„Égve hagytad a folyosón a villanyt” – Pilinszky János költészetéről tartott előadást dr. Fűzfa Balázs

Február 25-én délután öt órától online közvetített előadást tartott a Berzsenyi Dániel Könyvtár és a Genius Savariensis Szabadegyetem közös szervezésében dr. habil. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, egyetemi docens. Az „Égve hagytad a folyosón a villanyt” címet viselő előadás helyszíne a szokásos volt: a Berzsenyi Dániel Könyvtár előadóterme, viszont a járványügyi helyzethez igazodva közönség nélkül – pontosabban a közönség az online térben foglalhatott helyet. A téma pedig – igazodva a Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas költő születésének századik évfordulójához – Pilinszky János költészete volt.

Mindenekelőtt rövid magyarázatra szorul maga a szervezés, hiszen időközben a Genius Savariensis Alapítvány, melynek egyik programja az azonos nevet viselő szabadegyetem volt, jogi értelemben megszűnt. Másrészt az általános rendezvénytilalom sem könnyítette meg a helyzetet, hiszen két lehetőséget eredményezett: vagy nem lesz szabadegyetem, vagy online lesz megtartva. Szerencsére úgy döntöttek, hogy bár az alapítvány már nem létezik, de a szabadegyetem tevékenységét továbbra is folytatják, ebben a félévben pedig megpróbálkoznak kísérleti jelleggel a streameléssel a Berzsenyi Dániel Könyvtár technikai támogatásával, egyelőre csak két alkalommal; az első ilyen volt a Pilinszky-előadás. Ebben a félévben ugyan lehet, hogy több nem lesz kettőnél, de ősztől – vagy amikor lehet – újra útjára indul az előadássorozat, és akkor már nem csupán irodalmi, hanem történelmi, nyelvészeti, földrajzi témák is terítékre kerülnek majd. Addig viszont még hátra van a következő alkalom március 11-én, főszerepben Arany Jánossal, aki az irodalomtörténész szavai szerint „bármikor aktuális”.

A február 25-i előadáson elhangzott: Fűzfa Balázs reménykedik abban, hogy a tavasz folyamán kinyithat a könyvtár. Ez egyrészt módot teremthetne arra, hogy törlessze régi adósságát a szabadegyetemistáknak; korábban megígérte, hogy lesz szó a világirodalomról is az egyik ilyen eseményen. Másrészt „lássuk be, mégiscsak szomorú egy könyvtárban ülni olvasók nélkül, vagy ebben az előadóteremben ülni hallgatók nélkül” – mondta. Ez viszont felvet egy nagyon érdekes kérdést, amit egyébként maga az irodalomtörténész is megfogalmazott korábban az egyik népszerű közösségimédia-felületen: ezek az online események több tízezer emberhez is eljuthatnak, míg egy hagyományos előadáson jó, ha részt vesz 20, 30 vagy 40 ember. „Vajon hány előadást kellene tartanom ahhoz, hogy tízezer, vagy akár csak kétezer hallgatóhoz eljussak?” – tette fel a költői kérdést a bejegyzésében. Érdekes, hogy a jelen cikk témájául szolgáló Pilinszky-előadás is ma, egy hét elteltével az élő adás óta, közel kétezer megtekintésnél tart, és élőben is rengetegen követték a tanár úr gondolatait. A videó alatti hozzászólásokat is érdemes elolvasni. „Kedves Balázs, egy fogorvosi rendelő várójában hallgatlak, remélem, minél később hívnak be” – írta az egyik online résztvevő. Így a másik: „Kedves Balázs! Örülök, hogy láthatlak, hallhatlak, kicsit meg is fiatalodtam – lelkiekben, újra ott ülök az órádon.” Nem nehéz levonni a következtetést azzal kapcsolatban, hogy mekkora sikere volt ennek az eseménynek, és hogy mekkora igény van rá.

