Idén már a második pszichológia szakos évfolyam kezdhette meg tanulmányait az ELTE szombathelyi campusán. Már a tavalyi évben is készültek izgalmas interjúk a pszichológia szak hallgatóival, most pedig az elsőéves Fazakas Sárát kérdeztük tapasztalataival és céljaival kapcsolatban.
– Első körben kérlek mutatkozz be az olvasóknak, és mesélj kicsit a múltadról! Milyen volt a gyermekkorod, hol nőttél fel?
– Bár Amerikában születtem, kiskoromban a családom visszaköltözött Erdélybe, így egy Marosvásárhely melletti faluban nevelkedtem, iskolába pedig a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumba jártam. Ez azért volt jó, mert megismerhettem a falusi környezetet is, de a tényleges szocializációm már városi közegben történt. Ez a kettősség adott lehetőséget arra, hogy értékelni tudjam a természet és a vidék nyugalmát, viszont könnyen fel tudjam venni a ritmust a város pezsgésével is. A gyermekkorommal kapcsolatban kiemelném, hogy két testvérrel nőhettem fel, amiért nagyon hálás vagyok. Ők csak másfél évvel fiatalabbak nálam, így talán nem túlzás azt állítanom, hogy olyan közel állunk egymáshoz, mintha ikrek lennénk.
– Nagyon szerencsés vagy, hogy már ilyen fiatalon megtapasztalhattad a falu és a város adta lehetőségeket is. Mesélnél egy kicsit Marosvásárhelyről?
– Nagyon szeretem Marosvásárhelyt. Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy a legjobb hely a világon! Nem is túl nagy, de nem is túl kicsi, ráadásul hihetetlenül barátságos és tele van lehetőségekkel, ha ott töltöd a középiskolás éveidet. Különösen kedvelem azt is, ahogy az emberek egymáshoz viszonyulnak, tapasztalataim szerint ugyanis sokkal közvetlenebbek és őszintébbek, mint más városokban. Nyilván van számtalan kivétel, de úgy fogalmaznék, hogy itt könnyebben alakulnak ki érdek és feltétel nélküli mély kapcsolatok.
A Vas megyei nyelvjárás kísértetiesen hasonlít a székely beszédre, és ez akaratlanul is bizalommal tölt el.
– Ugorjunk most 800 kilométerrel távolabbra. Hogy tetszik Szombathely? Jártál már itt korábban?
– Még sohasem jártam Szombathelyen a tanulmányaim megkezdése előtt, de meglepően otthon érzem magam itt már a kezdetektől fogva. Valószínűleg ez annak tudható be, hogy rengeteg szombathelyi épület és tér emlékeztet Marosvásárhelyre. Sok hasonlóságot fedezek fel a két város között, és gyakran megmosolygom ezeket a számomra kedves párhuzamokat. Rendkívül érdekes, hogy az első néhány napban sokkal jobban szimpatizáltam a szombathelyi származású egyetemistákkal. Egy idő után ráébredtem, hogy ez valószínűleg azért volt így, mert a Vas megyei nyelvjárás kísértetiesen hasonlít a székely beszédre, és ez akaratlanul is bizalommal tölt el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az ideköltözésem előtt egyáltalán nem voltak kétségeim a beilleszkedést és az új város megszokását illetően, de ez az aggodalom mára már teljesen megszűnt. Az utóbbi egy évben nagyon sokszor költöztem, tulajdonképpen nem is volt állandó otthonom. Négy-öt település között ingáztam, és talán egy helyen sem töltöttem el két hétnél több időt egyhuzamban, így hát könnyű volt elfogadnom, hogy az elkövetkező három évben ez a város egy biztos pont lesz az életemben – sőt, valójában nagy megkönnyebbülés volt ez számomra.
– Hogy telt az első néhány heted az egyetemen? Elmesélnéd, hogy tapasztalataid szerint miben különbözik a magyar felsőoktatási rendszer a romániaitól?
– Összességében nagyon tetszik az oktatás. A tanárok hihetetlenül motiváltak, az előadások pedig érdekesek. Mivel tavaly párhuzamosan pszichológia és filozófia szakra jártam a Babes-Bolyai Tudományegyetemen Kolozsváron, így lehetőségem volt megtapasztalni a romániai rendszert is. Ha különbségeket kéne keresnem, akkor talán azt mondanám, hogy az ottani oktatásban sokkal szigorúbban ragaszkodnak a tananyaghoz. Amíg Romániában töményebb a tanulnivaló, addig itt Magyarországon sokkal átfogóbb, érthetőbb és érdekesebb. Azt vettem észre, hogy itt nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy fenntartsák a hallgatók érdeklődését a szak iránt, és így kevesebben is vesztik el a motivációjukat a tanulásra.
Itt nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy fenntartsák a hallgatók érdeklődését a szak iránt.
