Az 1936-os berlini olimpia a korszak legjelentősebb sporteseménye volt. Az 1896-os athéni, vagyis az első újkori olimpia óta, a nemzetközi viadal a világ legjelentősebb sporteseménye, azonban a ’30-as évek németországi viadala több szempontból is kiemelkedik ezek közül. Németországban ekkor már három éve tartott Hitler és a nácik uralma, melyet nagy nemzetközi tiltakozás kísért a tornát megelőzően, a sportesemény pedig a német propagandagépezet egyik fontos eszközéül is szolgált. Ám ezen olimpia jelentősége nem csak ebben állt, hanem abban a számos újításban, melyeket itt alkalmaztak először, és amik azóta is elengedhetetlen elemei az olimpiai játékoknak. Nem mellékesen néhány legendás sportteljesítmény is köthető az 1936-os nyári olimpiai játékokhoz, ahol a magyar versenyzők is remek teljesítményt nyújtottak.
A két világháború közötti időkben az olimpiához való hozzáállás jelentősen átalakult. Míg a 19. század végén az olimpiai mozgalom a tartós világbéke jegyében szerveződött, addig az első világégést követően előtérbe került a nemzeti erőfitogtatás egyes államok tekintetében. A világháború alatt 1916-ban először történt meg, hogy az olimpiai játékok elmaradtak, 1920-ban pedig az antwerpeni olimpián – melyet eredetileg Budapesten rendeztek volna – a háború vesztes államai nem is vehettek részt. Az 1924-es párizsi viadalra a francia–német viszony kiéleződése miatt, utóbbiak ismét nem kaptak meghívást, mely az amúgy sem alacsony feszültségi szintet tovább növelte. Fontos megjegyezni, hogy az 1920-as tornára nem hívták meg a háborúban a későbbi győztes antant hatalmak oldalán harcoló Oroszországot sem, mely 1917-ben kilépett, majd a következő évben különbékét kötött a központi hatalmakkal, az olimpia idején pedig már Szovjet-Oroszországként hivatkozhattak rá. Egyébiránt az 1922-ben megalakult Szovjetunió a korszakban nem vett részt egy olimpián sem, az ország először az 1952-es helsinki olimpián képviseltette magát.
Ebben az időszakban a nemzetközi sport, így az olimpia is számos állam szemében propagandaeszközként funkcionált, az ilyen összecsapásokon elért eredményeket egyes országok saját ideológiájuk igazolásaként és nagyhatalmi törekvéseik jogosságának bizonyítékaként könyvelték el. Az olimpiákon a korábbinál nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az összesített nemzeti rangsornak, melyhez hozzájárult a csapatsportok számának a növekedése is. Ezek az egyéni sportoknál jóval alkalmasabbak voltak a nemzeti érzés tömeges felébresztésére. A két világháború közötti időszakról az is elmondható általánosságban, hogy nőtt a tömegsport iránti igény, illetve a sportban szintén ekkor ment végbe a női emancipáció, így egyre több sportágban kerültek megrendezésre női versenyek.
A nemzetközi Olimpiai bizottság 1931-ben Berlinnek ítélte oda az 1936-os olimpia megrendezési jogát. Berlin egyszer már elnyerte ezt a kiváltságot, ám a világháború közbeszólt, így az 1916-os berlini olimpia nem valósulhatott meg. Érdekesség, hogy kezdetben Hitler hívei az olimpia ellen kardoskodtak, tüntetéseket szerveztek, ugyanis a hitleri fajelméletre hivatkozva így a számos „alacsonyabb rendű fajhoz” tartozó idegen sportoló megfertőzné a felsőbbrendű német népet. 1933. január 30-án Hitler Németország kancellárja lett, ekkortól a nemzetiszocialisták hozzáállása az olimpiához megváltozott, egyrészt az ezzel járó presztízs lehetősége miatt, másrészt pedig a sportesemény jó alkalmat nyújtott arra, hogy a béke látszatával eltereljék a figyelmet az egyre erősebb fegyverkezésről. Ugyanezen év március 23-án szavazták meg Hitler számára a felhatalmazási törvényt, amellyel megkezdődött az országban a totális diktatúra kiépítése. Nemcsak a parlamentet zárták ki ezzel a kormányzásból, de a fajelmélet alapján számos törvényt hoztak zsidók, romák és homoszexuálisok ellen is, mely a sport területét is erősen érintette. Áprilisban például rendeletet hoztak arról, hogy a sportegyesületeknek csak árják lehetnek tagjai, így számos zsidó sportolót elbocsátottak a klubjától eredményességre való tekintet nélkül. Az egyesületekből kizárt zsidó sportolók, elkülönült szövetségekbe tömörültek, de ezek körülményei fényévekre voltak az ideális feltételektől.
