Gyakori beszédtéma mostanában, hogy rosszul hallgatjuk a zenét – pontosabban rosszul készítik el nekünk. Többen azt állítják, hogy a standard 440 Hz-en elkészített zenék károsak pszichés állapotunkra (valaki még globális összeesküvést is sejt mögötte), és ehelyett az “Anyafölddel rezonáló” 432 Hz-et részesítenék előnyben, aminek még gyógyító hatást is tulajdonítanak. A két frekvencia párharcának járok most utána.
A vizsgaidőszakban enni szeretek a legjobban, az elmenekülésre gondolni, meg a YouTube-ot. Utóbbival halogattam, amikor rátaláltam arra a videóra, ami inspirált, hogy megírjam ezt a cikket – érdekelt, hogyan lehet még foglalkozni a zenei frekvenciákkal a so-so humoron és a fizetett kontenten túl. Két cikket találtam, amit felhasználok jelen íráshoz. Az egyik spirituálisan közelíti meg a témát, és elvezethet annak megoldásához, hogy miért beszédtéma mostanában a 432 Hz és a 440 Hz; a másik valamivel tudományosabb és alaposabb, ami pedig megmutatja a reális képet a két(?) frekvencia harca között.
Zene és chi, zene és Göbbels
A cikk a Binaural Beats promójaként jelent meg, ennek ellenére a háromnegyede egészen érdekes. A szerző azzal kezdi, hogy a zene hatalom – az érzelmek minden fajtáját ki tudja váltani és fejezni, minden érzéshez tartozik egy playlist. Viszont a pszichés hatásokon túl olyan fizikális dolgokra is hatással lehet a zene, mint a vérnyomás, a pulzus vagy az emésztés. Ez a zenét konstituáló frekvenciák hatása: az érzés és a mód, ahogy az agy reagál egy zenére, az adott trekken levő frekvenciák kombinációjától függ.
Az első fontos elméleti háttér a Schumann-rezonancia. Winfried Otto Schumann megállapította 1952-ben, hogy a Föld felszíne és az ionoszféra belső széle közti üregben globális elektromágneses rezonanciák léteznek, amiket a villámlások aktiválnak. Ezeknek a hullámoknak frekvenciája nagyon alacsony (7,86 Hz és 8 Hz közti skálán mozog). Ezt a frekvenciát nevezi a szerző a “Föld szívverésének”.
Történetesen a Föld szívverésével rezonál a 432 Hz. Ha a 8 Hz-et vesszük kiindulópontnak és öt oktávval feljebb megyünk, elérjük a 256 Hz-es frekvenciát – ezen frekvencia A hangja pedig nem más, mint 432 Hz. Azt állítja a cikk, hogy ez a hang (és tónus) relaxálttá, de éberré teszi az embert, illetve nyílttá az intuitív tanulásra. Egy 432 Hz-en működő zene meghallgatása meg állítólag szinkronizálja az agyat ebbe a kondícióba, és kiváltja az említett hatásokat. (Ez a tézis egyébként annyira híres, hogy az internet és a különböző appstore-ok tele vannak ilyen agystimuláló-frekvenciás appokkal, a cikkben promózott Binaural Beats is ilyen.)
A zeneelmélet bizonyos alkotói szerint a 432 Hz-es A matematikailag konzisztens az univerzummal: ezen gondolat hívei között volt Giuseppe Verdi is, akiről aztán elnevezték a Verdi A-t, avagy a 432 Hz-es A-t. Verdin túl Mozart is erre a frekvenciára hangolta zenéjét, úgy tapasztalták (állítólag), hogy a közönségben természetes jóérzést vált ki. Verdi a ráébredést követően felkereste az Itáliai Zenészek Kongresszusát, hogy a 432 Hz-et tegyék standard hangolássá. A javaslatot 1881-ben egyöntetűen elfogadták – ma mégis a 440 Hz a standard.
Az Itáliai események ellenére a Zenészek Amerikai Federációja 1917-ben elfogadta sztenderdként a 440 Hz-et, majd követte őket London és 1955-ben a világ. Azóta a 440 Hz-es standard változatlan, hiába gondolja több zenész és producer diszharmonikusnak.
A szerző (a brand jelentőségének növelése érdekében gondolom) felsorol pár ősi hangszert és zenét, amit valóban 432 Hz-re hangoltak, de ennél érdekesebbek talán a jelenséghez társuló összeesküvés-elméletek. Van itt tömeghipnózistól Göbbelsen keresztül (aki a 440 Hz bevezetésének egyébként valóban támogatója volt) a kapitalista-populizmusig minden. Az elméletek döntő többsége szerint a zenék azért 440 Hz-en születnek (USA, a náci hatalom és kitudjamég milyen ráhatásnak köszönhetően), hogy a diszharmonikusságukkal az ember pszichéjét labilissá, feszültté, levertté tegyék, folyamatos bad vibe-okat adjanak nekik, és így egyre irányíthatóbbá tegyék őket. Alufóliasapis estékhez jó tételmondat, viszont a valóság ennél sokkal csinovnyikabb.
