Hammer Ferenc az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszékének vezetője. Milyen úton jutott el a tanszékvezetésig és milyen a viszonya az opera műfajával? Hogyan lehet megtanulni a média élvezetét, és milyen feladata lehet ma a médiának?
Mi volt az utad a Média Tanszékig, hol végezted a tanulmányaidat, és az életed során milyen élmények, benyomások értek, amik végül odáig vittek el, hogy itt vagy?
Egy könyvmoly voltam gyerekkoromban. Rákoscsabán nőttem fel, egy nem kimondottan értelmiségi környezetben, és ötödikes koromra már minden olvashatót elolvastam, ami otthon volt nálunk. Ennek két vicces következménye lett. Egyrészt az, hogy nagyon hamar hozzászoktam ahhoz, hogy ha valamit nem tudok, akkor nem lehet senkitől megkérdezni, tehát nekem kell kideríteni mindent: lexikonokból, meg mindenféle helyekről. Másrészt azzal a következménnyel járt, hogy nagyon hamar megtanultam keresztrejtvényt fejteni. Az apám nem becsülte sokra a lexikális tudást és a hagyományos műveltséghez kapcsolódó dolgokat, mert egy praktikus ember volt. Viszont ő is szeretett keresztrejtvényt fejteni, én pedig gyakran tudtam segíteni neki. Akkor viszont látszott, hogy ennek mégis van valami haszna. Úgyhogy a keresztrejtvény nagyon fontos közös pontunk lett. A klotyón folyton ott volt egy KRESZ könyv, meg az operák könyve, amiből pedig az adódott, hogy felső tagozatos koromban már tökéletesen ismertem a KRESZ összes csínját-bínját, például ha nyerges vontató érkezik a vasúti kereszteződésbe, de el van romolva a lámpa, és balról jön a mentő, akkor mi a teendő. Az operákat is jól tudtam, a zenei részét kivéve. Régen ment a rádióban a Játék és muzsika 10 percben című műsor, ahol mindig beszéltek a zeneművekről, hogy mikor mutatták be őket, ki volt a karmester, stb. A feltett öt kérdésből általában kettőt-hármat mindig meg tudtam válaszolni, már csak a kérdés alapján. Mert hát a zene, az nem számított, életemben soha semmilyen operát nem hallgattam, szóval az csak redundancia volt.
Emellett jól ment a matek, úgyhogy elmentem matek tagozatra gimiben. Ami nagyon nagy ugrás volt, mert az iskolám igen menőnek számított, mégis volt egy probléma: szeptember tizedikére kiderült, hogy ez egy alapvető félreértésen alapszik. Mert én egy éles eszű gyerek voltam a rákoscsabai Szabadság Sugárúti Általános Iskolában, de a Fazekas matek tagozatán ez nem volt annyira elég. Úgyhogy én az osztály második részébe tartoztam, mind matematikai tehetség, mind odaadás terén. De eszelős matek olimpiai világbajnokok voltak az osztálytársaim, full zsenik. Fejben sakkoztak például. Igazi hardcore geekek voltak, csak akkor még nem így hívtuk őket.
Az, hogy szociológusként nagyon ki vagyok élezve a klasszifikációs kérdésekre, szerintem a sok matekórának maradványa. Mert tulajdonképpen a matekfeladatok nagy része is klasszifikációs kérdés. Jó voltam azért matekból, más iskolákban végzett diákokhoz képest, úgyhogy elmentem a Közgázra. Ott is hamar kiderült, hogy jó ötletnek tűnt, de nagy hülyeség volt. Mert én nem akarok vállalati közgazdász lenni. Szociológiára váltottam. Gazsó Ferenchez jártam szociológia órákra, és az nagyon passzolt az észjárásomhoz, elég jól ment. Aztán szépen elvégeztem a szociológia-történelem szakot.
Harminc éves korom környékén a médiával még érintőlegesen sem volt kapcsolatom. Aztán az történt, hogy elkezdtem írogatni újságokba, és egyszer írtam egy nagy tanulmányt Torgyán Józsefről mint kulturális jelenségről. Az itteni (ELTE BTK-n tanító) kollégák közül volt egy-kettő, akiknek a cikk megtetszett, és mondták, hogy haverkodjuk.
De ez még mindig nem média volt. Aztán az egyik kollégám elutazott a Fulbright Ösztöndíj keretében, és azt mondta, hogy a médiás kurzusa második felét nekem kell megtartanom helyette. Hát azt mondtam neki: „Figyelj, az frankó, megtanulom én is.” Aztán kitanultam pár év alatt.
Úgyhogy ahhoz képest, hogy most a Média tanszék vezetője vagyok, harminc éves korom előtt talán egy vagy két ilyen tárgyú könyv volt egyáltalán a kezemben.
Nem érdekelt, hogy az opera hogyan hangzik zenével, ha már annyit tudtál róla?
