Sárközi Rékával, az ELTE Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központjának harmadéves történelem–magyar tanár szakos hallgatójával beszélgettünk horvát származásáról, nemzetiségi hagyományaikról, kultúrájukról, és lakóhelyéről, a Győr-Moson-Sopron megye szívében található Kópházáról, ahol a lakosság majdnem fele horvátnak vallja magát.
– Kérlek, mondd el, meddig nyúlik vissza a magyarországi horvátság története!
– Történetesen elég régre nyúlik vissza, egészen a török hódoltság idejére. Ebben az időszakban többek között Sopron környékét is végigpusztították, így kerültek képbe a horvátok. Őseinket ugyanis mint kézműves népeket hívták be a dalmát tengerpartról. Érdekesség, hogy a török pusztítás előtt is létezett a kis falunk, Kópháza, csak sajnos lerombolták, viszont sikerült újjáépülnie. A magyarországi horvátok története tehát majdnem 500 évre nyúlik vissza. Régen jöttünk és jó messziről, de nyaralni visszajárunk.
– Mennyire érhető tetten a horvát nyelv a családotokban?
– Igazából nagyon. A nagyszüleim, de még az édesanyám is folyékonyan beszéli a nyelvet, sőt, anyukám horvát anyanyelvűként van regisztrálva. A nővérem is majdhogynem anyanyelvi szinten beszéli a horvátot; ő szlavisztika mesterszakon tanul az ELTE-n, Budapesten. A bátyám és én megértjük a nyelvet, de nekünk hozzájuk képest nem megy sajnos olyan jól.
A nyelv kérdésének kapcsán egyébként Kópháza rendkívül érdekes, ugyanis itt háromféle nyelvi hatás ér minket: a magyar, a horvát és a határ közelsége miatt az osztrák-német is.
– Ezek szerint mind anyukád, mind a ti neveltetésetekben nagy hangsúlyt fektettek a horvát nyelv megtanítására, ugye?
– Fontos volt, igen. Nagymamám istenigazából általános iskolában tanult meg magyarul, de nagyon érdekes, ahogyan ő beszél, mert vegyesen használja a nyelveket: a mondat egyik fele magyar, a másik horvát, de ha egy szó csak németül jut eszébe, gond nélkül beilleszti azt is.
Ami engem illet, a horvát nyelvvel igazán óvodában kezdtem el ismerkedni, ugyanis horvát nemzetiségibe jártam, majd a nyelvtanulást folytattam általános iskolában – itt az is nemzetiségi. A falunak nagyon fontos a horvát mivolta, így a nyelvtanulásra is nagy hangsúlyt fektetnek.
Óvodában a nyelvtanulás egyébként horvát mondókák, kiszámolók és dalocskák megtanulását jelentette, nem kell semmi nehézre vagy megerőltetőre gondolni; játszva tanultunk igazából. Általános iskolában ez persze már komolyodott, le is tettem az alapfokú horvát nyelvvizsgát nyolcadikban. A középiskolai tanulmányaim során viszont sajnos elhagytam a horvát nyelv tanulását, amit azóta is bánok; szeretném újra rendesen megtanulni a nyelvet.
– A nyelv megtanulásán kívül feltételezem más módon is megnyilvánul a családotokban a horvát származásotok.
– Igen-igen, bár ez szorosan egybefonódik a kópházi hagyományőrzéssel. Itt a faluban az a szokás, hogy az általános iskola alsó tagozatos diákjai néptáncolnak, a felső tagozatosok pedig tamburáznak. Utóbbi egy horvát népi hangszer, nagyon jó hangzása van, én nagyon szerettem rajta játszani.
Az általános iskola elvégzése után, akinek van kedve, csatlakozhat a falu tamburazenekarához, illetve néptánccsoportjához is. Vannak a nővéremhez hasonló igazán lelkes hagyományőrzők, akik egyszerre mind a két csoport tagjai lesznek; ez nagyon szerencsés, hiszen egy-egy fellépés alkalmával oda tudnak beugrani, ahol épp szükség van rájuk. Jómagam egy darabig folytattam a hagyományőrzést ebben a tekintetben, viszont rá kellett jönnöm, hogy sok egy kicsit a középiskola mellett, úgyhogy sajnos abbahagytam.