Ezek hatására bojkottmozgalmak alakultak ki a berlini olimpia ellen, az Amerikai Egyesült Államokban, Franciaországban, Svédországban, Nagy-Britanniában, Hollandiában és Csehszlovákiában. Tervek születtek egy ellenolimpia megvalósulásáról, melynek helyszínéül Barcelonát jelölték ki. Több ország zsidó sportolói is külön tiltakozásba kezdtek. A bojkott végül meghiúsult, ugyanis 1935 decemberében az Egyesült Államok a részvétel mellett szavazott, példáját a bojkottáló országok pedig mind követték.
Németország rendkívüli alapossággal készült a világversenyre. Az olimpiai stadion felépítése erőltetett tempóban zajlott és 110 ezer ember befogadását tette lehetővé. Berlin utcáit városszerte olimpiai, illetve horogkeresztes zászlók borították, melyekkel a házak mellett az emlékművek is mind díszítve voltak. A torna idejére a nácik átmenetileg gondosan eltüntették a városból a zsidóellenes feliratokat, valamint titokban maradt, hogy a torna kezdete előtt júliusban a rendőrség nagyjából 800 roma etnikumú embert gyűjtött be a városból és egy külvárosi internáló táborban tartották őket felügyelet alatt. A hatóságok a külföldi látogatókra vonatkozóan felfüggesztették az országban érvényben lévő, homoszexuálisok ellen hozott törvényeket is, míg az újságok jóval mérsékeltebb retorikájú cikkeket hoztak le az esemény idején, mint az megszokott volt.
A németek nagy hangsúlyt fektettek az olimpia hirdetésére is, magazinhirdetéseket és színes plakátokat használtak fel erre a célra, ezeknek a képi világával pedig igyekeztek kapcsolatot teremteni az ókori görög kultúra és a náci Németország között. Az említett eszközökön az ókori ideált is ábrázolták, mely a markáns arcvonásokkal rendelkező, szőke, kék szemű, hősies kiállású férfit jelentette, ez pedig tökéletesen megfelelt az árja embertípusnak. Ezzel kívánták jelképezni, hogy Németország jogos örököse az ókor árja kultúrájának, az erre irányuló propagandatevékenységet pedig az olimpiai játékok után is folytatták. (Az árja szanszkrit kifejezés, jelentése: igaz; nemes; úriember)
Az újítások terén több ma is alkalmazott elemet vonultattak fel elsőként az 1936-os nyári játékok. Ezek közül a legjelentősebb a fáklyafutás alkalmazása. Olimpiai lángot már az 1928-as viadalon is gyújtottak, ám a fáklya eljuttatására Olümpiából a rendező városba most került sor első ízben, aminek lángját a nap tüzével ébresztették fel. Összesen 3400 atléta váltotta egymást 7 országon keresztül, mígnem a fáklya Berlinbe ért. Az érintett országok sorrendben a következők voltak: Görögország, Bulgária, Jugoszlávia, Magyarország, Ausztria, Csehszlovákia, Németország. A fáklya végül augusztus 1-én, a megnyitó napján érkezett meg a berlini Lustgartenbe, 40 ezer SA-tag, 20 ezer Hitler-Jugend-tag őrizetében, nem beszélve a többezres nézőseregről. Ezt követte a megnyitóünnepség, melyet a záróünnepséggel egyetemben ugyancsak ekkor alkalmaztak először.
