Közös funkcionális nyelvészeti konferenciát szervezett Nyelvtan, diskurzus, megismerés címmel az ELTE DiAGram Funkcionális nyelvészeti műhely és a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2019. március 28–29-én az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Öt-öt párhuzamosan futó szekció előadásait hallgathatták meg az érdeklődők, tehát összesen tíz blokkba rendezték az előadásokat a szervezők. Ezen kívül négy plenáris előadás is elhangzott. Az első nap plenáris előadásain és a Metafora, metaforizáció szekción jártunk.
A hagyományos formális nyelvészeti irányzatokkal szemben a funkcionális nyelvészet nem a nyelvi formákból kiindulva próbál magyarázatot kínálni a nyelvi jelenségekre, hanem a nyelvi tevékenységben betöltött szerepük alapján, a funkcionális nyelvészet tehát használatalapú. A nyelvet nem elemek és szabályok készletének fogja fel, hanem funkció-forma párokból álló konstrukciók készletének tekinti. Az első nap Bartus Dávid, a tudományos ügyekért felelős dékánhelyettes megnyitójával indult, amelyben hangsúlyozta, hogy a nyelvészet az ELTE egyik húzóerejének számít. Ezután Tolcsvai Nagy Gábor, a DiAGram Funkcionális nyelvészeti műhely vezetőjének köszöntő szavaiból megtudhattuk, hogy a konferencia előadásainak anyagaiból kötetek kiadását is tervezik.
Az első plenáris előadást Kertész András tartotta, aki az MTA rendes tagja, a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának elnöke, a Debreceni Egyetem Német Nyelvészeti Tanszékének egyetemi tanára, Széchenyi-díjas nyelvész. Előadása a nyelvleírás és a tudományelmélet közti viszonyból fakadó problémákat mutatta be, amelyek tisztázása szükséges feltétele lenne minden, a nyelv leírására irányuló kutatásnak. Kertész András a témát Magyarországon elhanyagoltnak tartja, ezért is igyekezett „madártávlatból” tekinteni a kérdéskörre, és egy általános jellegű, nyitott szemléletű, problémafelvető prezentációt tartani. A nyelvleírás és tudományelmélet viszonyának ambivalenciája abból fakad, hogy a nyelv leírására gyakran természettudományos módszereket próbálnak alkalmazni a kutatók, még napjainkban is: szemléletes párhuzammal élve ez olyan, mint behódolni az agresszornak, ami helyett inkább szabadságharcra, tehát a természettudományos módszerek elleni küzdelemre lenne szükség, ilyen lehet a funkcionális szemléletmód is. Nyelvleírás és tudományelmélet viszonyát jelenleg élénk viták jellemzik: ezek a tudományelmélet szemléletváltásából és a nyelvleírás anomáliáiból fakadnak. Ezen szemléletváltás mibenléte az alábbiakban ragadható meg: a 20. század első felében még az analitikus tudományelmélet volt jellemző, amely általános sajátosságok leírására törekedett, majd következett a Kuhn nevéhez köthető fordulat. Ezután elfogadottá vált a tudományos megismerés sokfélesége, akárcsak a tudományelmélet sokfélesége, aminek természetes következményeként diszciplínaspecifikus új problémák jelentek meg.
