Sorozatunk második részében az 1848-49-es szabadságharc nagy hadvezérének, Görgey Artúrnak emigrációba kényszerült hűséges segédtisztjével és barátjával foglalkozunk. A Kőrösi Csoma Sándor örökségét és nyomait lázasan kutató és publikáló Sáros megyei hétszilvafás nemesből a Brit Bengáliai Hadsereg törzsorvosává lett „hazánkfia” nem más, mint dukafalvi és kucsini Duka Tivadar.
Duka Tivadar brit egyenruhában.
Duka Tivadar saját állítása szerint 1825. június 22-én vagy akörül látta meg a napvilágot az Eperjes közelében megbúvó kis faluban, Dukafalván. Tanulmányait hétévesen az eperjesi Evangélikus Kollégiumban kezdte meg, majd 1836-tól a magyar nyelvű oktatásra az országban elsőként áttérő sárospataki Református Kollégium diákja volt. A kollégium híres tanítványait felsoroló emléktáblán a mai napig olvasható a neve. 1838-ban visszakerült Eperjesre, ekkor keltette fel érdeklődését bölcselettanára, Vandrák András Kőrösi Csoma Sándor munkássága, India és az indiai kultúra, valamint az indiai vallások (úgymint a buddhizmus vagy a brahmanizmus) iránt. A kollégiumok elvégzése után jogi gyakorlatba kezdett, majd 1846-ban, huszonegy éves korában a Pesti Egyetemen megszerezte ügyvédi oklevelét.
Az 1848-49-es események Duka életében komoly fordulatot hoztak, ugyanis a szabadságharcban vállalt szerepe miatt a világosi fegyverletétel után sok társához hasonlóan száműzetésbe kényszerült. Görgey segédtisztjeként részt vett a híres felvidéki visszavonulásban, de Komáromnál és Buda ostrománál is bátran helyt állt. Görgey Artúr az 1849. április 26-i komáromi csata alatt véghez vitt heroikus cselekedetére így emlékezett:
„Pillanatnyi elhatározással keresztül törte magát a hátráló csapatokon és felvágtatott a magaslatra, a melyről a zászlóaljak éppen visszavonultak. Ott állott fel, ahol az ellenséges golyók a legsűrűbben szántottak. Példaadása megszégyenítette a hátrálókat és egyúttal lelket öntött beléjük, s nekem, hogy a megingatott embereket öntudatra ébresszem, nem kellett egyebet tennem, mint rámutatnom a mozdulatlanul álló eleven lovasszoborra ott a magaslaton.”
A világosi fegyverletétel után hősünk Gräfenbergbe menekült, ahol angol nyelvi tanulmányokba kezdett. A következő évben továbbutazott Drezda érintésével Párizsba, ahol orvosi tanulmányokat szeretett volna folytatni, azonban az osztrák diplomácia közbenjárásának köszönhetően mégis inkább a londoni Szent György Klinikán kezdte meg orvostanhallgató pályafutását. A Brit Birodalom fővárosában ismerte meg későbbi feleségét Anna Jane Taylort, de Sir George Pollockkal is itt találkozott, kinek javaslatára 1853-ban – orvosi stúdiuma elvégzése után – indiai szolgálatra jelentkezett a Kelet-Indiai Társaságnál. Az alig három éve angol földön tartózkodó Duka Tivadar így lett a Brit Bengáliai Hadsereg orvosa.
Duka mielőtt elindult volna India messzi tájaira, hűséget fogadott szerelmének, Taylor kisasszonynak. A lány családja mértékletességre intette az ifjú udvarlót, ezért nem kerülhetett sor hivatalos eljegyzésre, sőt választottja az ajándékba adott arcképe is csak azzal a feltétellel tarthatta meg, ha az szigorúan a falnak fordítva a kandallópárkányon marad. Szerelmük végül két év múlva teljesedhetett be: 1855-ben Taylor kisasszony engedélyt kapott, hogy Kalkuttába utazzon, ahol összeházasodott a hetykebajuszú orvossal.
Kalkutta 1855-ben.
Duka Tivadar első ízben 1854 januárjában lépett India, illetve Bengália földjére. Útja Angliából Franciaországon és Egyiptom keresztül vezetett, a Vörös-tengeren és az Indiai-óceánon át, egészen Kalkutta városáig. Kalkutta ezidőtájt – legalábbis Stein Aurél szerint – a legkevésbé indiainak mondható indiai város volt, mely sokkal inkább a káros szenvedélyek bűvkörében élőknek, mintsem a helyi kultúrát megérteni vágyóknak kedvezett. Háromheti itt tartózkodás után, miután megszokta új környezetét és nekifogott a hindi nyelv tanulmányozásának, áthelyezték első állomáshelyére, a mai Bangladesben lévő Comillába. Itt felmérve a város igényeit, a civil lakosság összefogásával hozzálátott a helyi közkórház felépítéséhez.