Szóval megnyilvánul a családban is természetesen a horvát vonal, viszont inkább faluszinten jellemző a gyökerek éltetése, ami szerintem nagyon jó, mert összetartó ereje van. Májusfaállításnál például minden alkalommal zenél a zenekar, de Kópházán az advent is nagyon érdekes. Minden gyertyagyújtáskor adventi koncert van a templomban, amikor is horvát egyesületeket szokott meghívni a falu, a negyedik gyertyagyújtáson viszont mindig a kópháziak koncerteznek. Húsvétkor a passiót is szokták horvátul énekelni, bérmáláskor is mindig vannak horvát részek.
A horvát eredendően erősen katolikus nép; a mi falunkban is fontos szerepe van a katolicizmusnak. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a falunak kettő temploma is van, és mindkettő katolikus.
Visszatérve az eredeti kérdésedre, azért nálunk a négy fal között is megnyilvánul a horvátság, leginkább a gasztronómia terén, hiszen az elmúlt pár évben kezdtünk el átvenni bizonyos horvát ételeket. Ez a nővéremnek köszönhető, aki folklórosként sokat járt át a csoporttal Horvátországba fellépni, egyhetes táborokban is részt vett. Ezek az alkalmak pedig lehetőséget adtak számára, hogy beszerezze a legjobb horvát recepteket. Így ismertük meg például a Zágorjei levest, ami tulajdonképpen tejfölös Jókai-bableves bab nélkül, rengeteg hússal.
– Bizonyára nagyon finom. Ha már említetted a nővéred kapcsán a táborokat, térjünk is rá, ugyanis úgy tudom, horvát táboroztatásokban is rendszerint részt veszel. Mesélnél erről?
– Igen, szívesen. Kópházán a mindenkori ötödik osztályt elviszik egy hétre Horvátországba, Dramaljba egyhetes táborozásra, a negyedik osztályosok pedig egy hétig a buševeci testvériskolában tanulnak, ami egyben tanulmányi kirándulást is jelent. Ezen kívül a felső tagozatos diákoknak lehetőségük van az Országos Nemzetiségi Önkormányzat szervezésében egy tíznapos táborozáson való részvételre Pag-szigetén. Erre a lehetőségre korlátozott számba jelentkezhetnek a diákok, viszont akinek sikerül kijutnia, hatalmas élményben részesül. A kirándulás ideje alatt négycsillagos szálloda ad otthont a csoportnak, a programok között nyelvtanulással kapcsolatos foglalkozások és tanulmányi kirándulások vannak, és természetesen sok strandolás a párszáz méterre lévő tengerben. Az előbb említett kirándulások mindegyikén részt vettem, hatalmas élményként éltem meg akkor, most pedig felnőtt fejjel nagyon jó visszagondolni rájuk.
Ezeken kívül párszor részt vettem a falusi táborban, ami Kópháza tamburazenekarához, illetve tánccsoportjához tartozik. Ide általában Horvátországból hívnak meg oktatókat, hogy tanítsák a táborozókat. Nagyon jóhangulatú táborok ezek, de kemények is. Itt nincs lébecolás, a legtöbb időnket tényleg a gyakorlás emészti fel, a szó legpozitívabb értelmében persze. Délelőtt és délután is van négy óra tánc, ahol kőkeményen a figurák megtanulása a cél. A tamburatáborban pedig, akinek nap végére nem keményedett meg az ujjpercein a bőr a sok gyakorlástól, hát annak elég fájdalmasak voltak a táborban töltött mindennapjai, nekem elhiheted.
– Ha már ennyit beszéltünk a tamburáról és a táncról, térjünk is rá a képekre, amiket hoztál. Rögtön az elsőn egy táncfellépésetek látható, ugye?
– Igen, itt körülbelül 15 éves lehettem. Habár már középiskolás voltam, itt még aktívan részt vettem a falu nagy csoportjának folklórjában. A képen Ražanac (rázsánác) tánc látható, ami egy horvát női tánc. Az a különlegessége, hogy nem kíséri zenekar, hanem az ütemet a lábunk dobogása adja. Ebből a szempontból kicsit a sztepptánchoz hasonlítanám, hogy az olvasóknak is könnyebb legyen elképzelni. A horvát néptáncnak egyébként jellemzője az éneklés, ennél például a koreográfia legelején hallható horvát népdal.
Ezen kívül még a népcsoport táncának sajátossága, hogy túlnyomórészt páros koreográfiák, illetve kólók, azaz körtáncok vannak. Én személy szerint az utóbbit szerettem a legjobban, nagyon jó a hangulat, amikor sokan táncolunk és mindenki egyszerre mozog.
A következő képet pedig a népviselet miatt válogattam be annak ellenére, hogy én nem vagyok rajta.
