo Zoom című előadásukat. Egy 150 fő által kitöltött kérdőív eredményeit elemezve arra próbáltak választ találni, hogy az online szinkron oktatás verbális és metakommunikációs szempontból milyen változást hozott a felsőoktatásban résztvevők életében. Kiemelték, hogy a legzavaróbb változás (nem meglepően) a kép és a hang szakadozása jelentette kommunikációs zavar volt, valamint az is fontos szerepet játszik, hogy gyakran kapcsolják ki a résztvevők a képernyőjüket, így a nonverbális visszacsatolás hiányzik; az oktatók abban sem lehetnek biztosak, hogy a hallgató valóban a képernyő előtt ül, és az órára figyel. Természetesen sok metakommunikációs eszköz elvesztette így a jelentőségét (mint a térköz vagy az öltözködés), míg a verbális visszacsatolásra megnövekedett az igény.
Az ebédszünet után párhuzamos kerekasztal-beszélgetésekkel folytatódott a program. A Kihívások az egészségügyi kommunikáció kutatásában, oktatásában és gyakorlatában címűn Kuna Ágnes (ELTE BTK és Magyar Orvosi Nyelvi Kutatócsoport) vállalta a moderátor szerepét. Beszélgetőpartnerei orvosok: Horváth Tamás a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban dolgozik (amellett, hogy évek óta egészégüggyel kapcsolatos informatív blogokat, Facebook-oldalt vezet, podcastokat készít). Valamint emellett aktív egyetemi oktatók is jelen voltak: Csabai Márta Szegeden, Győrffy Zsuzsanna a SOTE-n, Németh Zsuzsanna és Koppán Ágnes Pécsett tanít az orvosképzésben. A résztvevők röviden bemutatták saját aktuális kutatásaikat, több-kevesebb hangsúlyt helyezve arra, hogy ez 2020 során hogyan módosult. Kiemelném ezek közül (terjedelmi okokból) Győrffy Zsuzsanna prezentációját, aki a Semmelweis Egyetemmel kapcsolatban elmondta: természetesen a COVID-dal kapcsolatos teendőik megszaporodtak, így a gyorsteszt- és az ellenanyag-fejlesztés került a középpontba. Szembe kellett nézniük ugyanakkor az infodémia jelenségével is: vagyis azzal, hogy az emberek kezelhetetlenül sok, ráadásul hiteltelen egészségügyi információval találkoznak az interneten, ami több száz beteg halálát okozza. Győrffy kiemelte: az egészségügyre egyre több nyomás nehezedik, hogy megtalálja a hiteles betegtájékoztatás új módjait, és nyisson például a social media felületei felé (példaként felhozta a mostani járványhelyzetben megfigyelhető jelenséget: tini influencerek is részt vettek a tájékoztató kampányban, óriási követőtábort informálva így). A (járványtól egyébként részben független) digitalizáció hatására átalakulhat az orvosok funkciója is: az „e-doktorok” szerepe ebben a helyzetben tulajdonképpen a beteg orientálása a rengeteg információ között. Mindazonáltal ez a fajta „távgyógyítás” nem minden esetben hatásos: bizonyos betegségek diagnosztizálásához elkerülhetetlen a személyes vizsgálat (mint ahogy arra Horváth Tamás fül-orr-gégész rámutatott), és gondolni kell arra is, hogy nem mindenki rendelkezik a kellő technikai felszereltséggel és tudással ahhoz, hogy belépjen a telemedicina elektronikus rendszerébe. Koppán Ágnes ellenben afelé terelte a beszélgetést, hogy mérjék fel, mi mindenre nyújthat lehetőséget a telemedicina, amire a jelenlegi rendszer nem alkalmas: a betegváróban és a kórházba vezető úton eltöltött hosszú órákat például mindenképpen megspórolja, és a személyes konzultációt lehetetlenné tevő helyzetekben is (rész)megoldást nyújthat. Koppán és Németh beszámoltak arról is: a MediSkillsLab-ben szimulációs tréninget szerveznek az orvostanhallgatóknak, amely során különböző kommunikációs helyzetre igyekeznek őket felkészíteni színészek segítségével. A járványhelyzet alatt ezt a kurzust a Teamsen folytatták, illetve a telefonos anamnézist gyakorolták.
A produktív ötletelésben végződő tanácskozást elhagyva végül elérkeztünk a délutáni előadásokhoz. Elsőként Oszkó Beatrix (Nyelvtudományi Intézet és Újvidéki Egyetem) és Várnai Zsuzsa (Nyelvtudományi Intézet) mutatták be, milyen nyelvi tájkép rajzolódott ki a koronavírus-járvány nyomán. Tipológiailag sorolva előfordul csak képi felhívás, ami maszkhasználatra vagy távolságtartásra ösztönöz; esetleg az ötletes háromdimenziós megvalósítás, például kirakatba helyezett babára húzott arcmaszk. Gyakoribb ennél a hibrid verzió, amikor piktogram mellett szöveges tájékoztatást is nyújtanak a táblák, feliratok. Harmadikként pedig a csak szöveges tájékoztatásokat, felhívásokat említhetjük, amelyek az egészen rövid mondatoktól a többoldalas dokumentumokig terjedhetnek. A megoldások modalitása is változó: humorra, bizalmasságra építő figyelemfelhívás éppúgy megfigyelhető volt, mint a fenyegető hangnem vagy a felszólítás, esetleg a neutrális tájékoztatás; a szövegek hol tegeződtek, hol magázódtak (hol mindkettő), esetleg a vonatkozó kormányrendelet szövegét is tartalmazták. A kutatók megfigyelték: több üzlet, intézmény reklámszlogenszerű mondatokkal reagált a járványügyi helyzetre, ami feltehetően a vásárlók szimpátiáját volt hivatott felkelteni.
