A sportról, azon belül is a labdarúgásról gyakran halljuk játékosoktól, hogy ez volt számukra az egyetlen kitörési lehetőség. Még többször esik szó a sportág közösségkovácsoló erejéről és arról, hogy a szurkolóknak vagy egy helyi közösségnek mennyit jelent szeretett csapatuk és mit tesz hozzá az életükhöz. A Mexikó északi határán fekvő Ciudad Juárez nevű város ebből a szempontból kiemelten különleges. A világ egyik legveszélyesebb települését a drogháborúk uralják, mindennaposok a gyilkosságok, a labdarúgás mégis az egyik legfontosabb dolognak számít az itt élők életében, amivel még a BBC is külön cikkben foglalkozott.
Mexikót nem szokás futballnemzetként emlegetni, ezt a megnevezést általában Dél-Amerika, illetve Európa egyes országaira használjuk, ám ha nem csak a labdarúgás elitjéről beszélünk, mindenképp említést érdemel. Az ország válogatottja a CONCACAF-zóna (Észak- és Közép-amerikai, Karibi Labdarúgó-szövetségek Konföderációja) legeredményesebb országa. Összesen 10 alkalommal nyerte meg a térség kontinensviadalának bajnoki címét, a CONCACAF-aranykupát, illetve elődjét, a CONCAFAF-bajnokságot, 16 alkalommal szerepelt világbajnokságon, 1993 óta pedig rendszeres meghívottja Dél-Amerika kontinensbajnokságának, a Copa Américának, melyet már többször is ezüst-, illetve bronzéremmel zárt. Saját zónáján kívüli legnagyobb sikerét azonban 1999-ben aratta, amikor az ország válogatottja megnyerte a konföderációs kupát.
Mexikónak nincs oka szégyenkezni, ha kiváló futballistákról van szó, elég csak Javier „Chicharito” Hernándezt említeni, aki korábban a Manchester Unitedben és a Real Madridban is megfordult, vagy a Barcelona egykori klasszisát, Rafael Márquezt, akinek a 2018-as VB már az ötödik világversenyen való szereplését jelentette. Márquezen kívül mindössze két játékos mondhatja el magáról, hogy ennyiszer szerepelt a legrangosabb tornán, az egyikük pedig szintén mexikói, a kapuslegenda Antonio Carbajal, aki elsőként érte el ezt a számot a magyar szempontból is jelentős, 1954-es világbajnokságon. Rajtuk kívül a németek legendás játékosa, a korábbi magyar szövetségi kapitány, Lothar Matthäus büszkélkedhet ilyen számokkal, aki 25 mérkőzéssel a VB-k történetének legtöbbször pályára lépő játékosa.
A mexikóiak futballimádatát mi sem mutatja jobban, mint ami az ország fővárosában történt a 2018-as világbajnokság első csoportmeccse alatt. Mexikó 1–0-s győzelmet aratott a címvédő Németország felett, és amikor Hirving Lozano megszerezte a találkozó egyetlen gólját, a mexikóvárosi szurkolók olyan ugrálást rendeztek, amitől a földrengésmérő műszerek jelezni kezdtek. Az országban – csakúgy, mint a világ számos más helyén is – kiemelt szerepe van a labdarúgásnak.
Ciudad Juárez a legnépesebb város a mexikói Chihuahua állam területén, amely a bűnözést tekintve a világ élvonalába tartozik, 1985 és 2010 között 5681%-kal nőtt az itteni gyilkosságok aránya. Az egyik legsötétebb időszakát 2008 és 2011 között élte, amikor a drogkereskedelem szempontjából jelentős városban rivális kartelek harcoltak egymással, amelynek legtöbb áldozatát civilek jelentették, akik csak rosszkor voltak rossz helyen. Nem volt olyan hely vagy esemény, ahol ne ütötte volna fel a fejét a tragédia a drogháború miatt, legyen szó esküvőkről, születésnapi ünnepségekről vagy akár csak egyszerű bevásárlásról, az esetek többsége halálos áldozatokkal járt. A városban ezen időszakban mégis komoly örömet okozott valami, ugyanis a helyi labdarúgó csapat, a 2005-ben alapított Indios de Ciudad Juárez ekkor élte fénykorát, ezzel foglalkozik a BBC cikke, mely ezen írás alapját szolgáltatja.
