A maratonfutás hódító útja kétségtelenül elérte Magyarországot is, hiszen többezres futótömegnek és fesztiváli hangulatnak lehettek tanúi azok, akik október 10-én a Pázmány Péter sétányra látogattak. Évről évre újabb sportolók vágják bele fejszéjüket a 42 km-es távba, őket ennek okáról, illetve titkos étkezési praktikáikról kérdeztem.
Bizonyára maga Pheidippidész, görög katona sem gondolta annak idején, hogy ekkora jelentősége lesz a jövőben a marathóni csatában általa megtett távolságnak, Athén és Marathón közt. Míg őt erre a háború közben betöltött hírvivő titulusa kötelezte, manapság évről évre megannyi amatőr és profi futó vág neki ugyanennek a tekintélyt parancsoló távnak. És bár talán elképzelhetetlennek tűnik, de mindezt kedvtelésből teszik. A „mégis miért?” kérdésre összetett, egyénenként változó választ kaphatunk. Az indokok közt fellelhető a személyes motiváció, emellett egyeseket önmaguk legyőzése vagy a bizonyítási vágy lelkesít. Szép számmal előfordulnak azok is, akiket az a bizonyos pipa motivál, ami majd beérkezésük után felkerülhet a bakancslistájukra a maraton szó mellé. Meglátásom szerint az a láthatatlan címke is fontos szerepet játszhat a motivációban, ami futás végén nyakunkba kerül a befutóéremmel együtt: a 42 kilométeres táv teljesítése komoly presztízs a futók körében, ezen privát klubba való bejutáshoz pedig nem elég, ha jóban vagyunk a szórakozóhely főnökével. Ebben az élethelyzetben csakis a futó elhatározásán és persze annak sikeres végrehajtásán múlik, felkerül-e a neve az elévülhetetlen (képzeletbeli) listára azok mellé, akik már maguk mögött tudhatják a maratoni távot.
Az október második hétvégéjén immáron 36. alkalommal megrendezett SPAR Budapest Maratonfesztivál tökéletes arra, hogy a tapasztaltaktól a kezdőkig, hazaiaktól a külföldieken át összegyűljenek futóink, és közösen váltsák valóra vasárnap a maratonfutás terén kitűzött céljaikat. Azonban a verseny napjára virradván az időjárás körülbelül annyira volt barátságos, mint én, amikor már legalább három órája nem táplálkoztam. Hideg, esős reggelre ébredt a város, tipikusan olyan időre, amikor a futóedzéseket el szokás tolni inkább másnapra. Rendkívül érdekelt, milyen érzésekkel álltak rajthoz ezen a napon a Maratonfesztivál résztvevői, ezért magam is korán nyakamba vettem a várost vasárnap reggel, hogy a 9:00-kor eldördülő startpisztoly előtt még szóra bírjak pár tettre kész, a verbális megnyilatkozástól sem idegenkedő futóegyént.
Elmondható, hogy ezen az esős vasárnapon egész Magyarországon nem volt annyi boldog és csillogó tekintet, mint amennyi a Pázmány Péter sétányon összegyűlt futókból sugárzott. A helyszín megtelt tengernyi sportolóval, akiket nem riasztott vissza a barátságtalan idő sem. Rendkívül készséges, jó kisugárzású emberekkel találkoztam, emiatt ennek a szuper közösségnek a részének éreztem magam, még úgy is, hogy idén a kordonokon kívülről szemléltem az eseményeket. Többen érkeztek családdal, barátnővel, gyerekekkel, feliratos molinókkal és fényképezőgépekkel felvértezve. A versenyközpontba beérvén a legtöbben eresz alá menekültek, de a jókedv nem hagyott alább itt sem. Egy-egy beszélgetésfoszlány megmosolyogtatott, a humor tárgya rendszerint az időjárás volt. „Látod, mire beérsz, el is fog állni az eső!” – mutatta az időképet biztatás gyanánt a férj nevetve az épp rajthoz készülő feleségének. Természetesen az „akkor kell futni, amikor jól esik” szóvicc sem maradhatott el. Számtalan egyedi pólóval is találkoztam, a „Lesz egy olyan nap, mikor a testem nem bírja. Ez nem az a nap” feliratútól az „Attiláért futok”-ig. Ezen felül látómezőmbe került egy katicajelmezt viselő férfi és egy Rubik-kockának öltözött futó is.
