A T-rexen túl – a legérdekesebb kihalt állatok

Természeti katasztrófák, emberi mohóság. A Föld története során öt kihalási eseményről beszélhetünk (és talán éppen most zajlik a hatodik). Ezek során számtalan faj tűnt el örökre a bolygóról, melyeket ma már csak fosszíliákból és leírásokból ismerünk. Legtöbbjük – mai szemmel nézve – egészen elképzelhetetlennek tűnik.

 

 5. Az óriásrovarok támadása

Kiváló Zs kategóriás horrort is lehetne ilyen címmel forgatni, pedig nem is olyan régen (300 millió éve), ez csak egy átlagos hétköznap volt. A légkör magas oxigéntartalma miatt ugyanis sokkal nagyobbra tudtak nőni a rovarok. Képzeljünk el sirályméretű szitakötőket, és akkor már közel állunk az igazsághoz. Az eddig megtalált leletek tanúbizonysága szerint a legnagyobb ízeltlábú egy óriás szitakötő volt (Meganeuropsis permiana), a maga 65-70 centiméteres szárnyfesztávolságával.

 4. A körfűrészszájú óriáscápa

Ez sem horror, hanem egy 220 millió éve kihalt, átlagosan 4 méterre növő cápafajnak az egyik rokonsági köre. Persze nem ez a tudományos nevük (hanem a Heliocoprion), ez csak a tudósok első benyomása volt az állatról. De 2013-ban rájöttek, hogy mégsem így nézett ki fénykorában az állat, hanem sokkal inkább egy lógó nyelvű, mosolygós kutyára emlékeztet. Az aranyos külső azonban ne tévesszen meg senkit, egy predátorral van dolgunk, akinek a csigaszerű állkapcsában a régebbi fogak folyamatosan vándoroltak a „csiga vége felé”, míg az állkapocs tövénél a legnagyobb, legújabb fogak helyezkedtek el. A kutatók egyelőre még vitatkoznak, hogy miképpen használhatta ezt a különös fogsort, de egyes hangok szerint csigák és más állatok mésztartalmú házát tudták ennek segítségével felnyitni, sőt úszás közben talán még a torkukba is vissza tudták húzni ezt a furcsa képződményt.

 

 3. Pingvindráma

Az óriásalka egy pingvinszerű, röpképtelen madár volt, amely az Atlanti-óceán északi részein fészkelt. Kiváló úszókként csak párzáskor léptek a szárazföldre – és általában ez is volt a vesztük. Nem fókák, nem orkák, hanem éhes, fagyoskodó, mohó emberek. A körülbelül 5 kilós madár egy igazi főnyeremény volt: húsa, tollai, tojásai mind igazi kincsnek számítottak az északi vidékeken. Egyes feljegyzések szerint már a késő kőkorszak óta vadászták az emberek. Az igazi tragédia azonban a 19. századi történetük. Élőhelyük fokozatosan visszaszorult, 1830-ban vulkáni tevékenység következtében elsüllyedt az egyetlen költőhelyük, amely az ember számára megközelíthetetlen volt. Az utolsó, Brit-szigeteken költő párt 1840-ben ölték meg a helyiek, mert boszorkánynak nézték őket. Ezek után már csak néhány pár maradt az Izlandhoz közeli Eldey nevű szigeten. Egy kereskedő felbérelt három helyit, akik felkeresték és megfojtották az épp költő utolsó madárpárt, sőt a dulakodás közben egyikük rálépett az egyetlen tojásra is…

 

 2. A repülő zsiráf

Képzeljünk el egy zsiráfméretű hüllőt, rakjunk rá szárnyakat, és legyen az állat szárnyfesztávolsága 11 méter. Gondolhatnánk, hogy ez legfeljebb egy rossz vicc, de nem, a körülbelül 66 millió évvel ezelőtt élt Quetzalcoatlus (nevét az azték tollas kigyóistenről kapta), lényegében így nézett ki. Ráadásul a szárnyak nem csak díszek voltak, hiszen – a testszerkezete miatt – a nagy mérete ellenére is alig nyomhatott többet 2 mázsánál. Azt feltételezik róla, hogy szárnycsapkodás nélkül vitorlázva nagyon nagy távolságokat tudott megtenni. Végtagjai ettől függetlenül a négy lábon járásra is alkalmasak voltak, és valószínűleg úgy kell elképzelnünk őket, mint ragadozó (és csak alkalmanként repülő) zsiráfokat.

 

 1. Pleisztocén kori metróalagutak

Tizenkétezer évvel ezelőtt Közép- és Dél-Amerika egészen másképp festett. Ebben közrejátszott a jégkorszak, illetve az elefántméretű óriáslajhár. Az élete teljében hat méter hosszú és négy tonnás állattal egyedül a mamut tudta felvenni a versenyt az akkor élők közül. Hatalmas karmaik miatt a lábfejeik élén jártak, sőt: általában a hátsó lábaikon közlekedtek. Bár inkább „háromlábú” ilyenkor, mint kettő, ugyanis a farkát egy harmadik hátsó végtagként használta a felegyenesedés során. És van egy dolog, amely még misztikusabbá teszi ezt az állatot: hatalmas karmai valószínűleg kiválóak voltak ásáshoz, ugyanakkor egy növényevő számára ez nem feltétlenül fontos tulajdonság. Azonban a 20. század elején a kontinensen számtalan óriási, összefüggő alagútrendszert találtak a föld alatt, melyek körülbelül ebből az időből származnak. A kutatók véleménye egyelőre nem egybehangzó, de könnyen lehet, hogy ez is az óriáslajhárok műve.

 

+ 1. „Túlélték, mégis meghaltak”

Egy átlagos Tények-híradásnál komolyabb történet, ami a spanyol kőszáli kecskék egy rokonfajával történt. Ugyanis ez a faj teljes mértékben egyedülállónak számít a valaha élt összes élőlény között: sikerült kétszer is kihalniuk. Nem elírás, tényleg kétszer haltak ki, ráadásul mindezt 5 éven belül. Először 2000-ben, majd 2003-ban is kihaltnak nyilvánították a fajt. Hogy történhetett ez? A Pireneusok egykor oly gyakori kecskefaját nemcsak húsa, hanem tekintélyes szarva miatt trófeaszerzés céljából is vadászták. A helyzet addig fajult, hogy 1989-ben mindössze egy tucat volt életben, 10 évre rá pedig már csak egyetlen egyed. Őt egy nyakörv segítségével követték, de sajnos nem sokkal a megjelölés után az utolsó egyed is elpusztult. Spanyol kutatók gyorsan begyűjtötték a testet, és a következő pár évben a visszahozásán kezdtek fáradozni. 2003-ban sikeresen beültették a kihalt faj sejtmagjait kecskék sejtjeibe, majd mesterséges megtermékenyítéssel megpróbálták kihordatni velük az embriókat. A hétből hat elvetélt, a hetediket császármetszés segítségével sikeresen világra hozták, azonban az első pillanatoktól kezdve látható volt, hogy a mesterségesen létrehozott utód életképtelen. Így pár perccel a születés után ki is múlt. Ezzel nemcsak az első „feltámasztott” fajjá vált, hanem az elsővé, amelyik kétszer is kihalt…

A kiemelt kép forrása: brainpop.com