Közös sebet hordozunk a közép-kelet-európai régióban. Ez a seb több mint öt évszázados, és alapvetően meghatározza közös identitásunkat – állítja prof. dr. Máté-Tóth András, a szegedi vallástudományi tanszék alapító tanszékvezetője, aki március 25-én, hétfő este volt vendégelőadója a Melanchthon Szakkollégiumnak.
Máté-Tóth András elemzéseivel felhívja a figyelmet arra, hogy a szekularizációs elméleten túl további elméletek is szükségesek a régió sajátos történelmi és kortárs tapasztalatainak megértéséhez. A természetfeletti magyarázatba vetett bizalom eltűnése és az ebből következő szakítás a vallási gyakorlatokkal és elgondolásokkal máshogy zajlik a kelet-közép-európai régióban, mint ettől nyugatabbra. Itt más a vallás társadalomra gyakorolt hatása. Fontos kutatás-módszertani kérdés – mondta bevezetőjében Máté-Tóth –, hogy a kultúra- és társadalomtudományok a maguk által kidolgozott régióspecifikus elméletek alapján vizsgálnak egy-egy területet, strukturálnak információkat. Egy-egy elmélet mögött az adott régió társadalmi és kulturális tapasztalata áll. A magunk régiójához való tudományos narratívát tehát saját történeti, kulturális tapasztalatainkból kiindulva kell megkonstruálnunk.
Mi is a sebzettség?
Egy történeti, kulturális alaptapasztalat, mely a teljes kelet-közép-európai régió önértelmezésének a centrumában áll. Nem a testünkön lévő fiziológiai sebeket, hanem az emlékezésünk, a közösségi tudatunk, az összetartozásunk sebeit jelenti. A fogalom magában hordozza a jelenlegi sebeket és a korábbiak emlékét. Kelet-Közép-Európa társadalmainak leglényegesebb központi önértelmezési pontja a kollektív trauma. Olyan történelem áll a régió országai mögött (szlovák, horvát, szerb, szlovén, montenegrói, albán, román, litván, észt stb.), amiben az a közös vonás, hogy a történelmi emlékezet szintjén is fájó sebek vannak, s ezek a különböző történelmi fordulókon alapvetően meghatározzák, befolyásolják az országok viselkedését és döntéseit.
Bibó István a második világháború után arra a kérdésre kereste a választ, hogy fel lehet-e építeni az elmúlt pár száz év európai társadalomfejlődését egy vörös fonál mentén? Bibó úgy találta az 1946-ban írt A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című munkájában, hogy ez a fonál – ahogy azt a cím is jelzi – a nyomorúság. Nem a szociális állapotokat értette ezalatt, hanem az államok közös jellemzőjeként megjelenő nézőpontot, azt, hogy mindegyik állam nyomorúságosnak látta saját helyzetét, hiszen a nagyhatalmak malomkövei közt őrlődtek. Húszévenként vissza-visszatérő rendszerváltásokkal, válságokkal kellett szembenézniük, hiszen a nemzeti önmegvalósítás igénye mindig feléledt a népekben, de a szükséges reformok helyett rendszerint felszínes újításokat vezettek be, meghatározó strukturális váltás nélkül.
Bibóra támaszkodik Szűcs Jenő felvetése. A történész az európai országok közötti alapvető különbségekre figyelt fel, s a társadalomfejlődés szempontjából három régiót különböztetett meg: a modernizáció központját, Nyugat-Európát, a húsz–harminc, esetenként akár száz évvel is lemaradó Közép-Európát és egy ettől keletre lévő régiót, ahová a modernizáció (a gőzgép, vasutak, nagyvárosok, emancipáció stb.) harmadik hullámban szintén húsz–harminc év lemaradással érkezik.