– Amikor először megpillantottam azt a képet, hirtelen azt gondoltam, hogy matyó minta, majd ráközelítve bizonyosodtam meg róla, hogy mégsem az. Ezen kívül pedig az is érdekes, hogy minden ruha más, ami nem véletlen, jól sejtem?
– Nem véletlen, valóban más-más. Pontosan ezért szeretem ezt a képet, mert mindenkinek más a nosnyája, azaz a népviselete. Mi ezt a szót használjuk a ruházatra, ami a horvát narodni nosnja, azaz népviselet szóból lett rövidítve. Visszatérve: onnan is látszik, hogy egy folklór csoport nagyon profi, hogy mindenkinek különböző a népviselete. Logikus ez, ha belegondolunk, hiszen a valóságban sem volt egyenruhája a falusiaknak, hanem mindenki az egyéni ízlése alapján hímzett, ezt pedig nagyon jól visszaadja a kép.
A horvát népviselethez hozzátartozik még a képen is látható gyöngysor, ami a horvátoknál sokszor előfordul. Ezen kívül a fejdísz is fontos kiegészítő.
A csoport nagy hangsúlyt fektet arra, hogy minél többféle népviselete legyen, mivel sokféle területről vett át koreográfiákat, és nagyon igyekszünk ehhez illő ruhát hordani.
Kópháza viselete a következő képen látható, ahol a templom előtt állunk. Ez a fekete-fehér változat kimondottan a falura jellemző nosnya. Kedves emléket őriz számomra ez a fotó, ugyanis ezen fellépés alkalmával a képen látható frissen felszentelt pap előtt tisztelegtünk. Jelenleg az atya Ányos néven Pannonhalmán szerzetes, de ez még az újmiséjén volt, ahol mint említettem, neki jártunk el egy kópházi táncot.
– Jól látszik a hozott anyagodból, hogy Kópháza is előszeretettel szerepelteti magát a hagyományőrzés nevében. Van esetleg a falunak olyan szokása, amely konkrétan Kópháza történelméhez kapcsolható?
– Igen, pár éve kialakult egy, amit a falu fogorvosa indítványozott; ő nagyon büszke a horvát vonalra. Ez az esemény a „Po staza naših starih”, ami magyarul azt jelenti: „Őseink nyomdokain”. Ennek alkalmával a dalmát tengerpartról elindulnak a résztvevők, és megállnak azokban a városokban, ahol őseink feltehetőleg állomásoztak, mielőtt Magyarországra, Kópházára értek volna. Ezt az országokon átívelő túrát, illetve fellépéssorozatot kétévente rendezik meg, mindig kicsit változtatva az útvonalon, hiszen száz százalékos pontossággal nem tudjuk, merre haladtak az őseink. Nagyon érdekes ez az egész, hiszen lovasszekerekkel vonulnak, a polgármesterünk pedig rendkívül stílusosan lóháton, karddal az oldalán vesz részt az eseményen.
– Nagyon jó hallani, hogy ennyire fontos a falunak a horvátság éltetése. Végzett pedagógusként szeretnél majd visszatérni Kópházára és újra részt venni a hagyományőrzésben?
– Igazság szerint szeretném magam máshol kipróbálni. Például egyetem után szívesen felköltöznék pár évre Budapestre, hogy ott is kipróbáljam a tanítást. Itt a faluban anya az általános iskola igazgatója, és ahogy egy kedves szaktársam – akivel szintén készítettél interjút – viccelődött vele a minap: ha visszajönnék Kópházára tanítani, az már majdhogynem Sárközi-dinasztiának minősülne. Viccet félretéve minden tiszteletem édesanyámé, hogy ennyire szorgalmas, okos és tehetséges a munkájában, büszke vagyok rá, amiért viszi a hátán a kópházi oktatást, de a jelenlegi gondolkodásommal inkább kipróbálnám magam máshol. Aztán ki tudja, lehet, hogy pár év múlva meggondolom magam, és visszatérek majd Kópházára.
– Magyarnak vagy horvátnak tartod magad?
– Inkább magyarnak tartom magam, és ennek fő oka a mentalitásom. Én ugyanis izgulós vagyok vizsgák előtt, megélem a stresszhelyzeteket – ez nagyon a horvát életfelfogás ellentéte, hiszen ők nagyon lazák, nem idegeskednek a mediterrán életstílusukból adódóan. Ugyanakkor nem válik szét bennem a magyarság és a horvátság, hiszen születésemtől fogva életem része mindkettő, ösztönösen működnek bennem.
Képek: Sárközi Réka archívuma