A konferencia hallgatói megtöltötték a dékáni tanácstermet (fotó: Ballagó Márton)
Kertész András előadása során arra kereste a választ, hogy melyek azok az új problémák tudományelmélet és nyelvleírás viszonyában, amelyek szükséges feltételei lennének a hazai nyelvleírásnak: általánosítva ezek a nyelvleírásban megjelenő ellentmondásokkal és érvelési hibákkal kapcsolatosak. Az előadó azonban ezen kívül megfogalmazott öt konkrétabb problémakört is. Először is a nyelvészeknek választ kellene keresniük arra, hogy egyáltalán mik a nyelvleírás forrásának tekintett adatok típusai és funkciói. A standard felfogás szerint csak egyfajta adattípus legitim, az adatok és a hipotézis kapcsolata pedig egyirányú, tehát a közvetlenül megfigyelhető adatok (evidenciák) alapján eldönthető a hipotézis. Az új nézet ennél jóval eklektikusabb, ugyanis termékenynek tartja az adatok sokféleségét, az adatok és hipotézisek kapcsolatát pedig ciklikusnak látja, nem lineárisnak. Ezen kívül fontos probléma az adattípusok integrációjának mikéntje is. Kertész András elképzelhetőnek tartja, hogy ehhez még nincs is kielégítő módszertan, amelynek segítségével megállapítható lenne, hogy milyen érvelési stratégiákkal lehet dönteni az eltérő adatforrásokból származó alternatív hipotézisek között. Az adattípusok integrációja után két lehetséges opció van: az egyik, hogy az adatok konvergálnak, a másik, hogy az adatok divergálnak. A következő nagy problémakör, hogy vajon melyek lehetnek a divergáló adatok kezelésére alkalmas módszerek. Kertész András ezzel kapcsolatban felvetette, hogy nem is biztos, hogy az egybevágó adatok jelentik az alapesetet, ezért nem kellene feltétlenül speciális esetként kezelnünk a divergáló adatokat. A negyedik nagy kérdés tudományelmélet és nyelvleírás viszonyában, hogy milyen módon dönthetünk egy szemléletmód mellett. Az előadó úgy véli, ez sokszor esetlegesen történik, és pusztán retorikai céllal teszik le a voksukat a kutatók egy-egy elméleti keret mellett, ami viszont körben forgó érvelést eredményezhet. Az utolsó nagyobb problémakör, amelyet az előadás érintett, a nyelvtanok összehasonlításával kapcsolatos: milyen szempontok mentén dönthetünk egy grammatikaelmélet mellett, egyáltalán melyek azok a kritériumok, amelyek mentén össze lehet hasonlítani nyelvtanokat? Mint ahogyan a többi kérdésfelvetésre, erre sincs jelenleg megnyugtató válasz (és az előadás célja nem is válaszok nyújtása volt), az azonban elmondható konklúzióként, hogy a metatudományos elméletet termékeny lehet a nyelvtudományi kutatómunka részévé tenni, ugyanis általa javítható a tárgytudományos hatékonyság.
Simon Gábor, a Metafora, metaforizáció szekció elnöke (fotó: Ballagó Márton)
A plenáris előadást követően a Kontextualizáció, metapragmatika 1. és a Metafora, metaforizáció szekciók zajlottak párhuzamosan, szerkesztőségünk az utóbbira látogatott el. Az ülésszak elnöke Simon Gábor, az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszékének adjunktusa volt, aki egyben az első előadás társszerzője is Bajzát Tímeával, Ballagó Júliával, Hauber Kittivel, Havasi Zsuzsannával és Szlávich Eszterrel együtt. A kutatócsoport azzal foglalkozik, hogyan azonosíthatók a magyar nyelv metaforikus szerkezetei korpuszban: adaptálták az angol és holland nyelvre kifejlesztett MIPVU módszert magyar nyelvre (a MIPVU módszer egy jelentés-egyértelműsítő eljárás az indirekt jelentésként értelmezett metafora annotálásához). A kutatók egy 957 szóból álló, főképp ismeretterjesztő szövegekből álló próbakorpuszon dolgoztak: először lexikai egységekre kellett tagolniuk a szövegeket, aztán az indirekt jelentés megadása következett, majd az online felület kialakítása és az annotációs címkézés. Végül 208 metaforikus szerkezetet azonosítottak, amelyek közül többségben voltak az összetett szerkezetek az önmagukban álló metaforikus szerkezetekhez képest. A kutatócsoport úgy véli, hogy az igei metaforák használatba vétele visszatérő mintázatokat mutat, amit szintén feltártak a kutatás során.
A következő előadást Ivaskó Lívia és Papp Melinda tartották a Szegedi Tudományegyetemről: az előadók stroke-túlélők hozzátartozóinak tartanak meseterápiát Metamorphoses meseterápiás módszerrel, és azt mutatták be, hogyan egészíti ki a terápiás munkát a mesék csoportos feldolgozása, illetve a mesék elemei hogyan metaforizálódnak abban a folyamatban, amikor a résztvevők saját élethelyzetükre vonatkoztatják azokat, és értelmezésüket megosztják egymással. A kutatás elméleti keretét a relevanciaelmélet adta. A kliensek mindig különböző utakon közelítenek az értelmezéshez, a mesék pedig egyfajta mintát nyújtanak számukra a léttapasztalás különböző formáira. A mesék feldolgozása közben dinamikusan metaforafeldolgozás is történik egyben, egyrészt a terapeuta és a kliens között, másrészt a történet és a kliens között, harmadrészt a kliens saját interpretációi között és végül a csoportos terápia keretein belül is (ez nem feltétlenül időrendi sorrend). A módszerrel több jelentésrétege tárható fel a metaforáknak, és a kliensek sokszor egy olyan történetelemben látják meg a saját élethelyzetüket, amelyet nem is kategorizálnánk feltétlenül metaforaként.