Megragadnám az alkalmat, hogy megjegyezzem: a személyes találkozások semmiféle módon nem pótolhatók, helyettesíthetők, ahogyan a jelenléti előadásokon meglévő varázs is nagyrészt elveszik a képernyőn keresztül. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy veszít a varázsából. Az, hogy milyen mértékben, szinte csak attól függ, mennyire karizmatikus az előadó személye, illetve attól, hogy a szenvedélyével mennyire tudja leküzdeni az online beszéd ridegségét. Azt gondolom, a tanítványai mind tudják Fűzfa Balázsról, hogy neki ez nem akadály, hiszen látják, hallják, tapasztalják nap mint nap a távolléti oktatás időszaka alatt. De sok oktató esetében ez nem működik, nem jön át annyira, nem ugyanaz. Mégis úgy vélem, a jövőben, ha majd levonul a koronavírus-járvány összes hulláma, érdemes lenne továbbra is streamelni a különféle rendezvényeket, előadóesteket, kötetbemutatókat, és mondhatni mindent, amit csak lehet, és ami értéket közvetít. Hogy miért és minek? Azért, mert a kultúra mindenkié, ahogyan a tudás megszerzésére is minden lehetőséget meg kell teremtenünk. 

Ennyi bevezető után most már illendő volna rátérni az eredeti témára, ami ugyebár a Pilinszky-előadás. Mentségemre szóljon, hogy maga az előadó is elnyújtotta a felvezetőt, így talán még azt a feszült várakozást is sikerül érzékeltetnem, amit a jelenlévők az elején érezhettek annak kapcsán, hogy hamarosan szó lesz a 20. század egyik legjelentősebb költőjéről. Az előadás ötödik percében Fűzfa Balázs is rátér a lényegre, úgyhogy végre én is így teszek. Vegyük úgy, hogy innentől kezdődik a tudósítás.

„Hogy ha megkérdezünk embereket, olyanokat is, akik nem szakmaszerűen foglalkoznak az irodalommal, bizonyára legalább két versét, az Apokrifet és a Négysorost ismerni fogják – kezdett bele az irodalomtörténész. Ennek okát is fejtegette: vagy azért, mert már az iskolában említette nekik a tanáruk, vagy azért, mert máshol hallottak róla, vagy netán azért, mert látták a róla készült portréfilmet Maár Gyula rendezésében, vagy netán a 2009-es film ismerős számukra a nagy versmondásról, amikor Jordán Tamás 1300 diákot vezényelt. Majd arról beszélt, hogy Pilinszky a halála óta eltelt 40 évben beépült a köztudatba, és ma már nem érettségizhet diák úgy, hogy ne hallotta volna a nevét. Költők kerülnek be a kánonba és kerülnek ki, de vannak, akik biztosan nem fognak onnan eltűnni – magyarázta, és kifejezte reményét arra vonatkozóan, hogy talán már Pilinszky se fog.

Azokat a diákokat, akik esetleg épp egy Pilinszky-tételből készülnek a magyarérettségire, külön köszöntötte, amiért „eljöttek, meghallgatják, megnézik ezt az előadást” – aztán hozzátette szabadkozva: „Látják, az ember nyelvi formulái is így alakulnak, hiszen a freudi szótévesztés, hogy »eljöttek«, annak szól, hogy valóságosan is úgy képzelem, hogy önökkel most egy térben, egy légtérben vagyunk.” Leginkább talán a színészeknek, a tanároknak, a diákoknak és a nézőközönségnek is az hiányzik a járványhelyzet ideje alatt, hogy egy levegőt szívjunk, hogy azokat a rezonanciákat, összhangzatokat, amelyek a művészet, a kultúra segítségével jöhetnek csak létre, egyszerre éljük át – fogalmazott.

