Mi, egyetemisták gyakran hallunk olyan mondatokat, amelyek miatt megfordul a fejünkben, hogy világgá megyünk. Szaktársaink, szintén felsőoktatásban tanuló ismerőseink, vagy akár a szüleink és rokonaink is elő tudnak rukkolni olyan állításokkal, amiktől majdnem falra mászunk. Ezek közül gyűjtöttem össze a talán leggyakrabban elhangzó, legidegőrlőbb példákat.
„Kész vagyok minden beadandómmal. Te hogy állsz?” – teszi fel a kérdést a legközelebbi barátunk, sorstársunk a félév kezdete után másfél hónappal. Az ilyen pillanatok azok, amikor legszívesebben törölnénk az összes profilunkat, amik a közösségi oldalakon létezhetnek, a telefonon repülő üzemmódot kapcsolnánk, hogy még véletlenül se érhessenek el minket, aztán belemerülnénk mindenféle stresszforrás nélkül abba, amit éppen csináltunk.
„Nem lehet olyan fárasztó az egyetem!” – kapjuk a reakciót, amikor egy kimerítő nap után vérágas, táskás szemekkel panaszkodunk a szüleinknek, a testvérünknek vagy éppen egy olyan ismerősünknek, aki nem rendelkezik felsőoktatási tapasztalatokkal. Hiszen ők a filmekben látják, hogy miből áll egy egyetemista élete (ezúttal tekintsünk el a távolléti oktatástól): bulizni járnak, lófrálnak a campus területén, ha kedvük szottyan, átalusszák az egész délelőttöt – vagy inkább napot –, csak azokra az órákra járnak be, amelyikekre be akarnak, néha írnak egy-két tesztet, és természetesen a vizsgákra az egyetem legjóképűbb/leggyönyörűbb hallgatója készíti fel őket, miközben egymásra találnak, és így még a hátralévő életük is egyenesbe kerül. Igen, persze, ez pontosan így szokott történni.
„Az egyetemi évek a legszebbek” – gondolnak vissza sóhajtva azok az ismerőseink, akik már évek óta diplomásokként élik az életüket. Sokszor mondják, hogy az emlékek megszépülnek, na de ennyire? A hallgatókat a legkülönbözőbb intézményekből összetömörítő, közösségi oldalakon létrehozott csoportokban leggyakrabban csak szenvedést látunk, amit aztán humorrá alakítva egymás felvidítására, megnevettetésére használunk fel. Persze, ostobaság lenne azt gondolni, hogy csak vért izzadva telnek el az évek, hiszen rengeteg lehetőségünk van arra, hogy meghatározó élményeket szerezhessünk, de úgy gondolom, nem a távolléti oktatás ideje alatt. Annak, akinek egy hároméves képzés kétharmada ebben a formában telt, nem hiszem, hogy az egyetemi évei lennének a legszebbek.
„Tanultál a holnapi zh-ra?” – ó, a mumus kérdés. Sok esetben percekig bámuljuk az üzenetet vagy megdermedve ülünk, amiből aztán magunkhoz térve kérdezünk vissza, hogy: „Miért? Holnap zh-t írunk?” Ennek a figyelmetlenségnek sok oka lehet: nem vettünk észre egy e-mailt, amit észre kellett volna, elfelejtettük feljegyezni a dolgozat kijelölt időpontját, hiányoztunk az óráról, ahol az oktató esetlegesen említést tett a tesztről, vagy nemes egyszerűséggel csak megfeledkeztünk a zh létezéséről.
December 21-e: „Végeztem a vizsgáimmal, boldog karácsonyt!” – határozottan elmerengünk ebben az esetben több olyan, egyre kétségbeesettebb kérdésen is, amelyekre aztán sosem kapunk egyértelmű, minden problémánkat megoldó választ: „Vajon rossz szakot választottam? (…) Vajon a bíróságon önvédelemnek számít, ha a provokációval szemben fellépek valamilyen formában? (…) Mit követtem el az élet ellen, amiért ennyire utál?”.
