A szuperkomputerek jövője már az első számítástechnikai eszközök megjelenése óta foglalkoztatja az embereket. Számtalan kultikussá vált könyv és film (2001: Űrodüsszeia, Szárnyas fejvadász, Mátrix, Terminátor stb.) próbálta körüljárni a témát, és sajnos egyik sem fest igazán pozitív jövőképet az emberek és az önálló döntésre képes gépek együttéléséről. Pedig ezek a távoli időkben játszódó történetek egyre közelebbinek tűnnek manapság.
A Mesterséges Intelligencia (MI) már egy ideje jobban sakkozik, mint az ember, de mára már a govilágbajnokot is könnyedén elveri egy program, ami a játék jellegéből fakadóan pár évvel ezelőttig elképzelhetetlen volt. Ráadásul a forgalmi helyzet alapján döntést hozó önvezető autók is egyre inkább a mindennapok részeivé válnak.
A technológiai szingularitás közeledtét mutatja az is, hogy a kor jeles elméi is egyre gyakrabban foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Stephen Hawking elméleti fizikus és Elon Musk, a Tesla és a Space X atyja egyenesen ki is jelentették, hogy az MI könnyen jelentheti az emberiség végét. Ők – nem vitatva az ez irányú fejlesztések hasznosságát és fontosságát – óvatosságra intenek. Ezek a negatívabb hangvételű következtetések szinte mindig ugyanazokat tartják aggályosnak: a gép nem illeszkedik bele az evolúciós sémába.
Stephen Hawking (balra) és Elon Musk
forrás: popularmechanics.com
Az evolúció az élet kialakulásától kezdve tartó folyamat. Eredményei leginkább évmilliós nagyságokban mérhetők. Működési elvének alapja roppant egyszerű: ami előnytelen, az elveszik. Ez a borzasztó lassú folyamat juttatta el dinoszauruszokat majd az emlősöket a „csúcsra”, és joggal gondolhatnánk, hogy belátható időn belül nem is lesz változás.
Azonban az MI megjelenésével egy újfajta ellenfél – legalábbis darwini értelemben vett ellenfél – tűnt fel a színen. Ráadásul az MI nem öregszik, folyamatosan fejleszthető, nagyságrendekkel pontosabb, mint bármelyik élő ember. Mindezt csak tetézi, hogy tömegesen veszik át az emberek szerepköreit a különböző bonyolultságú gépek a munkahelyeken.
Nem véletlen tehát, hogy a természetes szelekció sokadik rostáján is sikeresen átjutókban felmerül némi félelem, hogy elveszíthetjük kényelmes, vezető pozíciónkat a bolygón. Nem nehéz végzetes forgatókönyveket kreálni egy olyan világban, ahol a bankrendszer vagy éppen a különböző állami nyilvántartások mind-mind elektronikus formában, kizárólag programok és gépek segítségével léteznek. Mit csinálnánk, ha egy MI-vel rendelkező gép mások számára hozzáférhetetlenné tenné ezeket? Vagy éppen tárgyfelvételkor döntene úgy, hogy senkit nem engedne be a Neptunba… Katasztrófák sorát lehet elképzelni.
Bár roppant borúsnak tűnik az előbbi jövőkép, talán érdemes egy másik nézőpontot is megemlíteni. Steven Pinker, az evolúciópszichológia egyik úttörője több érvet is felhoz, hogy miért érzi falsnak és kevéssé megalapozottnak ezeket a félelmeket. Pinker egyrészt rávilágít arra, hogy ha az ember valami újat épít, akkor mindig ügyel a biztonságra, és ezeket a biztonsági elemeket fejleszti is. Ahogyan az autók egyre gyorsabbá váltak, és így épültek be a mindennapjainkba, úgy jelentek meg és tökéletesedtek a biztonsági övek, légzsákok, lökhárítók vagy éppen az ABS. Ahogyan az MI is egyre fejlettebb lesz, úgy az is megkapja majd a saját, egyre korszerűbb és korszerűbb „légzsákjait”.
Másrészt Pinker egy evolúciós érvet is hoz az optimizmusra. Az emberek intelligenciája a természetes szelekció útján alakult ki, ami folyamatos versenyhelyzetet jelent, és az egyik mozgatórugója, hogy az intelligensebb élőlények képesek voltak maguk alá rendelni a kevésbé intelligenseket. Ezzel szemben az MI teljesen más eredetű, ember által alkotott, tervezett intelligenciát jelent, amibe nincs belekódolva ez a megalomán jelleg. Tehát Pinker szerint mindaddig nincs okunk a félelemre, amíg valaki szándékosan bele nem táplálja a jövőbeli gépekbe az uralkodási vágyat, a Föld olyasfajta birtokbavételét, ahogyan azt az ember tette.
Pinker magyarázata talán nem teljes, és az emberek hajlamosak abba a hibába esni, hogy nem szívesen figyelnek rá, pusztán azért, mert a neve nem cseng annyira jól, mint Hawkingé. Mindenesetre én szívesen meghallgatnám a „másik oldalt” képviselő tudósok, gondolkodók reakcióit ezzel kapcsolatban, ez azonban egyelőre várat még magára. Addig is maradjunk annyiban, hogy bár az „érző robotok” talán mindenki kíváncsiságát piszkálják, nem feltétlen baj, ha az ember nem teljes mértékben a saját képére formálja a jövő mesterséges intelligenciáit.
Pár érdekesség a technológiai szingularitásról
Először Neumann János használta a kifejezést. Az ő értelmezésében ez még a jövendő történelmének azt a pontját jelölte, amikor a technológiai vívmányok hatására olyan mértékben felgyorsul a fejlődés, hogy attól fogva az emberek mindennapjai is egy teljesen más, addig a pillanatig elképzelhetetlen módon és ritmusban folynak majd.Pár információ a technológiai szingularitásról
A fogalom jelentése azonban mára némileg megváltozott. 1993-ban Vernor Vinge, a San Diego-i egyetem professor emeritusa az egyik esszéjében a szingularitást mint az emberiség végét mutatta be. Az ő véleménye szerint a szingularitás abban a pillanatban következik be, amikor egy mesterséges szuperintelligencia képes lesz önmagát fejleszteni, ezzel pedig a technológiai fejlődést felfoghatatlan sebességre emeli. Ez az értelmezés hamar szárnyra kapott, hiszen (1950-hez képest) az emberek is egyre jobban elkezdték érezni a számítógépek jelentőségét, illetve jeles sci-fi-írók is tettek róla, hogy ez a pesszimistább fogalom épüljön be a popkultúrába.
A 2012-es Singularity Summiten (Szingularitási Csúcstalálkozó), Stuart Armstrong egy tanulmányában megvizsgálta a szingularitás bekövetkeztére vonatkozó különböző jóslatokat, és azt találta, hogy a dátumok mediánja 2040-re esik.
Kiemelt kép: nbc.com, 168ora.hu