Miután a kórház már állt, újdonsült feleségével a Kalkuttától nagyjából 90 km-re fekvő Bardhamánba utaztak néhány hetes nászútra. A mézeshetek elmúltával a friss házasok gőzhajóra ültek, hogy felhajózzanak a Húglin és a Gangeszen Duka Tivadar új állomáshelyére, a folyó jobb partján elterülő, Mungerbe. A mungeri kerület óriási felelősséget rótt rá, hiszen a hatalmas területen hozzávetőlegesen másfélmillió ember egészségéért kellett felelnie. Tengernyi teendője mellett elkezdte összegyűjteni Kőrösi Csoma Sándor örökségét, valamint megkérte mungeri elődjét, dr. Collrost, hogy viselje gondját a nagy utazó sírjának Darjeelingben. Mungerben kezdte el írni tudósításait, beszámolóit, orvosi témájú cikkeit londoni és pesti lapoknak, de ekkor kezdett el perzsául tanulni, sőt ebben az időszakban indultak útnak Afrika megkerülésével a pesti és a kolozsvári Nemzeti Múzeumnak szánt ajándékait rejtő ládákkal megrakott hajók is.
A mungeri erőd maradványai az 1840-es években.
A Kelet-Indiai Társaság vesztét okozó, 1857-ben kitört szipojlázadás Duka szerencséjére nem ért el állomáshelyéig, azonban Stein Aurél állítása szerint aggodalmak és kétségek közt vergődve élte át a felkelés évét. Mindez érthető, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Munger 200 km-es körzetében egyetlen brit fegyveres alakulat sem volt, sőt a legközelebbi helyőrség, a dinapuri tábor is mindössze egyetlen zászlóaljból állt.
Az 1850-es évek végén vált igazán termékeny íróvá, noha Stein Aurél szerint „a természet nem áldotta meg Dukát a könnyű toll jótéteményével sem anyanyelvén, sem angol irásban.” Az 1860-as években már a magyar és a perzsa nyelv kapcsolatairól értekezik, megállapítja például a magyar ezer és a perzsa hazar, valamint a magyar ördög és a perzsa arda szavak közti rokonságot, bár utóbbiról elképzelhető, hogy tévesen.
Tudományos erőfeszítéseinek és ajándékainak köszönhetően 1863-ban, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, ám még ugyanebben az évben heveny vérhast kapott, melynek kiheverésére egy éves angliai szabadságot kért. Gőzhajóval vette az irányt London felé, azonban már Alexandriába válságos állapotban érkezett meg, gyógyulását egy ottani angol kollégájának, dr. Oglivy Bey-nek köszönhette. Alexandriából Máltára, Máltáról Szicília és Itália érintésével Ausztriába utazott, ahol meglátogatta régi cimboráját, a Klagenfurtba internált Görgey Artúrt. Ezután hazautazott Magyarországra, ahol többek között előadást tartott a Királyi Orvosegyesület ülésén A Kelet-Indiában levő orvosi viszonyok és az ottan leggyakrabban előforduló betegségek címmel, valamint megtartotta A gangai delta földleirati és éghajlati viszonyai című akadémiai székfoglalóját is. Végül 1864 júniusában utazott Angilába, de már a következő év elején útra kelt, hogy visszatérjen Indiába.
1867-ben új helyre, Szimlába, az alkirály és az indiai brit kormányzat nyári székhelyére nevezték ki főorvosnak, az itt eltöltött időt indiai szolgálata legszebb időszakának tartotta. Ám hamar véget ért ez az idilli állapot: 1868-ban áthelyezték Kasauliba a Lawrence katonai árvaház orvosi felügyelőjének, ahol az Indiában szolgálatot teljesítő európai katonák árváira viseltek gondot. Kasauliból Patnába irányították, az egykori Patalaiputrába, ahol Gautama Buddha élt és tanított, majd 1871-ben Darjeelingbe helyezték át.
Szimla látképe a 19. században.
Darjeelingben, a tartomány egyetlen hegyi állomásán – mely a bengáli orvosi szolgálat jutalomállásának számított – 1874-ig végezte orvosi teendőit, de alkalma nyílt mélyebben megismerkedni a tibeti buddhizmussal is. 1874-ben, szolgálati ideje lejárta után két évet utazgatott Európában. Nyugdíjas évei nyugalomban teltek: számos tanulmányt publikált, és végre volt ideje befejezni fő művét, Kőrösi Csoma Sándor életrajzát, mely 1885-ben jelent meg.
Munkájáért számos brit és magyar elismerésben, kitüntetésben részesült: megkapta a Semmelweis emlékérmet és a Vaskoronarendet, tiszteletbeli doktorrá választotta a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem, levelező tagjává a Magyar Tudományos Akadémia, és vezető tisztségviselőjévé a Royal Asiatic Society of Great Britain and Ireland, valamint a Brit és Külföldi Bibliatársulat.
Halála előtt néhány évvel a dél-angliai Bournemouthban telepedett le, így a Vasárnapi Újság hasábjain olvasható találgatásokkal ellentétben életét végül nem szülőföldjén fejezte be. Végrendeletében Kőrösi Csoma Sándor életére vonatkozó gyűjteményét, személyes levelezését, valamint magángyűjteményét a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta, így hagyatéka a mai napig elérhető az MTAK Keleti Gyűjteményében.
Forrás:
Stein Aurél: Duka Tivadar emlékezete. In: A MTA elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. (1913) 16. köt. 9. sz. 265-297.