„Meg fogok bukni!” – így kezdődik az a dialógus, amit két sorstárs folytat le egymással egy vizsga előtt. Ez a kijelentés általában az amúgy is túl jól teljesítő hallgatónál hangzik el először, amire a válasz a vizsga lefolyása után természetesen az, hogy ötöst kapott. Ha mégsem ő közli a feltételezést, akkor biztosan olyasvalaki, aki aztán kihúzza azt az egy tételt, amit éppen tudott, így a végeredmény minden kétséget kizáróan ötös. Aztán ott vagyunk mi, akik esetleg még többet is foglalkoztunk az adott tárggyal, mint a társunk, de valamiért mégis kegyelem-jeggyel távozunk a helyszínről. Kicsit sem aggasztó.
„Ebben a félévben nekem nincs vizsgám/csak egy vizsgám van” – ez nem csak legenda, megtörtént eseményeken alapul. Szinte csodának számít, de ha belefutunk ilyesmibe, hosszú perceken keresztül próbáljuk magunkat lenyugtatni, nehogy olyat mondjunk az illetőnek, amit nem érdemel meg. Hiszen nem ő tehet róla, hogy így alakultak a teendői. Ettől függetlenül meglehetősen elkeserítő pillanat, ahogy ezt követően végignézünk – vagy végig próbálunk nézni – a vizsgáink listáján.
„Hú, de nehéz volt ez a félév!” – sóhajtozik az, akinek csak beadandói voltak, míg mi meggebedtünk nyolc szóbelitől, három írásbelitől, ráadásként két komplex vizsgától is, hogy éljek a teljesség igényével. Persze, relatív, kinek mi a nehéz az adott pillanatban, ettől függetlenül ez is egy olyan beszélgetés felütése, ami után szívesen tiltanánk az illetőt a közösségi oldalakról, vagy egyszerűen csak sarkon fordulnánk és elsétálnánk – még az sem akadályozna ebben, ha a legjobb barátunkról lenne szó.
„Örülj, hogy arról tanulhatsz, amit szeretsz!” – hangzik el, miután befejeztük a több mint negyedórás szenvedéstörténetünket, amelyet éppen megéltünk. Az embernek sosem jó semmi teljesen – nem számít, mit csinálunk. Nyaralhatunk akár Hawaiin is, kell hogy legyen valami, amibe beleköthetünk, ami legalább egy kicsit is ronthat az összképen, különben túl szép, hogy igaz legyen. Így van ez az egyetemmel is. Ha akarnék, megint élhetnék az amerikai filmek adta elképzeléssel a felsőoktatásról. Az egész egy illúzió.
„Túlspilázod a dolgokat, lazíts! Ne rokkanj bele a tanulásba, ez nem normális!” – a leghumorosabb az egészben talán az, hogy még azt a tanulással töltött időt is sokallják, amit egész egyszerűen csak az órákra való készüléssel töltünk, ugyanis elmegy vele az egész délutánunk. Aztán pillanatok alatt elérkezünk a vizsgaidőszakhoz, amikor csak akkor látnak minket mozogni, mikor kimegyünk egy újabb bögre kávéért vagy valami ennivalóért. Könnyű kijelenteni mindenféle előzetes tapasztalat nélkül, hogy lazítsunk, miközben erre valójában nincsen túl sok lehetőségünk – maximum akkor, amikor huzamosabb ideig nem kell az iskolával foglalkozni. Igen, a nyári szünetre gondolok.
A kijelentésekre tett reakciók mögött sok esetben az a tény áll, hogy rosszkor találnak minket rossz helyen. Nem feltétlenül – sőt, egyáltalán nem – rossz szándékból születő kijelentéseket gyűjtöttem össze, hanem olyanokat, amelyek együttesen az egyetemisták, vagyis a mi megrökönyödésünkhöz, elképedésünkhöz, ideiglenes idegösszeroppanásunkhoz járulnak hozzá. Amint viszonylagos nyugalom ural bennünket, az ilyen esetekből készülnek a legviccesebb posztok, képek, anekdoták, és ez az egyik olyan eleme a felsőoktatási létünknek, ami igazán szórakoztatóvá teszi a mindennapjainkat.
Kiemelt kép: stress.org
Szövegközi képek: saját szerk.