– Örülök, hogy ilyen pozitívak a tapasztalataid. Ha jól tudom, részt vettél a gólyahéten is. Mesélnél egy kicsit ezekről a napokról?
– Igen, volt szerencsém részt venni a gólyahéten. Bátran mondhatom, hogy csak pozitív élményekkel gazdagodtam. Csapatokra voltunk osztva, és a különböző feladatokkal pontokat gyűjthettünk. Összességében úgy gondolom, hogy jó munkát végeztek a szervezők, ugyanis izgalmas és kreatív programokkal vezettek be minket az egyetemi élet rejtelmeibe. A feladatok egyszerre voltak nagyon szórakoztatóak és hasznosak is. A csapatunkon belüli összeszedett vezetésért, bátorító légkörért és izgalommal teli hangulatért ezúton is hálával tartozom a gólyapásztoroknak.
– Nagyon szuper ilyen visszajelzéseket hallani a gólyahéttel kapcsolatban. Elmondanád, mikor fogalmazódott meg benned, hogy pszichológiát szeretnél tanulni?
– Megmondom őszintén, hogy én nagyon sokáig színésznőnek készültem, viszont mindig is érdeklődtem a pszichológia és a filozófia iránt. Az érettségim évében döntöttem úgy, hogy elengedem a színházi álmomat, és inkább valami biztosabb pályát választok. Minden, amit érdekesnek tartok, visszavezethető a pszichológiához vagy a filozófiához. Az emberi viselkedés és gondolkodás misztériuma az, amivel egész nap szívesen foglalkozok.
– Egyáltalán nem volt félelmetes számodra az, hogy ilyen távolra kerülsz az otthonodtól? Szombathely azért mégsem a szomszédban van Erdélyhez képest.
– Kissé tartottam tőle, mivel még soha nem jártam itt, és valójában senkit sem ismertem. Szerencsére a középiskolás éveim alatt bőven megtapasztalhattam az ismeretlenbe utazás élményét, viszont ilyen távolra és hosszú időre még sosem merészkedtem el. Nyilván voltak bennem kétségek is, de összességében örültem neki, hogy végre kiléphetek egy kicsit a komfortzónámból és új közösségeket ismerhetek meg.
– Mi az, amit a legjobban hiányolsz a mindennapjaidból jelenleg? Van bármi, ami Romániában adott volt, és most nehéz nélküle?
– A családom és a barátaim hiányoznak a legjobban. Telefonon tudjuk tartani a kapcsolatot, de azért az nem ugyanaz. Nagy családban élek, öten vagyunk testvérek. Az elsőéves egyetemista húgom és öcsém mellett még két kisöcsém is van, akik még csak óvodába járnak. Velük is nagyon szeretek foglalkozni, ezért mindig nagy öröm, ha egy kicsit otthon lehetek. Szerencsére a most Budapesten tanuló testvéreimmel gyakran találkozunk: néha ők utaznak le ide, néha pedig én megyek fel Pestre hozzájuk.
Kutatásokban, nagyobb projektekben szeretnék részt venni, ehhez pedig jól tudom: elengedhetetlen a mobilitás.
– El tudod képzelni, hogy a jövőben Szombathely környékén helyezkedsz majd el, vagy inkább az otthonodhoz húz a szíved?
– Ez egy nagyon nehéz kérdés. A mesterképzést mindenképpen egy amerikai, vagy esetleg nyugat-európai egyetemen szeretném elvégezni. Ezután úgy tervezem, hogy majd ott lakom, ahova a szakma hív. Kutatásokban, nagyobb projektekben szeretnék részt venni, ehhez pedig jól tudom: elengedhetetlen a mobilitás. Ami pedig a letelepedést illeti: ki tudja? Talán sosem fogok a szó szoros értelmében egy helyre lehorgonyozni.
– És végül valami, amire nagyon kíváncsi vagyok. Volt már olyan élményed, hogy itt Szombathelyen mi teljesen más szót használtunk bizonyos dolgokra, mint ti? Vagy estleg fordítva, történt már olyan, hogy meglepődtek a szaktársaid egy-egy kifejezésen, amit mondtál?
– Persze. Rengeteg erdélyi kifejezést használok. Hogy csak párat említsek: muroknak nevezem például a sárgarépát, laskának a tésztát, majónak a trikót, pixnek a golyóstollat és vinettának a padlizsánkrémet. Amiről mindig felismerik, hogy erdélyi vagyok, az nem más, mint az „s” kötőszó használata az „és” helyett. Hangsúlyozásban nem igazán különbözik az erdélyi nyelvjárás a Vas megyeitől, viszont ezen a téren valamiért inkább a fővárosiakhoz hasonlít a beszédem. Vicces, hogy Magyarországon néha rákérdeznek, hogy erdélyi vagyok-e, Erdélyben pedig a magyarországi beszédet hallják ki a szavaimból.
Képek: Fazekas Sára archívuma
