1936 óta a 100 méteres síkfutás rekordján mindössze 7%-ot tudtak javítani a sprinterek, míg a rúdugrás maximumát több mint 30%-kal javították meg ugyanaz alatt az időszak alatt. Mitől lehet ez? S mi köze ennek a tudományhoz?
A hírhedt harmadik birodalomban tartott 1936-os olimpián Jesse Owens 35 km/h-val száguldott, és mindössze 10,3 másodpercre volt szüksége, hogy megtegyen száz métert. Az azóta eltelt nyolcvan év alatt 7%-ot faragtak le Jesse világrekordidejéből. Száz méteren jelenleg a frissen visszavonult Usain Bolt 9,58 másodperces ideje az abszolút rekord.
Mindez csekély fejlődésnek tűnik – pláne akkor, ha mellétesszük az úszósport és a rúdugrás rekorderedményeit. De mi lehet az oka annak, hogy bizonyos sportoknál jelentősebben, míg másoknál kevésbé javulnak az eredmények?
Jesse Owens még murván versenyzett.
A válasz két tényezőből áll össze. Egyrészt: a mai profi sportolók teljes életüket a hivatásuknak rendelik alá, ezáltal jobb eredményekre képesek. A másik ok pedig a tudomány fejlődése. Bizonyos sportok azonban sokkal inkább támaszkodnak ezekre az új eredményekre, mint mások. Például a százméteres síkfutás tekintetében nem igazán volt olyan tudományos áttörés, amely jelentősen segítené az atlétákat. A futás fizikája igen egyszerű: minél erősebben lököd el magad a földtől, annál gyorsabban haladsz. Az elmúlt évtizedekben a fő változás a talaj vonatkozásában állt be. Míg Jesse Owens idején murván futottak, manapság már kemény borítású pályán száguldoznak a sprinterek. Ez egyértelmű segítséget nyújt ahhoz, hogy gyorsabban haladjanak a versenyzők. Ezenkívül csupán a lábbelik tekintetében állt be kardinális változás, ami főleg a jobb tapadás elérésében segít. A futók technikája az utolsó szegmens, ahol reformok figyelhetők meg. Manapság már sokkal rövidebb ideig tartják a lábukat a földön, mint elődeik. A fentieket összegezve: a sprintszámokban viszonylag kevés olyan anyag játszik fontos szerepet, melyeket fejleszteni, illetve újratervezni lehetne. Ezek az okai annak, hogy 80 esztendő alatt kevesebb mint 1 másodpercet faragtak a 100 méteres síkfutás világrekordjából. A tudósok azt mondják, hogy ebben a versenyszámban már nagyon közel járunk az emberi teljesítőképesség határához. Szerintük 9,27 másodperc a bűvös határ, amelyet ember fia/lánya nem léphet át.
Ezzel szemben az úszók és időeredményeik sokkal radikálisabb fejlődésen mentek keresztül. 1936-ban a gyorsúszás világrekordja száz méteren 56,4 másodperc volt, melyet Peter Fick ért el. 2009-ben César Cielo 46,91 másodperc alatt úszta le ugyanazt a távot.
Cesar Cielo a 100 méteres gyorsúszás rekordere.
Ez közel 17%-os fejlődést jelent – 10%-kal többet, mint amennyit a százméteres sprintnél láttunk. A fejlődés részben köszönhető az úszók újfajta technikáinak., nagyobbrészt azonban a sportolók által hordott dresszeknek. Ezek anyaga úgy lett kialakítva, hogy minél kisebb ellenállást kelljen a sportolóknak leküzdeniük. Miközben a futóknak „csupán” a levegő közegellenállását kell legyűrniük, addig az úszóknak a vízét, ami egy sokkal sűrűbb anyag. A szuperdresszek, melyeket a cápák bőre alapján mintáztak, nagyságrendekkel könnyítették meg az úszók dolgát. Ezek a ruhák a sportolók testének nagy százalékát lefedték, ezzel is minimalizálva a közegellenállást. Ám a Nemzetközi Úszószövetség 2010-ben betiltotta ezeket, hiszen a használatukkal több mint 130 világrekordot döntöttek meg. A szabályozás óta szigorúan meg van határozva, milyen anyagok használhatók fel a dresszek elkészítéséhez, illetve hogy azok milyen arányban fedhetik a sportolók testét.
A rúdugrás az úszáshoz hasonlóan egy olyan sport, ahol rengeteget javítottak az elmúlt években a rekordokon, és amely nagyban támaszkodik a tudományos eredményekre. 1936-ban George Varoff 4,43 méterrel új rekordot állított fel. 2014 óta ez már 6,16 méter, melyet a francia Renaud Lavillenie ért el. A vizsgált sportágak közül itt látható a legnagyobb arányú javulás, szám szerint 39%. A rúdugrás – az úszáshoz és a futáshoz hasonlítva – egy jóval összetettebb sport. A huszadik század elején bambuszból készül rudat alkalmaztak, hiszen az könnyű és hajlékony volt. Hátulütője azonban, hogy gyakran eltört, ami komoly sérüléseket tudott okozni. Az 1940-es években kezdte ezt felváltani az alumínium, amely sokkal ellenállóbb anyag, viszont kevésbé ruganyos. Az ʻ50-es, ʻ60-as évek jelentették a nagy áttörést, amikor elkezdték műanyagból és üveggyapotból készíteni a sporteszközt. Az előbbitől hajlékony, az utóbbitól pedig ellenálló lett a rúd. Itt ezek a tényezők okozták tehát a robbanásszerű eredményjavulásokat.
Kezdetleges rúdugrás bambusszal.
Összességében megállapítható, hogy minél komplexebb egy sportág, s minél több eszközt vesz igénybe, annál inkább támaszkodik a tudomány eredményeire, s annál több esélye van egy sportolónak a lélegzetelállítóbbnál lélegzetelállítóbb rekordmegdöntésre.
Forrás: youtube.com
Fotók: nytimes.com
fanworld.co
polevaultmcf.blogspot.hu
jesseowens.com