A megnyitón Hitler a protokoll alapján nem tarthatott beszédet, csak a játékok megnyitását jelenthette be, de a belépését gondosan megtervezték, a maratoni kapunál himnuszokat idéző muzsika kísérte megjelenését, majd a páholyba menet Richard Wagner győzelmi indulója szolgált kísérőként számára. A díszpáholya előtt a németek mellett több más nemzet tagjai is felemelt karral tisztelegtek a Führer előtt, ilyen volt pl. Románia és Ausztria delegációja is, valamint a franciák is így cselekedtek, ám ők később azzal magyarázták, hogy ezzel az ókori olimpiák üdvözlését kívánták megidézni. Az Egyesült Államok sportolóinak elhaladását azonban hatalmas füttykoncert kísérte, miután a páholyhoz érve tüntetőleg elfordították a fejüket, tudomást sem véve Hitler jelenlétéről. Az amerikaiak delegációjának 18 fekete és 7 zsidó tagja is volt a 312 sportoló közül, mely a második legnagyobb csapat volt (az első a németeké 348 taggal). A megnyitón a stadion felett feltűnt a Hindenburg léghajó, mellyel a német technikai haladást kívánták reprezentálni. A megnyitó csúcsaként meggyújtották az olimpiai lángot, mellyel hivatalosan is kezdetét vették a játékok.
Jelentős újítás volt, hogy a történelem során először televízión keresztül közvetítették az olimpia versenyszámait. Mivel ekkor még nem voltak otthoni televíziókészülékek, a németek 25 tévénéző szalont biztosítottak néhány nagyvárosban. Berlinben olyannyira népszerű volt, hogy sokszor nehezebb volt ezekbe a helységekbe belépőt szerezni, mint magára az élő eseményre. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy ezek a szalonok általában 20-30 ember befogadására voltak alkalmasak. Hitlernek fontos volt, hogy mindent megörökítsenek, mely a propaganda szempontjából később is jelentős szerepet kapott. Erre a célra Leni Riefenstahl rendezőnőt kérték fel, aki a játékok után kétrészes dokumentumfilmet készített az eseményről (Olimpia 1. – a Népek ünnepe és Olimpia 2. – a szépség ünnepe), az ő engedélye nélkül senki nem forgathatott a helyszíneken. A film a mai napig mércének számít a sportesemények tudósításának szempontjából. Riefenstahl és stábja volt az első, aki ugyanazt az eseményt egyszerre 8-10 pozícióból rögzített kamerával. Itt jelent meg először a futók mellett száguldó kamera, a légi felvétel és számos más, ma már rutinnak számító kamerakezelési mód. A film utómunkálatai másfél évig tartottak és a rendező számos díjat bezsebelt vele. Riefenstahl ezen munkája képezte az alapját az emberi testet középpontba helyező reklámoknak.
A rádiós közvetítések ugyan már korábbi olimpiákon is megjelentek, de a német mérnökök ekkor új, nagy teljesítményű, rövidhullámú adókat állítottak üzembe, így a közvetítés 28 nyelven volt hallható, minden korábbinál több emberhez jutott el. Magyarországon is ez volt az első alkalom, hogy rádiós közvetítésen keresztül izgulhattak a sportolók sikereiért. Az olimpián 49 nemzet képviseltette magát, ez minden korábbinál magasabb résztvevő országot jelentett, mintegy 4000 sportolóval, 21 sportág 129 versenyszáma szerepelt a műsoron. Az újítások sorát erősíti még, hogy új sportágak is helyet kaptak, melyek máig nagy népszerűségnek örvendenek a játékok idején – és azon kívül is –, ezek a kosárlabda, a kézilabda, valamint a kajak-kenu, melyek ekkor még csak a férfiak között kerültek megrendezésre. Kevésbé ismert tény, de az 1912-es Stockholmi olimpiai játékok óta művészeti versenyeket is rendeztek az olimpiákon, egészen az 1948-as londoni tornáig. A berlini olimpia sem volt kivétel, festészeti, építészeti, irodalmi, grafikai, valamint zenei kategóriában is indultak versenyek, melyekért ugyanúgy érmek jártak. Ezeket azonban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem ismeri el hivatalos programként. Külön érdekessége volt a tornának, hogy minden aranyat szerző sportoló az érem mellé egy tölgyfacsemetét is kapott, ez azonban nem teremtett hagyományt.