Kép forrása: ClassicFM
Bürokrata beatek
Jakub Marian újságíró egy sokkalta kevésbé spirituális (és marketinges) szemszögből állt a témához: történetileg vizsgálta meg, hogy alakult a frekvencia-használat a zenében.
Bach életében még nem volt standard hangolás, nyilván korábban sem. Ugyanazt a darabot eljátszhatták sokkal magasabban vagy mélyebben két külön településen, de valószínűleg egy város két templomának orgonája is radikálisan másképp hangozhatott. A hangvilla feltalálását követően is teljesen máshogy használták az eszközt a különböző területek, szóval a differenciálódás annak ellenére sem tűnt el.
A 19. században aztán megkezdődött a hangszínemelkedés jelensége. Felfedezték a kapcsolatot a hangszerek húrjainak vastagsága és feszessége között, azaz hogy minél feszesebb a húr, annál magasabb a hang, és minél vastagabb a húr, annál mélyebb a hang. Rájöttek, hogy jobban hangzik a zene, ha a húrok magasabbra vannak hangolva – ma emiatt vastagabb húrokat hangolnak fel ugyanarra a hangszínre, mint amire anno a vékonyabbakat tették, viszont a 19. században a vastagabb húrok gyártása sokkal nehezebb feladat volt. A probléma kiküszöbölésére nem a gyártási, hanem a használati technikát változtatták meg – a basic húrokat egyre magasabb hangszínre hangolták, hogy nőjön a feszességük.
Ennek eredményeképp nemcsak egyes hangszereket hangoltak egyre magasabbra, hanem egész zenekarokat – ami viszont az énekeseknek problémát kezdett jelenteni. A vokalisták kérésének hatására így a francia kormány a hangolást 435 Hz-es A-ra standardizálta, és ez a szabvány elkezdett terjedni Európában. Amikor Britanniába eljutott, rosszul adaptálódott: az angolok hőmérséklettől változónak gondolták a standard frekvenciát, így 439 Hz-re kezdtek hangolni.
Az egyre nagyobb skálán mozgó standardoknak egy londoni nemzetközi konferencia lett a vége, ahol megköttetett a kompromisszum, hogy a 440 Hz legyen az általános frekvencia. Ez tényleg egy kompromisszum volt, törekvés a középútra, mert ekkorra a különböző rendszerek között már volt olyan is, ami 450 Hz-et használt. További fontos tényező volt, hogy a londoni félreértés miatti 439 Hz eléggé nehezen hasznosítható elgondolás volt, ugyanis a 439 prímszám, és standard elektromos órákkal nehéz volt a megfelelő frekvenciákat generálni hozzá.
A végső győzelmet 1955-ben aratta a 440 Hz, amikor világszinten elfogadták mint a standard A-t – úgymond. A megegyezés ellenére a szimfonikus zenekarok általában a mai napig 441, 442 vagy 443 Hz-re hangolnak, a régebbi zenére specializálódó zenekarok pedig az eredeti hangoláshoz közeli frekvenciát igyekszenek választani, ami akár 415 Hz-től 470 Hz-ig is terjedhet.
Akkor most hipnotizálnak vagy mi van?
Nem. Ezek alapján a 440 Hz úgy lett kiválasztva, mint amikor a társaság egyik fele el akar menni a mekibe, a másik meg moziba, úgyhogy a PizzaKingből rendeltek és Netflixeztek. Ez volt kábé a középút. Ha őszinte akarok lenni, annyi legitimitást adok a 440 Hz tömegnyomasztó elméletének, mint a 2012-es (vagy bármelyik másik) világvégének.
Viszont azt gondolom, hogy kísérletezgetni a 432 Hz-es zenékkel móka. Nem tudom, hogy valóban relaxálni vagy gyógyítani tudja-e hosszú távon az embert, de a videók a témáról érdekesek. Az is biztos viszont, hogy ha levert vagyok, az nem a 440 Hz-es zenétől van, és káros erre fogni a különböző pszichés gondokat.
Szóval nézegessük meg kísérletezgessünk ezekkel a videókkal, de nagyobb jelentőséget ne adjunk nekik – maximum, hogy bűntudat nélkül hallgathatunk Coldplayt.
Kiemelt kép forrása: papageno
