Szabó Dezső korának egyik legellentmondásosabb és legnagyobb hatású írója, publicistája. Folyamatosan változó világnézetei a szélsőbaloldaltól a szélsőjobboldalig repítették őt, azonban sehol sem találta meg igazán a helyét. Hevesen kritizált szinte mindent és mindenkit közelében, így a korának embere sem, szélsőséges antiszemita gondolatai miatt pedig az utókor sem igazán tudott mit kezdeni Szabó terhes örökségével.
A cikk annak apropóján készült, hogy a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kétnapos konferenciát tartott Szabó Dezsőről és az író helyéről a magyar kultúrában. Személy szerint idegen terep számomra mind egy MMA által rendezett konferencia, mind pedig a Vigadó romantikus pompája, de a témát érdekesnek tartottam.
Ez pedig egy olyan téma, amiről méltatlanul kevés szó esik. Szabó Dezső kapcsán az alapvető kérdés, hogy mit kezdhet az utókor egy olyan figurával, akinek írói munkássága, stílusa messze elmarad olyan kortársaitól, mint Kosztolányi, Ady vagy Illyés, mégis a 20. század magyar történelmének egyik legnagyobb hatású írója, publicistája, akinek burjánzó, rengeteg irányba ágazó gondolatai közül mégis a műveiben és előadásaiban kifejtett antiszemitizmusa volt a legerősebb hatással.
Szabó életútja már önmagában is regényes. Anélkül, hogy nagyon elmerülnénk életrajza bugyraiban, elég annyit tudni, hogy Szabó szinte a teljes eszmei-világnézeti palettát végigjárta a korszakban: a kossuthista-függetlenségi hagyományból érkezett, majd a tízes években a Nyugat és a Huszadik Század haladó, polgári irányához is csatlakozott. Az individualizmussal szemben már ekkor is egy kollektív szellemet keresett, amelyet eleinte a baloldalon, a marxizmusban talált meg, 1919-ben még a Tanácsköztársaság kikiáltását is üdvözölte, attól várva a rossznak tartott fennálló világrend átalakítását. Még ebben az évben megjelent azonban Szabó programadónak szánt műve, az Elsodort falu, ami már jóval távolabb esett a polgári, liberális, demokrata vagy marxista vonaltól, és a nacionalista, fajvédő irányba mozdította el az írót. A húszas évektől a fajvédő gondolat egyre inkább szembekerült a német imperializmussal, Szabó pedig egyre hevesebben kezdte kritizálni az általa „görénykurzusnak” nevezett Horthy-rendszert.
Visszatérve legnagyobb hatású regényére, az Elsodort falu, bár stílusát, koherenciáját tekintve komoly támadások érték – Kosztolányi Dezső pimasz szellemességgel csalónak nevezte a könyv íróját, aki bizonyára csak Szabónak adja ki magát –, és irodalmi értékét tekintve joggal nincs ott a kötelező olvasmányok között, hatása óriási volt a korszakban. Szabó elsőként öntötte formába – sokszor igen túlírt, patetikus stílusban – azt az elmaradottságot, nyomorúságot, ami a magyar vidéken uralkodott, és ami később többek között Féja Géza, Szabó Zoltán vagy Illyés Gyula munkáiban is visszaköszönt. Ezzel együtt az író azt a programot is meghirdette, ami később ugyancsak a népi mozgalom eszmei alapkövének számított, hogy – Papp István történész megfogalmazásában – „elsőként tekintett a magyar parasztságra mint az egész nemzet megújulását biztosítani hivatott rétegre.” Ami Szabó örökségét igazán terheltté teszi, hogy nála a szociális érzékenység, és az általa sokszor a marxista terminológiával élve kizsákmányolt réteg, a parasztság érdekeinek, értékeinek és a megújulása szükségességének felismerése együtt járt a faji alapon meghatározott ellenségkép megjelölésével, amit Szabó a zsidók mellett a németekben, svábokban látott. Szabó a húszas években ezután egyre inkább szembehelyezkedett korábbi haladó, polgári és baloldali eszméivel és a szélsőséges, nacionalista szélsőjobboldal felé indult el. A jobboldali Virradat, majd Nép munkatársa volt, majd később a még javában fajvédő Bajcsy-Zsilinszky Endre hívására a szélsőjobboldali Előörsben publikált. Szabó Dezső ugyan elítélte a német nemzeti szocializmust, egy-egy cikkben vagy előadás hevében előfordult, hogy fizikai erőszakról, pogromokról vagy a zsidók kitelepítésének szükségességéről beszélt – az erőszak Szabó írásainak, előadásainak erőteljesebb retorikai hatását igyekezett szolgálni, miközben szavainak valóságos mérgező hatása beláthatatlan erejű volt.
