A Levendula Kortárs Táncműhely az ELTE-BEAC Moderntánc csapat fellépő táncosaiból alakult 2015-ben. Wéber Edi a tánccsapat művészeti vezetője és koreográfusa. Vele és Székely Borbálával, a Levendula Kortárs Táncműhely egyik táncosával beszélgettünk.
Első körben a koreográfusi munkáról szeretnék kérdezni. Mi indított el ezen az úton? Hogyan lesz valakiből koreográfus?
Wéber Edi: A zenére történő mozgás, az alkotásra való hajlam már gyermekkoromban is bennem volt. Amellett, hogy négyéves korom óta táncolok, először általános iskolában találtam ki és tanítottam be egy táncot néhány osztálytársamnak, majd felléptünk vele a helyi Ki mit tud?-on. Aztán később gimiben is kreáltam táncokat iskolai programokra, melyeket a helyi sulis rendezvényeken előadtunk. Már akkor nagyon tetszett az, hogy amit kitalálok és kigondolok magamban, azt utána színpadra tudjuk vinni.
Az ELTE-BEAC Moderntánc csapatát 2012 szeptemberében indítottam, és még abban az évben egy fellépő csapatot is szerveztem a legjobbakból, hogy koreografálhassak nekik pár perces táncot. Ahogy telt-múlt az idő, 20-30 perces darabokban kezdtem el gondolkodni, hiszen a 2-4 perces rövid darabok kevésnek tűntek, hogy egy-egy érzelmet, koncepciót feldolgozhassunk. Ekkor alakult meg a Levendula Kortárs Táncműhely…
Mik a legnagyobb kihívások koreográfusként?
W. E.: A koreográfusi munkához elengedhetetlenek a táncosok, akikkel nemcsak táncszakmailag tudunk együtt fejlődni és haladni, hanem emberileg is közel állnak hozzám. Nagyon jó együtt dolgozni, a próbák jó hangulatban telnek, a körülményekhez képest véleményem szerint mindig a legtöbbet hozzuk ki magunkból. Számomra a legnagyobb kihívás, hogy mindenkire tudjak figyelni, és mindenki a képességeinek, vállalásainak megfelelő részt kaphasson a darabokból, úgy, hogy közben a mű értelme, folytonossága megmaradjon.
A Ráadás címet viselő esteteken lesz látható a Juhász Gáborral közösen koreografált darabotok, ami a néptánc és a kortárs tánc fúziója. Hogyan született meg ennek a darabnak az ötlete? Mi a története?
W. E.: Igen, a Fúziót már a februári előadásainkon is újra láthatták a nézőink. Az ELTE-BEAC tánc szakosztályi gálaműsorok rendszeres vendégfellépője az ELTE Néptáncegyüttes. Izgalmas dolog különböző előadóművészeti műfajokat keverni, így van ez a tánccal is. Jött egy gondolat, hogy próbáljuk ki, mert a magyar néptánc és a modern-kortárstánc együtt passzolhat is. Gábornak is tetszett az ötlet, és így megkezdtük a közös munkát.
Milyen volt a közös munka Juhász Gáborral? Milyen nehézségekbe ütköztetek – ha ütköztetek –, miközben két ennyire más táncműfajt próbáltatok ötvözni?
W. E.: Eleinte tartottam tőle, hogy részemről ez mennyire fog zökkenőmentesen működni, hiszen sosem dolgoztam korábban más koreográfussal. Össze kellett csiszolódnunk, mindenkinek más a munkatempója, a zene alapján jött ihlet. Úgy gondolom, hogy a végére egy nagyon izgalmas művet hoztunk össze, ami nagy népszerűségnek örvend minden alkalommal.
Mikor láthatja a közönség a legközelebb előadásotokat? Esetleg készültök a közeljövőben új darabbal?
Székely Borbála: Március nyolcadikán láthat minket újra a közönség, a Bethlen Téri Színházban. Újra ugyanazt a műsort adjuk elő, amit a februári táncestjeinken. Mivel sokan nem jutottak el ezekre az előadásokra, ezért tartottuk indokoltnak még egy táncest szervezését. Hogy készülünk-e a közeljövőben új darabbal, azt Edi talán jobban tudja… de biztosan van valami a tarsolyában.
Táncosként mi a legizgalmasabb pillanata egy előadásnak? A sokadik fellépés előtt is van benned még izgatottság?
SZ. B.: Persze. Minden előadás előtt izgulok, izgulunk. Mindenki más miatt szerintem. Nekem is változó, hogy a műsor előtti órákban, percekben mi miatt van izgalom bennem. Általában leginkább azon múlik, hogy milyen ismerőseim ülnek majd a közönségben. Ez adja a legnagyobb feszültséget, löketet – hogy ők majd mit fognak gondolni az előadásról, milyennek látnak majd engem. Nekem talán a színpadra lépés előtti utolsó percek a legizgalmasabbak: ahogy a kulisszában egymásra hangolódik a csapat… ilyenkor mindenki egyesével is bekapcsol egy olyan fókuszt magában, amit az élet más területein nemigen használunk.
Hogyan kerültél kapcsolatba Edivel és a Levendulákkal? Milyen a közös munka? Nektek melyik a személyes kedvenc előadásotok és miért?
SZ. B.: 2013-ban kezdtem el járni az ELTE-BEAC szervezésében Edi moderntánc óráira, itt találkoztam vele először. Akkor még egyetemre jártam, és két barátnőmmel próbáltuk ki több más sport mellett ezt a műfajt is. Egy évvel később kerültem be ennek a csapatnak a fellépős, versenyzős csoportjába, szintén Edi vezetésével. Ebből a csapatból alakult meg néhány évvel később a Levendula Kortárs Táncműhely. Azóta is a társulat minden tagja az ELTE-BEAC moderntánc óráin képzi magát, ezen kívül pedig külön próbaalkalmaink vannak, amikor a koreográfiákat összerakjuk és gyakoroljuk.
Azt hiszem, hogy talán a Fúzió c. darabunk most sokunknak a személyes kedvence, amit néhány év kihagyás után vettünk elő újra. Az ELTE Néptáncegyüttes tagjaival táncoljunk ezt műsorszámot; szerintem mindkét csapatnak kellő kihívást jelentett a koreográfiák megtanulása és a közös munka – éppen ezért is még nagyobb örömünk van abban, hogy színpadra vihettük.
Szerintem mindenki nevében mondhatom, hogy egy nagyon összetartó társaság vagyunk, sokan már több éve táncolunk együtt. Annak ellenére, hogy mindannyian dolgozunk vagy tanulunk a táncos életünk mellett, azt hiszem, minden csapattagnak egy központi része az életében ez a közösség: a közös alkotás mellett fontos emberi kapcsolatokkal is gazdagabbak lettünk itt.
Fotók: Hódossy Attila (ELTE Onlne)