A németek számára remekül alakult a hazai rendezésű olimpia, ugyanis az összesített éremtáblázaton az első helyen végeztek 89 éremmel, melyek között 33 arany-, 26 ezüst- és 30 bronz medál volt. Legeredményesebb sportolójuk a tornász Konrad Frey volt, aki korláton és lólengésben egyaránt első helyen végzett, valamint csapatban is aranyérmet szerzett, emellett nem hagyta el ezüst és bronz nélkül sem a tornát, előbbiből egy került a nyakába nyújtón, utóbbiból pedig kettő, melyeket az egyéni összetett versenyben, illetve talajon szerzett. A náci Németország tehát elérte célját, ezek a sikerek ugyanis nem csak hatalmas presztízst jelentettek számukra, hanem bizonyítottnak tekintették ezáltal a saját felsőbbrendűségüket, melyet oly erősen hangsúlyoztak az ezt megelőző években, a játékok után pedig erőteljesen része volt a további propagandának. A németek a háborúra való felkészülés miatt jelentős erőket fordítottak a testi edzettségre, az olimpia tükrében pedig ezirányú törekvéseiket is igazoltnak tekinthették.
Érdekesség, hogy a német delegáció tagjai közt helyet kapott a tőrvívó Helene Mayer, aki 1928-ban aranyérmet szerzett és édesapja révén félig zsidó etnikumú volt. Eredetileg a már említett okok miatt zsidó származású sportolók nem szerepelhettek volna a németek között, ám a már szintén említett bojkott idején a NOB nyomására Hitler kompromisszumként belement, hogy helyet kaphatnak a delegációban, amennyiben teljesítik a szükséges kvalifikációs szintet. Ez azonban ismét remek alkalmat szolgáltatott a náciknak a propagandához, a bizonyítás, hogy az „alsóbbrendűek” nem érhetnek fel az „árjákkal”. A sportegyesületekből való kizárás alapvetően nehézzé tette a zsidó sportolók felkészülését, mindemellett azzal is igyekeztek ellehetetleníteni a helyzetüket, hogy a válogatókat közvetlenül az edzésük után bonyolították le, amikor a fáradtság miatt nem voltak teljesítőképességük csúcsán. Biztosítékként a helyszíneken SS- és SA-tagok gyakoroltak nyomást rájuk elrettentés gyanánt. Így egyedül egy magasugró, Gretel Bergman teljesítette sikerrel a kvalifikációt, aki röviddel az olimpia előtt beállította a német csúcsot, de végül mégsem nevezték a versenyre.
Az ekkor már az Egyesült Államokban élő Mayer, aki mellesleg aranyéremre is esélyes volt, helyet kapott a csapatban, a vívónak épp a zsidóellenes törvények miatt kellett elhagynia Németországot, ám Hitlerék visszahívták azt sugallva ezzel a világnak, hogy rendszerük nem is annyira borzasztó. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Amerika a részvétel mellett döntött. Mayer sikeres hazahívásában egyes források szerint az is szerepet játszott, hogy a Németországban élő rokonai biztonságával fenyegették. A hölgy végül ezüstérmet szerzett egyéni vívásban, az aranyért folytatott küzdelemben a magyar Elek Ilona győzte le őt, aki édesapja révén ugyancsak zsidó származású volt és sikerével ő lett Magyarország első női olimpiai bajnoka. Helene Mayer a dobogón a többi német sportolóhoz hasonlóan náci karlendítéssel ünnepelt.