Nem érdekelt. Már csak azért sem, mert annyit szociológusként is megtanultam, hogy a legtöbb dolgot meg kell tanulni élvezni. A hedonizmus se csak úgy a nyakába esik az embernek. Az operát is meg kell tanulni élvezni. Ez sokáig egyáltalán nem érdekelt, inkább idegesített, voltam egyszer-kétszer az operában, de csak eltávolított a dologtól.
Említetted, hogy különös vonzalmad volt és van az osztályozáshoz. Mi lehet annyira érdekes benne?
Az osztályozásban az a legtrükkösebb – erről sokat írt Foucault és Bourdieu is –, hogy mit tartunk alsónak vagy fölsőnek, tehát hogy a dolgokat két felé szoktuk osztályozni, és ez természetesnek tűnik. Fekete és fehér. Úgy tűnik, mintha ezek természet adta tények lennének, mint egy oxigénmolekula, pedig ez ritkán van így. Ezek mind konstrukciók, mind konvenciók, és sok szempontból a hatalomgyakorláshoz kapcsolódnak. A kommunikáció pedig sokszor ilyen hitelességi hercehurcákról szól, például amikor valaki azt mondja a világról, hogy fekete meg fehér, a másik pedig azt, hogy nem fekete és fehér. Már csak azért is fontos ez, mert a fekete és a fehér önmagukban, szintén csak konstrukciók. Ezzel kapcsolatban eltöltöttem néhány extatikus hónapot egy eszelős kutatással, aminek az eredménye a Fekete és fehér gyűjtemény című könyvem lett, ami semmi másról nem szól, csak a feketéről és a fehérről.
Azt mondtad, hogy a dolgok élvezetét meg kell tanulni. Szerinted hogyan lehet, hogyan érdemes megtanulni a média élvezetét, és te hogyan tetted ezt?
Volt az életünknek egy olyan szakasza a feleségemmel, mikor mindenféle szomorú ügyekből kifolyólag heteken keresztül csak videót néztünk. Semmi más nem volt. Három videokazettánk volt: azt hiszem az Annie Hall, az Egy faun megkésett délutánja (a Chytilová film), és talán a videokölcsönzőből kivettünk még egyet, de arra már nem emlékszem. Heteken vagy hónapokon keresztül néztük ezeket a filmeket. Az Annie Hallt akár kétszer is megnéztük egy nap. Ez olyan volt, mint egy terápia. Hogyan lehet élvezni azt, amit már kívülről tudsz? Ez nem magától értetődő dolog. Ez adott rétegeket annak a megértéséhez, hogy a médiaélvezetnek egy része a szakértelem – ezt nem én mondom, ez médiaelméleti vagy -kutatási közhely. Az ember – mint néző, felhasználó – elkezd benne szabályszerűségeket felismerni. Nagyon sokszor ezeken a konvenciókon alapulnak maguk a műfajok is. Múltkor megkérdeztem a fiaimat, hogy őket mint nagyon sok médiát fogyasztó felhasználókat – különösen az idősebbik, de a kisebbik fiam is sokkal több médiát fogyaszt, mint én – hogyan érintené, ha jönne a legközelebbi Csillagok háborúja rész, amiben a Jedik nagyon szorult helyzetben lennének, majd jönne egy űrhajó, amiből Harry Potter lépne ki. Teljesen felháborodtak rajta.
A médiának a tudománya hogyan foglalható össze annak, aki csak úgy találkozik vele, hogy tévét néz, újságot olvas, rádiót hallgat?
Ez nem egy nagyon bonyolult kérdés. Tulajdonképpen, ahogy mondani szokás, van Magyarországon tízmillió futballszakértő, ugyanígy van tízmillió médiaszakértő is. Mindenki ismeri azt az érzést, amikor hallgatja a híreket és valami tetszik vagy nem tetszik neki. Amikor nem tetszik neki, azt mondja, hogy ezek biztosan hazudnak. Ilyenkor az ember tulajdonképpen már elkezd médiakutatási fogalmakat használni, nevezetesen azt mondja, hogy vannak kritériumok, amikről az élet tényeiről való beszámolásnak számot kell adniuk.
Például lehet úgy hazudni, hogy lényegében minden, amit mondunk, az csont igaz. Dolgok elhallgatásával lehet nagyon dezinformálni, azzal együtt, hogy minden, amit elmondunk, még igaz. Erre rengeteg példa van a médiában, a hírekben; függetlenül politikai pártállástól, mindenki érzékeli ezeket. Hogy hogyan lehet hűen visszaadni a világ dolgait, ez már normatív kérdés: milyen a jó média? Ez nagy téma, amivel egy egész életet el lehet tölteni. Hogy milyen az a média, ami jó egy közösségnek, egy országnak, egy nemzetnek, egy kultúrának, hogy milyen jellegzetességekkel kell bírnia, és hogy miért jó a szólásszabadság. Mi a szólásszabadság haszna? Úgy gondolom, hogy nagyon sokszor megremeg a hatalomgyakorlók keze. Tud maguk felé is hajlani, éppen ezért nagyon fontos, hogy ilyenkor legyen valaki, aki szemmel tartja őket.