Futó berkekben az a mondás járja, hogy az első maraton olyan, mint az első szerelem: sohasem feledi el az ember. Azonban korántsem garantálható, hogy az érzés, ami átjárja futás közben a testet, hasonlítani fog arra a kellemes, gond- és súlytalan állapotra, ami szerelmes létünkkor ér utol minket. Több elsőbálozó maratonfutóval is beszélgettem ennek kapcsán, érdekelt, milyen speciális praktikával készültek a nagy napra. A válaszuk egyöntetűen a carbonara spagetti volt. Egyiküknek, Tamásnak különleges indoka volt a rajthoz állásra, mivel idén ünnepelte 42. születésnapját, emiatt a korával megegyező távot szeretett volna teljesíteni kilométerenként. Rékának a motivációját pedig a nézők soraiban kellett keresni, úgy vélte, edző lévén nem engedheti meg magának a kudarcot tanítványai szeme láttára. A felsorolt félelmek pedig egybecsengően az öltözködésre, illetve annak hiányára vagy többletére vonatkoztak. Azért pedig, hogy bírják-e szuflával, senki nem aggódott. Azonban mikor feltettem a kérdést, készen állnak-e, mindannyian határozott nemmel feleltek.
Mikor öt perc múlva volt esedékes a rajt, özönleni kezdtek a rajtszámot viselők a rajtzónákba. Magam sem akartam lemaradni, becsatlakoztam a hömpölygő áradatba, a búcsúcsókok, jókívánságok és vállbaveregetések közepébe. Két perccel a rajt előtt egy nő lépett oda hozzám. „Kérdezhetek valamit?” – szólított meg. Naivan azt gondoltam, a versennyel kapcsolatos dologra kíváncsi, természetesen igennel feleltem. „Hogy nézek ki?” – bökte ki őszintén a kérdést a szürke futósapkájára mutatva, ami kissé csálén állt rajta. Mosolyogtam magamban, megigazítottam a sapkáját, és megnyugtattam, hogy semmi gond a felszerelésével. Futólag megkérdeztem, ő is tésztával hangolt-e a versenyre. „Ó, igen! És négercsókkal!” – felelte, majd szaladt is a rajthoz.
A rajtvonal mögött csoportosuló embertömeg arcáról a világ minden érzelmét le lehetett olvasni. Voltak, akik arcán félelem tükröződött, mások kifürkészhetetlen, érzelemmentes tekintettel révedtek a semmibe. Ugyancsak mások lelkesen táncoltak a hangfalakból bömbölő zenére, fittyet hányva minden körülményre. „Kellemes időtöltést!” – búcsúzott integetve, huncutul mosolyogva egy nagypapa a fiától, mintha utóbbi csak egy tanulmányi kirándulás előtt állt volna. A rajtjel felhangzása után elindult az áradat a Duna irányába, és azt gondolom, a még ekkor is szakadó esőben látni a mosolygó, motivált sporttársakat már megérte számomra a velük való szolidaritást, ami az esőt illeti. Mindenki, aki csak rajthoz állt aznap, hatalmas dolgot vitt véghez. Itt természetesen nem csak arra gondolok, hogy egy hétvégi napon tizenegy óra előtt kikeltek az ágyból. Rendkívül hosszú út vezetett a célig, ami mentálisan és fizikailag is megterhelőnek nevezhető. Többeknek első élmény, és volt, akinek az ötszázharmincadik, de a táv mindenkinek egyforma volt, és egyaránt derekas küzdést kívánt. Ebből kifolyólag állíthatom, hogy az összes futó, aki csak áthaladt a célkapun, egytől egyig bajnoknak nevezheti magát, és megérdemelten vehette át az ott kiosztott befutóérmet és szerettei öleléseit. A szemfülesebbek pedig ugyanezen a helyszínen még egy lánykérésnek is tanúi lehettek.
Fotók: Abai Róbert
