Mo Salah a Liverpoolban. Paul Pogba a Manchester Unitedben. Mesut Özil az Arsenalban. N’Golo Kanté a Chelseaben. Folytathatnánk a sort, hiszen az angol labdarúgó-élvonal 20 csapatának majdnem mindegyikében szerepel már muszlim játékos. Ezenkívül vannak, akiket a szurkolók kifejezetten szeretnek, külön dalokat és mítoszokat gyártanak le számukra: így lett Salah “az egyiptomi fáraó”. Mindez jól mutatja, hogy mennyit változott a szurkolók felfogása a ’70-es, 80′-as évekhez képest.
Számos felemelő és buzdító szurkolói dal látott már napvilágot, amelyekből egyre több van Angliában. A fanok így kívánják kifejezni, ha egy játékos kiemelkedően teljesít, így dicsérik meg. Különösen igaz ez most, a Premier League idei legjobb (?) támadójára, Mo Salahra, akit az alábbi dallal ajándékoznak meg a drukkerek minden Liverpool meccsen (angolul beszélők előnyben):
“If he’s good enough for you, he’s good enough for me,
If he scores another few, then I’ll be a Muslim too.
He’s sitting in a mosque, that’s where I want to be.”
A kedves nóta nem csak Salah valóban elképesztő idei teljesítményére reflektál (28 góllal jelenleg vezeti a góllövőlistát, múlt hétvégén pedig négyet lőtt a Watfordnak, ezzel ő az első egyiptomi, aki négy gólt szerzett egy PL-meccsen), azt is tanúsítja, hogy az angol szurkolók toleranciája milyen irányba tolódik a különböző rasszokkal szemben. Az iszlám vallású játékosok megjelenése előtt (és most is jellemzően, lásd: januári cikkünkben) a fekete játékosoknak kellett harcolnia az erős rasszizmussal. A National Front nevű gyülekezet például olyan xenofób dalokat költött a ’70-es és ’80-as években, amelyek megmérgezték a meccsek hangulatát:
“There ain’t no black in the Union Jack,
So send the bastards back.”
Cyrille Regis sokat tett a rasszizmus ellen (forrás: The Times)
A jó irányú változás többek között Cyrille Regisnek is köszönhető. Regis a West Bromwichot és az angol válogatottat is erősítő fekete támadó volt, aki nemcsak az angol focit forradalmasította, hanem a szurkolók játékosokhoz való hozzáállását is. Regis idén januárban hunyt el, de egész életében azt az álláspontot képviselte, hogy az előítélet sosem tűnik el teljesen, nem csak a sportból, sehonnan, de a bőrszín miatti gyűlölködést be lehet állítani ostoba és megalázó viselkedésnek. Regisnek igaza volt: a bőrszín alapú rasszizmus egyre inkább vallási alapú rasszizmusba ment át a nézőtereken.
Ez az agresszió kifejezetten a muszlim közösségre koncentrálódik, akik 1,8 milliárdan vannak a Földön, és elsősorban azért, mert a tragédiákat az emberek világszerte hozzájuk és a terrorizmushoz kötik. Ez azonban hatalmas általánosítás és felesleges haragkeltés. A fiatal muszlim sportolók (akiknek semmi köze nincs az iszlám fundamentalizmushoz) potenciális gyilkosokként és robbantóként vannak karikírozva, mert őrzik és gyakorolják a vallásukat.
Salah imája (forrás: Reuters)
Példának okáért, Salah egy tipikus muszlim. Keményen dolgozik, nagy benne a közösségi szellem, és békepárti hazájában és külföldön is – sőt minden meccs előtt és gólja után Allahhoz imádkozik Emre Cannal és Sadio Manéval. A Unitedben játszó Pogba és más muszlim játékosok is rendszeresen adományoznak jótékony szervezeteknek a fizetésükből. Hasonlóan tesz Mahrez, aki 2016-ban megnyerte a kiesésre ítélt Leicesterrel a bajnokságot, vagy a jelenlegi bajnok, Kanté, aki a Chelsea középpályása.
A fiatal muszlim játékosokat Angliában már sokkal emberibben kezeli a közönség. Azok a szurkolók, akik egykor önfejűen konzervatívak voltak, és nem tudtak elvonatkoztatni a saját előítéletüktől, már lazának és stílusosnak nevezik a muszlim játékosokat. Ehhez a változáshoz az is kellett, hogy ennyi remek muszlim focista képviselje a sportot, akik komoly hatással vannak csapataikra. Ahogy ez elmondható egész Britanniára; az élet minden területén (a reklámoktól a sitcomokig) fokozatosan hagyják el a durva rasszizmus jeleit.
A török származású Özil egy Arsenal-meccs előtt (forrás: Twitter)
A muszlim focisták pedig folytatják az önmegvalósítást, ahogy azt más játékosok egyéni stílusukkal, fülbevalóval, tetkókkal vagy extravagáns frizurával teszik. De a pályán kívül is őrzik a vallást, tesznek fel képeket, ahogy a Koránt olvassák, vagy a Mekka-kőnél járnak, ahová egy muszlimnak életében egyszer el kell zarándokolnia. Mindezek ellenére a Football Lads Allience (FLA) egy olyan muszlimgyűlölő szervezet, melynek puszta létezése is bizonyítja, hogy egyes szurkolók még mindig nem léptek tovább a banándobálástól, a majomhangok utánzásától és a niggerezéstől.
Az English Defence League (EDL) egy még kártékonyabb csoport. Annak ellenére, hogy Anglia védelmének érdekében alakultak, számos alkalommal erőszakos vagy vandál tetteket követtek el. Nem hisznek a fehér emberek bűneiben, de az zavarja őket, ha egy muszlim játékos imádkozik meccs előtt. Érdekes kettős mérce. Ezek a csoportok éppoly veszélyesek, mint amilyen megosztók, ám jó látni, hogy a progresszív szurkolók egyre többen vannak, és hétről hétre csökken az ártatlan játékosokkal szembeni gyűlölködés.
(forrás: theguardian.com)