Az Indios gárdája 2008-ban feljutott a mexikói első osztályba, ahol 2010-ig 4 szezont töltött, itt ugyanis tavasszal és ősszel is külön bajnokság indul. A csapat 2009 első felében nyújtotta a legjobb teljesítményt, amikor bejutottak a rájátszásba, és egészen a legjobb 4-ig meneteltek. Legjelentősebb játékosuk Julio Daniel Frías volt, aki az Indios történetének legeredményesebb játékosa a maga 30 góljával, és akinek a története kiválóan példázza, mekkora jelentőséggel bír Ciudad Juárezben a futball. Frías 14 és 18 éves kora között mélyen benne volt a kábítószer világában, a legzűrösebb környéken nőtt fel, így már gyerekkorában beszippantotta őt a bandák világa. Elmondása szerint a labdarúgásnak köszönheti, hogy sikerült kitörnie, és a mai napig hálás ezért. 23 éves korában az Amerikai Egyesült Államokbeli El Paso Patriots csapatához került, ahol kifejezetten jól teljesített, innen tért vissza 2007-ben szülővárosába, majd segítségével 2008 tavaszán az Indios az első osztályba került. Visszaemlékezésében kiemeli, hogy amikor a feljutásért játszottak, az emberek teljesen megfeledkeztek azokról a szörnyűségekről, amik az utcán várták őket, annak ellenére is, hogy a drogháború miatt figyelmeztető üzenetek terjedtek szerte a városban, melyek lényege az volt, hogy az emberek jobban teszik, ha otthon maradnak. A döntő ugyanis két mérkőzésből állt, az első találkozót hazai pályán játszhatta az Indios, a körülmények ellenére pedig 28.000 hazai szurkoló tekintette meg élőben, amint az odavágón 1–0 arányban diadalmaskodtak. Egy héttel később idegenben 2–2-es eredményt értek el, amely azt jelentette, hogy megnyerték a másodosztályú bajnokságot, amikor pedig a csapat hazaérkezett, a repteret, az utakat és a főtereket több ezer boldog szurkoló lepte el, hogy szeretett csapatukat ünnepeljék.
Az Indios sikerei a városban uralkodó állapotok ellenére az emberekkel feledtetni tudták a félelmeiket, mely nem csak átmeneti volt, ugyanis az emberek öröme a mindennapokra is kihatott, ami végül oda vezetett, hogy a helyzet mérsékelten enyhülni kezdett.
A tragédiák azonban nem kerülték el a csapatot. 2009 decemberében az együttes U17-es edzőjét egy mobiltelefon-üzletben lelőtték az egyik banda tagjai. Frías féltestvére szintén az egyik banda áldozata lett. A támadót és családját mélyen megrázta a tragédia, azonban megdöbbentő, és rengeteget elmond az ottani állapotokról, hogy a játékos valahol még természetesnek is érzi, hogy ilyen megtörténhet, legalábbis nyilatkozatából az üggyel kapcsolatban ez érezhető ki, melyben a továbblépésről is beszélt.
2012-ben az Indios csapata megszűnt, a bűncselekmények pedig a kisebb enyhülés időszaka után ismét emelkedni kezdtek, azonban csak rövid időre, ugyanis 2015-re Juárez lekerült a világ 50 legveszélyesebb városának listájáról. Mindezek mellett – bár tündérmeseszerű elgondolásként hathat –, az emberek reményt tudtak meríteni abból az időszakból, amikor a Fríasék sikerei képesek voltak javulást előidézni az életükben. 2015-ben új csapatot alapítottak FC Juárez néven, amely a másodosztályú bajnokságban szerepel. Szurkolói csoportjuk El Kartelnek nevezi magát, mely ellentmondásosan hat, azonban elmondásuk szerint fő elvük, hogy a békét és a labdarúgást támogassák. A futballcsapatot egyre több befektető támogatja, a vezetőknek komoly ambícióik vannak az egyesülettel, és kifejezetten optimistán tekintenek a jövőbe, annak ellenére, hogy a városban napjainkra ismét drasztikusan emelkedni kezdtek a gyilkosságok és a bandák okozta terror, amely már a legsötétebb időket idézi.
Sokszor hallani nagy játékosokról, elsősorban Dél-Amerikából, hogy a futballnak köszönhetik, hogy képesek voltak kitörni a szegénységből, illetve kikerülni olyan közegből, ahol a bűnözés mindennapos volt, és rendszeresen veszély leselkedett rájuk. A labdarúgás összetartó erejére is számos példát látunk, elég csak visszagondolni a magyar válogatott 2016-os EB szereplésére, ahol az egész ország egy emberként ünnepelte a csapat jó teljesítményét. Ciudad Juárez ismételten remek példa rá, hogy a sport mennyire jótékonyan képes hatni emberekre, illetve társadalmakra, ugyanakkor az is biztos, hogy önmagában nem képes megoldani a problémákat, de átmenetileg nagyban segíthet, valamint fontos összetevője lehet, ezért bízzunk benne, hogy sok más egyéb megoldáshoz vezető dologgal karöltve a jövőben is megteszi majd pozitív hatását.
Képek forrása: nemzetisport.hu; noesotroblogdefutbol.blogspot.com; bbc.com