A teret ugyan nem, az időt viszont le tudjuk küzdeni. „Olvasunk mi régieket is nagy szeretettel: Balassi Bálintot, Janus Pannoniust és Zrínyi Miklóst, Berzsenyi Dánielről nem is beszélve, aki Vas megyében született és ilyen módon is kötődünk hozzá; mert az időt le tudjuk győzni, el tudunk kalandozni a múltban” – világított rá az irodalomtörténész. Hozzátette: az a nagy problémánk, hogy a teret nem tudjuk legyőzni, és nem tudunk máshol lenni, mint ahol éppen a fizikai valónkban létezünk. „Föltesszük a kérdést magunknak olykor, hogy talán a költészet, talán a zene, talán a képzőművészet segítségével mégiscsak lehetséges a másik térbe és a másik időbe ugrás számunkra?” – fejtegette. Mint mondta, ha – a múlt, a jelen és a jövő egymásra vetítésének is nagy költőjének – Pilinszkynek a verseit forgatjuk, akkor feltétlenül igennel válaszolhatunk erre a kérdésre. Elhangzott: az Apokrif például az 1950-es években keletkezett, azokban a „nyomorúságosnál is nyomorúsabb időkben”, amikor a szabadság legvégső menedékeit is fölzabálta a hatalom, és amikor egy mondatot sem lehetett végigmondani a zsarnokságról, legfeljebb befejezetlen mondatokban gondolkozhatott az irodalom – célzott Illyés Gyulára és Déri Tiborra –, na de hát Pilinszky valahogy az Apokrifben és más verseiben is kimenekít minket a fogságból, a bezártságból, a börtönlét szörnyűségéből. „A szavak használatának segítségével ragadható meg maga a szabadság és az az esély, ami arra biztat bennünket, hogy ki tudunk törni egyéni és közösségi börtöneinkből” – fogalmazott az előadó. Pilinszky még a Harbach című versében is arról beszél, hogy a szabadságot lehetséges elérni. Óhatatlanul Radnóti jut eszünkbe, aki hexameterekben mérte a világot a legvégső elveszettség mélyén, a bori munkatáborban, és Arany János segített neki abban, hogy a külső bezártság ellenére valamifajta belső szabadságot élhessen meg – emelte ki. „Nem lehet meghatottság nélkül tekinteni a Bori notesz verseire, ahogy nem lehet Pilinszky verseire sem, mert azokban mindig a végsőkig csupaszodik le az ember lelke” – zárta ide tartozó gondolatait.

„Ha azt mondjuk, hogy a modern költészet nem más, mint annak a kérdésnek a körüljárása, hogy a nyelv alkalmas-e a lélek bonyolult rétegzettségének leírására, akkor bizony azt mondhatjuk, hogy a 20. század költői belátják, hogy nem lehetséges; a létezés végtelen, míg a nyelv véges eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy leírja a teljességet” – hívta fel a figyelmet. Hozzáfűzte: Pilinszkyvel kapcsolatban is ez a legfontosabb állításunk, hogy nagyon sok, köznapi ésszel szemlélve olyan paradoxonokat és irracionalitásokat használ verseinek szövegében, amelyek felfoghatatlanok, és amelyeket nem értünk elsőre. A kicsivel több, mint néhány tucatnyi vers, amit írt, mind erről a szenvedésről és szenvedélyről számol be: „mondani szeretném, de a szavak nem alkalmasak arra, hogy szavakkal elmondjam” – fogalmazott az irodalomtörténész.

Az előadás címe Fűzfa Balázs szerint a világ legbanálisabb verssora: „Égve hagytad a folyosón a villanyt” – mivel hétköznapi kijelentés, minden nap elhangzik valahol, valamelyik családban. Ennek kapcsán felidézte, hogy Michelangelo szerint csak le kell szedni a felesleget a kőtömbről és létrejön a szobor. Pilinszky megkapta a létező egymillió-kétszázezer magyar szót – mondta –, félretette a fölösleget, és csak néhány tucatot használt a verseiben – nem véletlen, hogy ezért egyenesen szegényesnek szokták nevezni a szókincsét. Pilinszky János költészete ott kezdődik, ahol József Attila költészete véget ér – jelentette ki.

Hogy ezt a kijelentését mire alapozta Fűzfa Balázs irodalomtörténész, az a videóból kiderül, ami továbbra is visszanézhető. Már csak azért is érdemes egy pillantást vetni utólag az előadásra, mert a végén olyan 1979-ben Sárváron készült, ismeretlen Pilinszky-felvételek is hallhatók, amelyek után nehéz megszólalni. Én is újra meghallgattam őket. Nekem is elfogytak a szavaim.

Kiemelt kép: cultura.hu