Január 15-én mutatta be a Centrál színház Network című új darabját, melyet a „teátrum történetének eddigi legmonumentálisabb” előadásaként tart számon. Röviden: nem csalódtam, sőt! A főpróbát követően lehetőségem volt a Dianát alakító Martinovics Dorinától kérdezni, e cikk második részében olvashatjátok, milyen technikai kihívásokkal kellett szembenéznie, kilépett-e a színházból darab közben és azt, mit gondol szerepéről.
Az alapanyag remek: Sidney Lumet Hálózat (Network) című 1976-os filmje négy Oscart nyert a tíz jelöléséből, a kultikus mozi pedig ma is aktuális témát feszeget: a média, az emberiség és a pénz hatalmát. A darab nem csupán látványelemeivel – melyről bővebben is szó lesz a későbbiekben – szegez a színházi székbe, hanem azzal, hogy szinte minden mondata üt. Naphosszat lehetne idézgetni azt a kétségbeesést és dühöt, amit fekete humorral feloldva igyekszik közvetíteni felénk az előadás, jól megfogalmazott szócsokrokba szedve. A minőség és az igény szembeütköztetése, a szórakoztatás átalakulása és a hatalomgyakorlás legkülönfélébb eszközei a pénzen, pozíción, szexen, figyelmen és a hírnéven túl mind-mind olyan gondolatokat generálnak, amik aztán napokig nem hagynak minket nyugodni. Ugyan a színdarab fókusza a televízió, hűen a hetvenes évekhez, mégis olyan érzése van az embernek, mintha ez ma is ugyanígy jelenne meg az életünkben, csak éppen az internetre kiterjesztve.
A darab központja egy képzeletbeli, veszteséges esti híradó, melynek bemondója, Howard Beale (Alföldi Róbert) egy nap élő adásban jelenti be, hogy öngyilkos lesz. Pedig „A hírműsor első szabálya, hogy nem kerülünk bele.” Innentől az előadás hullámvasutat megszégyenítő kanyarokkal halad hol az őrület, hol a cirkusz és a show, hol pedig a végletekig rideg számolásig, melyben egy dologért folyik a harc: az emberek figyelméért, amiért még a józan ész és az emberélet is kis árnak tűnik. Mind László Zsolt (Max Schumacher) a lelkiismeret csöndesedő hangjaként, mind a média vérszagot fogó kopóit alakító Martinovics Dorina (Diana Christensen) és Fehér Tibor (Frank Hackett) zseniálisan hozzák szerepeiket, ahogy Bodrogi Gyula játéka is emeli a darab minőségét.
A már említett látványelemek egyike az élő videótechnika, melynek elemeként két kézikamerával láthatjuk a színpadon játszó színészeket mozivászon-közelséggel, valamint lehetővé teszi a darab közbeni sétájukat a színház körül, és még sok számos szürreális jelenetet hoz létre, tökéletesen vegyítve mindkét platform – a televízió és a színház – közkedvelt elemeit. A rendkívül bonyolult technikai háttér ellenére azonban egy apróbb hibát sem lehetett észrevenni nézőként, pedig számos akadályt meg kellett ugrania a stábnak, köztük egy lebetegedő színésznő helyettesítését is – számomra külön élmény, hogy így a beugró Schell Juditot láthattam játszani. Sem írás, sem videó nem adhatja át az élményt, de ajánlom megtekintésre a darab előzetesét, melyet ide kattintva érhettek el.
A továbbiakban Martinovics Dorinával készült interjút olvashatjátok:
Milyen érzés volt kamerákkal együtt játszani a színpadon? Ez egy szokatlan jelenség a színházban.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt már ebben tapasztalatom. A Radnóti színházban játszottam a Tíz című darabban, ahol a kamerák a mi kezünkben voltak, folyamatosan vettük magunkat, bár ott nem volt operatőr. Nagyon szerettem ezt a megoldást a darabban, egyébként is imádok forgatni, lazább vagyok a kamera előtt, mint a színpadon. A kedvenc jelenetem pont az, ahol nem vagyunk bent a színpadon és csak a kamera vesz minket.
Remek átvezetés, mert nézőként felmerült bennem a kérdés: valóban elhagyjátok ilyenkor darab közben a színházat?
Valóban kint várunk, és vesszük fel élőben a jelenetet. Hideg is van, remélem, hamarosan kitavaszodik. De igen, ezt minden alkalommal élesben vesszük fel, hiszen az idő is, mi is változhatunk, például a hajunk, vagy Zsocinak (László Zsolt – a szerző) levágják a bajuszát. Nagyon fontos az időzítés, az hogy milyen gyorsan jár előttünk a kamera, szegények háttal próbálnak haladni. Közben megyünk a szűk folyosókon, rugdossuk arrébb a zsinegeket… Sok munka van benne, de megéri.
Igényelt különösebb felkészülést a szerep a körülményekből adódóan?
Nekem mint színésznek nem. De elképesztő csapatmunka van a darab mögött, akik, ha lehet, negyvenszer annyit dolgoznak a darab alatt, mint mi, színészek. Nekik hihetetlen dolog mindent pontosan, időben odahúzni, átvágni. Inkább mi drukkolunk nekik, mint ők nekünk: ha hibáznának, az nagyon látszódna.
Mit gondolsz magáról a szerepedről, Dianaról?
Diana a szöges ellentétem, mindenben. Pár napig vacilláltam is, miután megkaptam a szövegkönyvet, mert egyrészt rengeteg más színésző van, akinek jobban állna, nem is alakítottam még ilyen karaktert, illetve nagyon másmilyen, mint én. Egyetlen dologra van szükségem a karakteréhez: hogy irgalmatlan önbizalmam legyen, gátlástalan tudjak lenni a színpadon.
Az eddigi szerepeimben meg kellett keresnem, hol van ebben Dorina. Ez volt az első, amikor teljesen kívül kellett rekesztenem saját magamat. Nagy küzdelmet folytattunk Tamással (Puskás Tamás, a rendező – a szerző), hogy „Dorina maradjon kint a büfében” és Diana sétáljon be a színpadra. Néha már-már gonosznak érzem magam, és ez nagyon mókás érzés.
Végül pedig következzenek személyes impresszióim:
Ajánlanám-e a darabot?
Hatalmas IGEN! Sőt, vigyél el mindenkit, akinek jót akarsz, korosztálytól függetlenül (de azért tizenhat éves kortól). Csak egyre vigyázz: minden bizonnyal gyorsan fogynak majd a jegyek.
Megnézzem előtte a filmet?
Én speciel nem láttam előtte, és így is teljes élményt adott a darab. Azt tanácsolnám, hogy utána nézd meg, így minden vártalanul érhet, filmben pedig a filmes elemeket tudod majd értékelni.
Jegyvásárlás, további információ és a kiemelt kép forrása:
Centrál Színház