A hatalomgyakorlók ellenőrzését is szolgálja a szabad szólás. A szólásszabadság többek között azért nagyon klassz, mert egy marker: egy jelző eszköz. Olyasmi, mint a jéghegy csúcsa, ami kilátszik a tengerből. Ha látunk egy jéghegyet, és tapasztalt hajósok vagyunk, akkor tudjuk, hogy nem úgy van, hogy csak ott van a jéghegy, és ennyi. Nagyjából tudjuk is, mit kell csinálni ahhoz, hogy jól becsüljük meg, mi van a víz alatt. A szólásszabadság is pont ugyanilyen. Mert tudniillik a szabad szólással relatíve olcsón és könnyű eszközökkel lehet relatíve sok borsot törni a hatalomgyakorlók orra alá. Ahhoz, hogy az ember csináljon éles elméjű, éles nyelvű médiát, ahhoz nem kell gyárat alapítani. Relatíve olcsó, és relatíve hatásos. Nagyon hatékony eszköz arra, hogy a hatalommal bíróknak viszonylag nagy kárt okozzunk, ha azok visszaélnének a lehetőségeikkel. Ha egy hatalom tiszteletben tartja a szólásszabadságot, akkor ez egy jó marker arra nézve, hogy a dolgok lehet, hogy jól működnek az adott rendszerben.
Például régen úgy volt, hogy amikor a lányos házhoz ment a fiatal kérő, akkor azt nézték, milyen a cipője. Persze a cipő önmagában nem jelent semmit, de egy jó cipő jó marker. Mint egy kulcslyuk, amibe ha belenézünk, egy csomó következményt látunk benne. Ugyanígy a szólásszabadság is kulcslyuk az állam, illetve a nagy hatalommal bíró szervezetek működésére vonatkozóan.
Szóval például ilyesmikről szoktunk beszélni médiaórákon. Szerintem ezek olyan kérdések, amiket akármelyik járókelő megért, nincsenek benne olyan speciális dolgok. Ezért is nagyon szeretem. Közel van a mindennapi élethez.
Ez egyébként még valamikor az egyetemen akadt be nekem. Csepeli Gyurinak voltam nagy híve annak idején, úgyhogy jártam az összes szociálpszichológia órájára.
Az nagyon szíven ütött, hogy amit én gondoltam a tudományról, nevezetesen az, hogy akkor ér valamit, ha köze van a hétköznapi élethez, az nemhogy egy anomália volt ezeken az órákon, hanem kiderült ‒ mint mondjuk a társadalmi konstrukcionizmus, vagy a Berger‒Luckmann-elmélet –, hogy ilyen tényleg van. Ilyen a szociológia, pont az élet apró semmiségeit vizsgálja, mint például a cipő.
Ezek tükrében mi lehet ma a média feladata, ha van ilyenje egyáltalán?
Az az igazság, hogy ezeknek a kérdéseknek szerintem több értelmük volt egy generációval ezelőtt, a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években, mivel akkor a médiát csinálni macerás dolog volt. Különösen nagy elérésű, jó minőségű broadcastingot készíteni. Nagyon magas volt a piacra lépés költsége, nagyon sok országban – nem csak a kelet-európai diktatúrákban, hanem nyugati-európai demokráciákban is nagyon sokszor – állami privilégiumok, monopóliumok vonatkoztak a broadcastingra, tehát a sugárzott televíziós és rádiós tartalmakra. Nem volt egyszerű. És közben például a brit közszolgálati média számos felülvizsgálata során végig olyan kérdésekről beszéltek, hogy ha közpénzt költünk arra, hogy tartalmat gyártsunk belőle, és ezt az egészet egy transzparens folyamatnak gondoljuk, ami választ ad arra a kérdésre, hogy mire költjük el a közpénzt, akkor ki kell jelölni sarokpontokat, vagy hogy milyen elveknek kell, hogy megfeleljen a brit közmédia. Erről vitatkoztak a kutatók és a média irányítói. Ebből nagyon sok kérdés fönnmaradt, például az, hogy miért jó a szólásszabadság. Különösen manapság, különösen Magyarországon. Ugyanakkor az elmúlt mondjuk tíz évben ez kezd lejönni a magasból, és az, amiről régebben azt gondoltuk, hogy médiaszabályozás, médiaipar, és média, az egyre inkább szociológia. Egyre inkább az emberekről beszélünk, amikor médiáról beszélünk.
– –
Az Irányzék című társadalomértő rádióműsor célja a társadalmi jelenségeknek és azok aspektusainak kezelésének a bemutatása, elsősorban olyanok számára, akik nem, vagy alig ismerik ezt a tudományt. A műsorban elhangzó beszélgetések A Civil Rádió 98.0-s frekvenciáján voltak hallhatóak. Az adás létrejöttét az Eötvös Loránd Tudományegyetem 2016-os Rektori Kulturális Pályázata támogatta.
Képek: ELTE Online