Domonkosi Ágnes (Eszterházy Károly Egyetem) és Ludányi Zsófia (EKE és Nyelvtudományi Intézet) egy másik kommunikációs formát: az ímélezést vette górcső alá. Nem reprezentatív, elsősorban a felsőoktatást érintő felmérésük alapján az oktató-hallgató kommunikációban megfigyelhető, hogy a bevett udvariassági formulák helyett a levelek végén elterjedt a személyesebb hangvételű zárómondatok használata (Vigyázzanak magukra!, Vigyázzunk egymásra!, Jó egészséget kívánok! stb.). Megfigyelhető volt az is, hogy ezeket a zárómondatokat (akár ugyanazon hallgató ugyanazon oktatóhoz írott leveleiben) igyekeznek variálni a beszélők, hogy ne váljon az ismétléssel neutrálissá a kifejezés: a közelség megtartására törekedtek. Feltevésük szerint ez a személyesség a térbeli távolságot hivatott kompenzálni.
Bartha Csilla (ELTE BTK és Nyelvtudományi Intézet) a NyelvEsély kutatóhálózat aktuális kihívásairól számolt be. Kutatását az motiválta, hogy tudatosította: a járványügyi helyzetben van olyan társadalmi réteg, amelyik nem jut hozzá a létfontosságú tájékoztatáshoz. Ilyenek a hazai kétnyelvű cigány közösségek, vagy éppen a jelnyelvhasználó siketek (akiknek ráadásul a maszkhasználat hátrányait is viselniük kell, hiszen ez alapvetően befolyásolja kommunikációs lehetőségeiket). A közös gondolkodás egy praktikus hozadékaként említette: az Operatív Törzs tájékoztatói az első három héten még nem voltak jelnyelven tolmácsolva, ezt a feladatot ők vállalták magukra. Az előadás rámutatott arra, amiről a legelső kerekasztal-beszélgetésben is szót ejtettek: a tudóstársadalomnak (különösen alkalmazott tudományi területeken) felelőssége, hogy problémaérzékeny maradjon, ehhez pedig folyamatos figyelem, egyeztetés, bevonás szükséges az általuk vizsgált személyekkel; kutatásaik eredménye alapot kell, hogy nyújtson felelős szakpolitikai döntések meghozatalához is. Bartha Csilla ez utóbbiban reménykedik a nyelvi esélyegyenlőség, nyelvi biztonság megteremtésének esetében is.
A szekció zárásaként Markó Alexandra foglalta össze a belőle, Csapó Tamás Gáborból, Deme Andreából, Gráczi Tekla Etelkából és Juhász Kornéliából (ELTE BTK, BME TMIT, MTA–ELTE Lendület Lingvális Artikuláció Kutatócsoport) álló csapat felmérésének eredményét, amelyben arra voltak kíváncsiak, hogy különböző tudományterületek szakemberei milyen kihívásokkal szembesültek, és azokra milyen válaszokat adtak az elmúlt időszakban. A legtöbb kitöltő bölcsész, nyelvész volt (kutató, oktató és hallgató egyaránt), így leginkább erre a szakterületre érvényesek a válaszok. A résztvevők arról számoltak be, hogy megnehezítette a dolgukat az adatközlőkhöz való hozzáférés lehetetlensége és a műszerhiány, valamint a bezártság okozta negatív pszichés hatások. Ellenben pozitívum is akadt: a külföldi szakirodalmak sokkal hozzáférhetőbbé váltak, új témák is felvetődtek (a kényszerhelyzet hatására), sor kerülhetett a meglévő adatok alapos elemzésére és a kutatások átgondolására, valamint a kényszerű bezártság sokakat segített a tanulmányírás fázisában is, hiszen lehetőséget adott az elmélyült munkára.
Összességében úgy szűrtem le: az egynapos online konferencia hiánypótló rendezvény volt, a szót kapott résztvevők éppúgy profitálhattak belőle, mint a magamfajta megfigyelők. Érdemes lenne folytatni a módszertani vizsgálódások megvitatását hasonló keretek között – járványon, diszciplínák határain innen és túl!
Programajánlóként pedig hadd mutassak három idevágó, ELTE-s szervezésű konferenciát a közeljövőben. November 5-6. között rendezik meg a Félúton nyelvészeti doktoranduszi konferenciasorozat következő részét, ahol többek között Szabó Gergely is előadást tart. November 10-én Magyar nyelvészeti kutatások a társadalom szolgálatában címmel rendeznek szintén online konferenciát, a résztvevők között bőven van átfedés (Kuna Ágnes, Bartha Csilla, Bodó Csanád, Szabó Gergely, Deme Andrea, Bóna Judit és Markó Alexandra). November 19-én pedig az Alkalmazott Nyelvészeti és Fonetikai Tanszék tart ugyancsak online konferenciát A beszédfolyamatosság zavarairól (többek között Bóna Judit szervezésében).
A cikkben szereplő összes kép forrása a pexels.com.