Az olimpia legnagyobb sztárja azonban nem egy német versenyző volt, hanem egy amerikai, ironikus módon ráadásul egy színes bőrű atléta, aki a náci ideológia szerint alsóbbrendűnek számított, de még Amerikában is másodrendű emberként tekintettek rá, ugyanis ekkor még korántsem volt olyan szinten a feketék helyzete az Egyesült Államokban, mint manapság. Jesse Owens, a 22 éves sportoló teljesítménye előtt még a nemzetiszocialista németek közül is sokan fejet hajtottak, amikor a 100 méteres síkfutást óriási fölénnyel nyerte meg. 10,3 másodperc alatt teljesítette a távot, ezt a világcsúcsot pedig 1960-ig nem tudta megdönteni senki. Owens a tornán további 3 aranyérmet szerzett, 200 méteres síkfutásban és távolugrásban olimpiai csúccsal nyert, negyedik elsőségét pedig az amerikai váltó tagjaként szerezte 4×100 méteres futásban, melyet a csapat 39,8 másodperces világcsúccsal teljesített. Jesse Owens 4 aranyérmével a torna legeredményesebb sportolója volt, teljesítményével és azzal, hogy éppen a berlini olimpián érte el fekete atlétaként, legendás státuszt vívott ki magának az utókor emlékezetében.
Pletykák szóltak arról, hogy Owens egyik győzelme után Hitler dühösen elhagyta a stadiont, hogy elkerülje vele a kézfogást, egyes beszámolók szerint pedig Hitler gyakran panaszkodott a fekete sportolók sikerei miatt. Ez alighanem valószínűleg így is volt, noha biztos forrással nem rendelkezünk, ugyanakkor arról is szóltak hírek, hogy létezett egy fotó, melyen a Führer és Jesse Owens kezet fogtak egymással, a képet pedig az Egyesült Államok sajtója igyekezett eltüntetni, hogy Hitler semmilyen módon ne tűnjön fel pozitív színben. Tény ugyanakkor, hogy Owens – aki az olimpia előtti bojkottmozgalomnak is tagja volt – saját önéletrajzának tanúságai szerint Hitler tisztelettel teli gesztusokat tett az irányába. Az atléta annál inkább Franklin D. Rooseveltre volt dühös, aki félve attól, hogy a déli államokban szavazatokat veszíthet, elmulasztott Owensnek üdvözlő táviratot küldeni, valamint a Fehér Házba sem hívta őt meg. Az Amerikai Egyesült Államok egyébként második helyen végzett az éremtáblázaton 24 arannyal, 20 ezüsttel és 12 bronzzal.
Egy holland úszónő is legendává vált, nem csak győzelme, hanem annak módja miatt is. A szóban forgó Nida Senff ugyanis úgy nyerte meg a 100 méteres női hátúszás döntőjét, hogy szabálytalanul hajtotta végre a fordulást, azonban észrevette a bírói jelet, ezért visszaúszott és szabályosan is teljesítette, majd ezután parádés teljesítménnyel képes volt megnyerni az aranyat.
Nem mehetünk el szó nélkül Magyarország teljesítménye mellett sem, ugyanis hazánk képviselői a ’36-os nyári viadalon minden addigi olimpiánál eredményesebben teljesítettek – azóta persze több ízben is felülmúlták ezt. A magyarok harmadik helyet szerezték meg az éremtáblázaton, melyek között összesen 10 aranyérem szerepelt, emellett 1 ezüstöt és 5 bronzot is begyűjtöttek sportolóink. A győzteseket tekintve Elek Ilona tőrvívásban szerzett aranyérméről fentebb már megemlékeztünk, de a magyar delegációnak előzetesen is borítékolható volt jó pár siker a vívósportágakban. Kardvívásban, az egyéni döntő után Kabos Endre távozhatott aranyéremmel, míg Gerevich Aladár a bronzérmet gyűjtötte be és mindketten tagjai voltak a vívócsapatnak, mely szintén első helyen végzett. Gerevich Aladár az 1932-es Los Angeles-i olimpián már szerzett egy aranyérmet csapatban és az 1960-as római tornáig bezárólag összesen 7 aranyérmet, 1 ezüstöt és 2 bronz medált szerzett, mellyel máig ő a legeredményesebb olimpikonunk.