A szekciót Pomázi Bence előadása zárta, aki azt mutatta be, hogyan működik a képi séma a datívuszrag jelentésszerkezetében. A képi sémák esetében bonyolultabb dolgokat tudunk leírni egyszerűbbek segítségével, egy konkrét fizikai tapasztalatra visszavezethetően: pl. a forrás–ösvény–cél képi séma az úton levés konkrét fizikai tapasztalatára épül. Az előadó mozgásigékből vagy mentális folyamatokat kifejező igékből és datívuszragos (-nak, -nek) főnevekből álló kompozitumszerkezeteket vizsgált, és rámutatott, hogy a datívuszragok cél felé irányulást, célba juttatást dolgoznak ki konkrét fizikai vagy mentális térben: pl. „forgóízületnek vélték” – itt egy mentális kiértékelési folyamat végpontjaként értelmezhető a -nek rag. A „tanárnak megy” szerkezetben a teljes képi séma metaforizálódik, ugyanis működésbe lép az élet–út metafora.
Bajzát Tímea előadása kutatócsoportjuk képviselőjeként (fotó: Ballagó Márton)
Az első napot záró plenáris előadást Ladányi Mária egyetemi tanár, az ELTE Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének vezetője tartotta. Ladányi Mária azon kevés nyelvészek közé tartozik, akiknek tudományos munkássága többféle elméleti keretben is kiemelkedő: strukturális és funkcionális nyelvtankönyv szerzője is egyben. Előadásában abból indult ki, hogy a nyelvleírási problémák többnyire olyan általánosabb kérdésfelvetésekhez kötődnek, amelyekre csak koherens elméleti keretben lehet válaszokat keresni, ebből kifolyólag pedig ugyanannak a jelenségnek a leírása különböző nyelvelméleti modellekben eltérhet egymástól. Az előadó a nyelvi leírás néhány kategóriáját és terminusát értelmezte eltérő nyelvelméleti keretekben: generatív grammatikai és funkcionális kognitív keretben. Ladányi Máriának nem volt célja értékelni ezeket a nyelvelméleti modelleket, csupán azt érzékeltette, hogy elméletfüggetlen, objektív leírás nem létezik, legfeljebb implicit marad az elmélet. A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány példát! Nyelv és kultúra viszonya eltérően jelenik meg a generatív grammatikai és a funkcionális kognitív irányzatokban: a generatív grammatika eleve kizárja a kontextuális összefüggéseket a nyelvleírásból, ugyanis ideális nyelvtudást feltételez. Így a beszélőközösség kultúrája is kívül marad a nyelv leírásán. A funkcionális nyelvészet ezzel szemben úgy véli, hogy a jelentésképzésben szerepet játszik a kontextus is, tehát a közösségi és kulturális vonatkozások is a nyelvleírás részévé válnak. A nyelvi rendszer és nyelvhasználat terminusok is eltérően értelmezendők a két elméleti keretben: a generatív grammatika szerint a nyelv autonóm, önálló rendszer, és szabályok vonatkoznak rá, míg a funkcionális nyelvészet szerint a nyelv újra és újra létrejön a nyelvhasználat során, ami közben nyelvi mintázatok és sémák valósulnak meg (minél erősebben él egy nyelvi séma az elmében, annál valószínűbb a megvalósulása). Ezután Ladányi Mária konkrét példákat hozott a két elméleti keret eltérő válaszaira néhány jelenség kapcsán: a generatív grammatika bizonyos nyelvi elemeket, amelyek nem felelnek meg a szabályoknak, „kivételekként” kezel, míg a sémaelvű funkcionális nyelvészeti leírás ezeket a „kivételeket” le tudja írni kevésbé erős séma megvalósulásaként, ezáltal többféle jelenség válik értelmezhetővé. Bármelyiket is alkalmazza azonban a nyelvész, azt szem előtt kell tartania, hogy a nyelvleírás elméleti keretei nem vegyíthetők, ugyanis az ellentmondásokhoz vezetne.
Pomázi Bence előadása (fotó: Ballagó Márton)
A konferencia a magyar nyelv funkcionális szemléletű leírásával kapcsolatos kérdésekre reflektált, sikeresen folytatva azt az utat, amelynek eddigi talán legjelentősebb hazai eredménye a tavaly tavasszal megjelent első funkcionális szemléletű magyar nyelvtankönyv, az Osiris Kiadó által megjelentetett Nyelvtan.
A fotókat Ballagó Márton készítette.
