Lágy dallamok kalauzolták a hallgatókat Távol-Keletre és Afrikába, valamint egy letűnőfélben lévő kultúra és népcsoport rezdüléseit is megérezhették Monica Akihary énekét hallgatva. A Ritmo Fesztivál harmadik, utolsó előtti estéjén lépett fel a négy nemzet szülötteit egyesítő Boi Akih zenekar. Koncertjük végeztével az énekes-dalszerző Monica Akihary-val és a furulyán játszó Kis Dodóval beszélgettünk. Többek között megtudtuk, milyen magyarként egy minden világrészen megforduló formációban játszani, és azt is, hogyan képes a művészet lebontani azokat a vélt vagy valós falakat, melyeket az emberek emelnek egymás közé.
Kis Dodó furulyaművész pár évvel ezelőtt csatlakozott a Boi Akih-hoz. Hogyan ismertétek meg egymást?
Dodó: A zenekart Monica és holland zenésztársa, a gitáros Niels Brouwer alapították, még a kilencvenes évek végén. Az ismeretségünk már évek óta tart, Nielsszel játszottam is közösen egy improvizációs koncerten öt évvel ezelőtt, aztán pedig felléptünk párszor duóként. Nagyon könnyedén ment a közös munka, ennek köszönhetően kerültem fel a zenekar radarjára.
Monica: Meghívást kaptunk egy amszterdami stúdióba. Azt terveztük, hogy duóként fogunk játszani, de úgy döntöttünk, érdekes lenne, ha bevonnánk egy harmadik zenészt is. Egyértelmű volt, hogy Dodóra esik a választásunk. Annyira jól tudtunk együttműködni, hogy ebből a projektből bomlott ki később a Storyteller c. albumunk.
Milyen történeteket mesél el ez az album?
Monica: A Storyteller azokat a történeteket és pillanatokat tárja a hallgatók elé, amelyeket az utazásaink során éltünk át. Felléptünk többek között Kínában, Indiában és Indonéziában is, ahonnan a szüleim származnak, de az európai nagyvárosi élet sem maradt le a lemezről. A korong elsősorban a találkozásokról szól, és arról, hogy milyen fontos meghallgatni azoknak az embereknek a történeteit, akiket megismerünk. A történetek hatalmas inspirációt nyújtanak nekünk. Egyszer, még 2015-ben, találkoztunk egy öregemberrel az indonéz szigetvilág egyik szigetén. Azokról a tradíciókról beszélt nekünk, melyeknek a szüleim révén én is részese vagyok, de miközben hallgattuk, eszünkbe sem jutott, hogy hagyományokról és hagyományőrzésről van szó, csak arra gondoltunk, hogy mennyire gyönyörű dolgokat mond.
A magyar folklór sokszínűségét és erőteljességét senkinek nem kell bemutatni, de arra nagyon kíváncsiak voltunk, hogyan tudja ezt Dodó egy ilyen nemzetközi kulturális közegben képviselni:
Dodó: Sokáig úgy gondoltam, hogy a népzene nem az én terepem, de minél több ideje élek külföldön, annál erősebb bennem a vágy, hogy valahogyan visszatérhessek a népzenei gyökereimhez. Már több, mint 12 éve Amszterdamban élek, azt hiszem, ez kellett ahhoz, hogy felfedezzem a népi hagyományaink valódi értékét.
Én eredetileg klasszikus zenét tanultam, ami szerintem nagyon letisztult hangzásvilággal bír. Közelebb áll hozzám a népzene érdesebb, karcosabb hangzása, azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy magyar vér folyik az ereimben. A klasszikus zenei színtéren nem tudtam kifejezésre juttatni ezen irányú érdeklődésemet, de nagyon boldog vagyok, hogy a Boi Akih-ban van erre lehetőségem.
Ahányan vagytok, annyiféle pontjáról származtok a világnak. Hogyan tudtátok áthidalni a kulturális különbségeket?
Monica: Valóban, mindannyiunknak megvannak a maga tradíciói, de ez egyáltalán nem arról szól, hogy hogyan vernek ezek éket közénk, sokkal inkább arról, hogyan tudjuk a hagyományainkat átültetni a zenébe, hangszerek segítségével kifejezésre juttatni a világnézetünket. Dodó esetében például nem csak amiatt ülünk össze zenélni, mert klasszikus zenét tanult, szakmai háttérrel rendelkezik, és a képességei is nagyon a helyükön vannak, hanem mert az a szabadság a legfontosabb, amivel ő a zenéhez viszonyul, és az, hogy el tud szakadni minden kőbe vésettségtől, így fejleszti a zenénket és minket is.
Igaz, hogy Monica már Hollandiában látta meg a napvilágot, mégis erősen kötődik indonéz gyökereihez. Verseket és dalszövegeket ír az ősi, kihalófélben lévő haruku nyelven. Mit kell tudnunk erről a különleges nyelvről?
Monica: A pályám elején, amikor még csak keresgéltem a saját hangomat és hangzásvilágot, amit tovább szeretnék adni az embereknek, eszembe jutott, hogy talán az anyanyelvem segítene abban, hogy teljesen magaménak érezzem a zenélést. Amikor elkezdtem haruku nyelven énekelni, sokkal bátrabb lettem, többet mertem improvizálni. Amikor édesapám és a bátyjai még éltek, nagyon sokat segítettek nekem leírni ezt a nyelvet. A polinéziai nyelvek közé tartozik, az óceániai Melanézia régióban beszélik. Azt hiszem, akkor tudunk igazán megnyilatkozni mások előtt és valami szépet létrehozni, ha azt olyan nyelven és módon tesszük, amit leginkább sajátunknak érzünk.
Milyen élmények értek benneteket a fesztiválon, a koncertetek alatt?
Dodó: A magyar közönség nagyon jó, azt hiszem, ez is az erős népzenei hagyományápolásunkból fakad, abból, hogy az iskolában is tanítanak népdalokat a gyerekeknek, ez például egyáltalán nincs meg Hollandiában. Emiatt úgy gondolom, a magyarok mélyen érzik és értik a zenénket. Számomra az volt a legszebb, amikor lágy és gyengéd dallamokat játszottunk, az emberek megnyugodtak, teljesen elcsendesedtek, átléptek velünk abba a kis világba, amit a dallamainkkal teremtettünk.
Képek: Chripkó Lili.
Kiemelt kép: Boi Akih.com