Ezen a tornán birkózóink is kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, olyannyira, hogy napjainkig nem sikerült ebben a sportágban a berlini teljesítményt felülmúlni, ugyanis 3 aranyérmet is begyűjtöttek ezen a tornán. Lőrincz Márton kötöttfogású birkózásban légsúly kategóriában diadalmaskodott, míg szabadfogásban a szintén légsúlyú versenyzők között Zombori Ödön, a könnyűsúlyúak között pedig Kárpáti Károly állhatott fel a dobogó legfelső fokára. Palotás József révén egy bronzérmet is hazavihettek a magyarok birkózásban, a kötöttfogású verseny középsúlyú kategóriájában.
Magasugrásban Csák Ibolya (a képen) szerzett aranyérmet, ezzel Elek Ilona után ő lett a második női olimpiai bajnokunk. Könnyűsúlyú ökölvívásban szó szerint véres meccsen Harangi Imre aratott diadalt, míg úszásban férfi 100 méter gyorson Csík Ferencé lett a diadal. Vizes sportokban nem ez volt az egyetlen sikerünk, ugyanis a férfi vízilabda-válogatott is elhozta az aranyat, a férfi 4×200 méteres gyorsúszás váltójában pedig bronzérmet szereztek hazánk sportolói. A további két bronz közül, melyet a magyarok szereztek Platthy József díjugratásban állhatott fel a dobogó harmadik fokára, valamint a női tornacsapat összetettben ért oda a harmadik helyre. Az egy szem ezüstérmünket Berzsenyi Ralph szerezte sportlövészetben. Róla érdemes megemlíteni, hogy egyetemi hallgatóként ő alapította meg a BEAC sportlövő szakosztályát, melynek az első lőmestere is ő lett. Az aranyérmek közül mind a 10-et élőben izgulhatták végig a hazai magyar szurkolók, Pluhár István rádiós közvetítésében.
A magyar sportolók közül a már említett Elek Ilonán túl Kabos Endre, Kárpáti Károly, valamint két vízilabdázó Bródy György és Sárkány Miklós is zsidó származású volt, vagy rendelkezett zsidó felmenőkkel s mind aranyérmet szereztek, az olimpián pedig velük együtt összesen 9 érmet szerző sportoló mondhatta ezt el magáról származását tekintve. A nácik számára ez pedig, hozzáadva a színesbőrű Jesse Owens 4 aranyérmét, az óriási német siker és öröm mellett jelentős fricskát is jelentett.
A kiváló rendezés, a vendégszeretet, illetve a náci ideológia palástolása megtette a hatását, ugyanis a nemzetközi sajtó az olimpia után egyöntetűen elismerően szólt Németországról. Még a The New York Times beszámolója is arról szólt, hogy a németek ezzel a tornával „visszatértek a nemzetek családjába”, illetve, hogy „ismét emberivé vált”. Sokan abban reménykedtek ezután, hogy tartós béke következik majd a továbbiakban, csak kevesen vélték úgy, hogy a kép, melyet Hitlerék mutattak magukról hamis, de ezek a hangok elvesztek a több bizakodó híradás között. Végül, mint tudjuk sajnos 1939. szeptember 1-én Németország megtámadta Lengyelországot, mellyel kitört a második világháború, a következő két olimpia – 1940. Helsinki és 1944. London – pedig elmaradt, noha a városok a háború utáni két torna rendezési jogát felcserélt sorrendben megkapták.
Képek forrása: 444.hu; origo.hu; ujkor.hu; gymnastycshistory.co.uk; index.hu; nemzetisport.hu;