Peter Jordan osztrák történész a közép-kelet-európai régió jellegzetességeit kutatja. Fontos jellemzőként kiemelte az államokon belüli kulturális, nyelvi, etnikai, vallási sokszínűséget. A régióban a legkisebb mértékben sem lehet homogén kultúráról beszélni, sem a vér, sem a nyelv tekintetében – fogalmazott Máté-Tóth András. A három szerző alapján tehát a vizsgált terület elsődleges markerei a nyomorúság, a köztes elhelyezkedés és a megkésettség Nyugat-Európához képest.
Az öt seb
Tizenöt év kutatás után öt fájó pontot, öt sebet különített el a professzor, melyek az összes kelet-közép-európai társadalomra jellemzőek. Állítása szerint a „jegyek együttállásával” csak ebben a régióban lehet számolni, tehát nincs olyan másik társadalom, amire szintén mind az öt jegy és ezek kölcsönhatásai jellemzőek lennének.
Az első seb a megszállás, az állami szuverenitás tartós hiánya. Magyarországon ez 1541-ben a török megszállással kezdődött, és lényegében egészen 1989-ig tartott. A régió más országai is – hasonlóan Magyarországhoz – a 16. században veszítették el önállóságukat. Mindegyik állam legalább kétszáz évig volt valamilyen nagyhatalom által megszállt terület. A délen fekvők az Oszmán Birodalom által, északkelet az Orosz Birodalom terjeszkedése miatt. Gondoljunk csak Fehéroroszországra, a balti államokra, Moldovára, Lengyelországra, Ukrajnára. Történelmi alaptény a nemzetek évszázados vágyakozása a függetlenségre, az önálló nemzetállammá alakulásra. A régió az alávetettségből 1990 körül szabadulhatott, s a szabadság légkörében egy törekvése volt mindegyik országnak: hogy biztosítsa saját szuverenitását, amelyre olyan régóta vágyott. Így létrejöttek a kis országok, apró nemzetállamok, melyek önmagukban (önálló gazdasággal, külpolitikával stb.) életképtelenek, de mégis ragaszkodnak függetlenségükhöz. Azaz mindent alávetnek az önállóság fenntartásának.
A második seb a kisebbségek helyzete, jogainak sérülése; harmadik a deportációk; negyedik a vallás, az egyházak üldözése.
A régió legnagyobb fájdalma a genocídiumok. Az örmény népirtás, amit az újtörök ifjúsági mozgalom hajtott végre, a holodomor Ukrajna környékén, a holokauszt vagy a soá után ötven évvel Boszniában bekövetkező szebrenicai tömegmészárlás.
Nincs közös regionális narratíva
Az öt seb meghatározásával a társadalomban mérhetetlenül mélyreható történések fűzhetők össze, s ez egy lehetőséget ad a történelmi adatok szisztematizálására. A nemzeti történelemírás minden országban koncentrál a saját nemzeti áldozattörténetre. Különös, hogy minden nemzet, minden közösség a nagy szenvedés és a nagy megmenekülés „napjait” ünnepli, ugyanakkor a szomszéd ország hasonló mértékű traumáira vonatkozóan nincsenek emléknapjaink, ünnepeink.
A nyugati és keleti malomkövek között őrlődünk…
A sebek mellett közös a régióban a geopolitikai elhelyezkedés. A Köztes-Európa két–három (korszaktól függ) nagyhatalom ütközőzónája. Az elmúlt ötszáz évben semelyik ország nem volt számottevő nagyország. Ezek azok a történelmi események, amelyekből a társadalom, az egyes országok, népek gondolkodása kialakított egy vezérnarratívát, aminek a középpontjában áll a sebzett identitás.