A kétnapos konferencia azt ígérte – talán az olyan kétkedőknek is, mint én –, hogy sem kánonépítést, sem szerecsenmosdatást nem céloznak Szabó Dezső munkásságával kapcsolatban. Ennek az ígéretnek a konferencia – legalábbis a második nap – képes volt eleget tenni, ami annak is köszönhető, hogy a szervezők (az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet) többnyire olyan kutatókat hívtak meg, akik magas szakmai teljesítményt képesek felmutatni a két háború közötti eszmetörténet témájában, mint Papp István vagy Barta Ákos történészek. Az első szekcióban olyan témák jelentek meg, mint Szabó Dezső apjának, Szabó Józsefnek a karaktere, akit Papp István igyekezett más források bevonásával „kiszabadítani” a Szabó Dezső visszaemlékezéseiben megjelenő morcos, szegényes, borgőzős függetlenségi honvéd figura képéből. Felvillantotta a Kolozsváron elismert polgári törvényszéki levéltáros alakját is, aki komoly megbecsülést szerzett magának a városban. Ezt követték az Előörsben Szabó és Bajcsy-Zsilinszky Endre között kirobbant botrányról, illetve a Szabó antiszemitizmusáról szóló előadások. Utóbbi persze az egyik slágertéma vele kapcsolatban – Veszprémy László Bernát előadása annyiban érdekes, hogy ugyan aláhúzta Szabó antiszemitizmusát, de azáltal próbálta „árnyalni” a képet, hogy bemutatta, Szabó egyes gondolatai (mint a zsidók kitelepítése) hogyan találkoztak össze az asszimilációt ellenző és a saját állam mellett érvelő cionista mozgalom hazai szereplőinek céljaival. Ezzel valójában nem mutatja más színben Szabó antiszemitizmusát, arra viszont jó példa, hogyan próbáltak a legkülönbözőbb eszmei körök profitálni Szabó Dezső figurájából és hatásából a fajvédőktől a cionistákig. A második szekcióban Szabó recepciójának történetével kapcsolatos előadások hangzottak el, egyrészt a szocialista kultúrpolitika, és kifejezetten Király István, illetve a két háború közötti katolikus sajtó szemszögéből.
Az előadások is hűen tükrözték Szabó Dezső hatását a szélsőbaltól a szélsőjobbig. A szocializmus nagy hatású irodalomtörténésze, Király István 12 évesen (!) olvasta az Elsodort falut, és csatlakozott Szabó Dezső színes rajongótáborához. Az, hogy ez a tábor olyan népes lehetett, és a legszélesebb világnézeti spektrumot foglalta magában, részben abból fakadhatott, hogy Szabó már nagyon hamar megfogalmazta azt a társadalomkritikát és a megújulás feltétlen szükségességét, ami összekötötte az egészen másképpen gondolkodó embereket – valamint sokszor pontatlan, önellentmondásokkal teli formában, mégis rendkívül szuggesztív módon adta át gondolatait a hallgatóinak. Szabó öntörvényűségéhez az is hozzátartozott, hogy az általa egykor követett eszmei-ideológiai köröket is heves kritikával támadta. A szocialista recepció talaján maradva talán nem lenne tévedés, ha Hegedüs Gézát idézném itt, aki A magyar irodalom arcképcsarnokában ezt írta Szabóról: „Ő volt a magyar fasizmus legnagyobb hatású szószólója, és ő volt a fasizmus legdübörgőbb ellensége – méghozzá egyszerre. […] A Horthy-korszak leghatásosabb előkészítője, és legerőteljesebb szavú elmarasztalója.” Szép számmal akadtak példák az előadásokban Szabó természetére vonatkozóan, talán a leginkább egy debreceni előadáson mondott beszéde emelhető ki – Barta Ákos tolmácsolásában. Debrecenbe 1934-ben a helyi Turul Szövetség hívta meg Szabót, akit a rajongók szinte pajzsra emeltek, úgy vonultak diadalmenetben a pályaudvarról. Szabó aztán ahelyett, hogy kiszolgálta volna a szervezők vélhetően erősen szélsőjobboldali szónoklat iránti igényét, inkább arról beszélt, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre hogyan sikkasztotta el az Előörsben neki ígért pénzt, illetve hogyan tette ezt az előadást szervező debreceni Turul Szövetség maga is. Ugyancsak beszédes Szabóval kapcsolatosan az is, hogy a nagy rajongót, Király Istvánt éppen egy személyes találkozó tántorította el véglegesen egykori idoljától.
Szabó „sehova se tartozása”, mindent átható kritikája végigkísérte életét, és halálát is alapvetően határozta meg. Budapest ostroma során, otthonában, magányosan, éhezve, teljesen legyengülve érte a halál 1945-ben. Szabó Dezső örökségének legfőbb tragédiája – megint Papp István szavaival –, „hogy az maradt élő és eleven belőle, ami felejtésre érdemes, s az tűnt el, ami manapság is megfontolandó.” Az, hogy a két háború közötti jelen kilátástalan állapotáért nagy részben a magyarországi zsidóságot tette felelőssé, akit a „nemzettestől idegen fajként” bélyegzett sajnos később is, félő, még ma is létező hagyomány; miközben az elidegenített, elnyomott rétegeket emancipálni, felemelni akaró szellem (bár a népi mozgalomban tovább élt) később nem vált élő hagyománnyá. Szabó Dezső személyében és munkásságában mindenesetre egészen sajátosan íródik felül a jobboldal-baloldal vagy népi-urbánus dichotómia, a benne munkáló ellentmondások feloldhatatlanok, racionálisan szétbogozni nem lehet őket, viszont ha úgy olvassuk őt, mint a kor mentális állapotát, akkor nagyon sokat tanulhatunk a két háború közti időszak zavaros, traumáktól, sértettségtől és tettvágytól fűtött világáról.
Kiemelt kép: Magyarország, Újszász. 1940. márciusi árvíz. Forrása: Fortepan, adományozó: Vass Károly
Cikkbeli kép: Szabó Dezső szobra a Gellérthegyen (2012). Forrása: Wikimedia Commons