Az irgalom kultúrájának követői
A vallás sokrétű dimenziója jelentős szerepet játszik a társadalmi és egyéni identitás folyamatos újraépítésében, és szerves része a kortárs diskurzusoknak. A vallás szerepe a kelet-közép-európai régióban statisztikai adatok szerint is jelentősebb, meghatározóbb, mint Nyugaton. A terület lakosai nagyobb arányban vallják magukat valamilyen felekezethez tartozónak, és a közéletben is meghatározóbb az egyházak szerepe. A geopolitikai kulturális emlékezet logikája és a keresztény gondolkodás között egy szerves korreláció figyelhető meg, a kettő építkezik egymásra, meghatározza egyik a másikat. A kereszténység alaptanítása, hogy Krisztus meghalt, de a halál után a ’hústest’ (szarksz) is föltámadt. Az apostolok tamáskodtak, nem hittek Jézus föltámadásában – innen ered a kifejezés is, ugyanis hitetlenkedő Tamás (Szent Tamás a 12 apostol egyike) ujjait Jézus sebeibe téve hitte csak el, hogy valóban a föltámadt Jézus Krisztus áll előtte.
A keresztény kultúra perspektívájának középpontjában áll, hogy a sebek nem halálosak, hogy a sebzettségből van föltámadás. Az ember pedig a bűn által sebzett lény, ez a (teológiai értelemben) egyik legfontosabb alaptulajdonsága. A közép-kelet-európai társadalmak központi dilemmája, hogy mit kezdjenek a sebzett identitásukkal, s erre a kérdésre a kereszténység (kultúránk egyik alappillére) adhatja meg a választ.
Ha a kelet-közép-európai régió geokulturális-geopolitikai meghatározottsága a sebzettség alaptényében fejezhető ki, és ha az országokban meghatározó jelentőséggel bíró kereszténység tanításának középpontjában az az alaptétel áll, hogy sebeinkből gyógyulást szerezhetünk, akkor a keresztény logika alapján a társadalmak választ tudnak adni saját sebzettségükre – állítja Máté-Tóth András.
A hivatalos történelmi emlékezettel szemben van egy társadalmi emlékezés, melynek plasztikus példái a szépirodalmi művek. A kelet-közép-európai Nobel-díjakat a szerzők szinte kivétel nélkül olyan könyvre vagy életműre kapták, melynek központi témája a tragikus sors, a fenyegetett kollektív identitás. Ezekben a művekben alapvető kérdés a sebzettség és az ebből való gyógyulás motívuma: Herta Müller irodalmi Nobel-díjas bánsági születésű sváb írónő a deportálásról ír Lélegzethinta című könyvében, s végkövetkeztetése, hogy az elkövetőkkel szemben csak az irgalom számít. Ugyan ebben a konnotációban jelenik meg a „homo szovjeticus” a Nobel-díjas belarusz írónő, Szvjatlana Alekszievics Elhordott múltjaink című megdöbbentő regényében, ahogyan Ivo Andric Híd a Drinán című könyvében is a kultúrák és nagyhatalmak közötti feszültségekről, az irgalom fontosságáról beszél, és Kertész Imre regénye, a Sorstalanság végkövetkeztetése is ez. A fiatalabb írógenerációt is felsorolhatnánk, akiknél a sebzettség és az erre való válaszkeresés központi kérdés: Nádas Péter Párhuzamos történetek, Dragomán György A fehér király, Sofi Oksanen kortárs finn írónő Tisztogatás című könyve, és még hosszan folytathatnánk a sort…
Ezek a művek a sebzett kollektív identitás kísértését hordozzák magukban, s arra a veszélyre figyelmeztetnek bennünket, hogy könnyen másokat okolunk saját sebeinkért. Ez a vendetta, a „vérbosszú” logikája, ami az elszenvedett kollektív sebekre a kollektív gyűlölettel, megbélyegzéssel, kirekesztéssel válaszol. És erre a logikára válasz lehet a keresztény perspektívából származó irgalom logikája. A kollektív traumák és a sebzettség elfogadásával a társadalmak túlléphetnek a vendetta logikáján, és saját múltjuk így nem a bosszút tápláló forrássá válik, hanem az irgalom kultúrájának követői tudunk lenni.
