November 16-án került megrendezésre a Nyitott Műhelyben a Késelés Villával novemberi beszélgetése. A vendégek ezúttal Kustos Júlia, az ELTE egykori hallgatója és Lengyel Imre Zsolt, az egyetem oktatója, a moderátorok pedig a szokott módon Csete Soma és Vida Kamilla voltak.
Csete Soma első kérdése érthető módon az induláshoz kapcsolódik: miért kezdtek el kritikát írni, és milyen kritikai szerepminták, megszólalásmódok befolyásolták őket? Mint sokaknak, úgy nekik is az egyetemhez köthető a pályakezdésük. Kustos Júliát egy egyetemi beadandó után kezdett a műfajjal foglalkozni, Lengyel Imre Zsolt pedig Károlyi Csaba ELTE-s kritikaírás-szemináriumán kezdett el írni. Itt fogta el ugyanis az a frusztráció, mely sok irodalmárnak lehet ismerős: miért nem gondolja senki más azt, amit én? Miért tartják rossznak azt, amiben én meglátom a jót – és vica versa, persze. Meg tud nevezni olyan kritikusokat is, akiknek problémafelvetései inspirálóak voltak számára: Farkas Zsolt és Vári György nevét említi.
Vida Kamilla ezután a kritikára mint pályára tereli a szót. Lengyel ugyanis bizonyos értelemben pályaelhagyó – legalábbis jó ideje nem közöl kritikákat –, míg Kustos a pályája elején járó, gyakran publikáló szerző. Utóbbi a kritikusi tevékenységének nagyobb mérföldkövét sokakhoz hasonlóan az önálló kritikakötet megjelentetésében látja. Később szívesen szerkesztené egy folyóirat kritikarovatát is, amit megpróbálna – szerinte hiánypótló módon – műhellyé is emelni; addig pedig igyekszik olyan kötetekről írni, amikről úgy látja, vannak újszerű, recenzióban még elhangozatlan gondolatai. Lengyel arról mesél, hogy indulásakor igyekezett minél komolyabban venni kritikusi szerepét. Megpróbált mindent elolvasni, ami akkoriban a kortárs magyar irodalom címszó alatt megjelent; s hogy ezekről beszélni is tudjon, lehetőleg elolvasta a recenzeált alkotó egész addigi életművét. Az első nagy kiábrándulás nem meglepő módon onnan eredt, amikor utánaszámolt ennek órabérben, hogy aztán egy nagyjából két számjegyű összeget kapjon ki – és hiába az elhivatottság, a margarinos kenyér is megunható. Később, 2015 tájékán érdeklődése az akkori közéleti események hatására inkább a fogalmaink genealógiája felé fordult, ami hozta magával, hogy figyelmét inkább történeti kérdésekre, mintsem az aktualitásokra terelte át.
Vida ezután Kustost kérdezi arról, hogy nem kerül-e abba az időről időre felmerülő szerepkonfliktusba, ami szépírói és kritikusi tevékenysége között feszül. Kustos azzal válaszol, hogy számára a költői alkotásban is segítségére tudott lenni a kritikusi szem, hiszen a szövegek analízise során felfedezett olyan megoldásokat is, amiket a versírásban is fel tudott használni – itt elsősorban Bari Károly és Terék Anna nevét érinti.
Soma ezután arra kérdez rá, hogy létezik-e a bölcsészkarnak valamilyen kritikusnevelői funkciója, tekintve, hogy nagyon sok kritikus jön ki onnan – nem beszélve arról, hogy a kritkusok nagy része is alap- vagy mesterszakos bölcsészhallgató. Lengyel Imre Zsolt erre kézenfekvő választ ad: a kritkaíráshoz az a feszítő kényszer kell, hogy az ember azt érezze, muszáj megszólalnia, sőt lehetőleg alakítania a kortárs irodalomértést. Ez minden bizonnyal kevés villamosmérnökben születik meg a reggeli kávéja közben. Akiben pedig ez megvan, az alapból a bölcsészkar felé veszi az irányt. Csete kérdésére, hogy milyen reláció áll fenn irodalomtudomány és kritika között, Lengyel azzal felel, hogy csak ajánlani tudja az irodalomtudományt a kritika iránt érdeklődnek: amennyiben nem újra- és újramondható panelek és sémák elsajátításáért megyünk egyetemre, a tudomány nagyon jó eszköz lehet arra, hogy reflektálttá tegyük az értelmezés során használt fogalmainkat. Kustos ehhez annyit tesz hozzá, hogy szerinte nagyot fog csalódni az, aki úgy képzeli el, hogy végighallgat három irodalomelélet kurzust, és egyből publikálni fogják az ÉS-ben.
Ezután Kamilla felvetésére arról beszélnek, hogy jellemző valamilyen megkülönböztetett kritikusi attitűd az olyan művek felé, amelyek vagy személyes vagy társadalmi okokból érzékeny témákat feszegetnek. Kustos maga is regisztrál egyfajta „tojáshéjon lépkedést” az ezekről a művekről szóló kritikákban. Hasonlót érez Lengyel is, hisz úgy véli, ezekhez az témákhoz természetes, hogy csak óvatosan és okosan lehet fordulni. Nem tartja ugyanakkor üdvözítőnek azt sem, amikor a szerzőt pusztán – általában szociálisan érzékeny – témaválasztása miatt rajongják körbe.
Ezután Milbacher Róbert témába vágó esszéje kapcsán a kritikus funkciója merül fel. Szűrnie kell? Szelektálni? Lengyel Imre Zsolt nem így gondolja. Hiszen attól, mert írunk valamiről, még nem „ütjük agyon” a könyvet, nem annihiláljuk, pusztán egy újabb, n+1-ik szöveget teremtünk. A kritika szerepe nem a szűrés lenne szerinte, hanem az, hogy poblémákra való rámutatással differenciáltabb nyelven legyünk képesek beszélni a fennálló irodalmi jelenségekről. Kustos szerint egyrészt a szerző nem hülye, akinek el kell mondani, mit, hogyan kell csinálni, másrészt lát egy űrt abban, ahogy a magyar irodalomkritika a műveket a kánonban elhelyezi: létezik a magasirodalmi remekű és a lektűr, azaz más néven: szar. Pedig elsősorban az angolszász kultúrában virulens a „middle-brow” terminus is, amely pont azokat a műveket foglalja magában, amelyek úgy képviselnek minőséget, hogy közben közérthetők.
Az est a közelmúltban kirobbant kritikavitákkal folytatódott. Soma először a ’90-es években lezajlott ún. „Nagy Kritikavitára” terelte a szót. Lengyel elmondta, hogy szerinte itt a „vita” szó tulajdonképpen eufemizmus: az akkori irodalomtudomány képviselői lényegében el akarták törölni azt, amit addig irodalomkritikának neveztek, és megpróbálták kisajátítani az irodalomról szóló szakmai beszédet. Kustos szerint a „kirobbant”-ot érdemes tényleg idézőjelbe rakni, hisz a kritikusok nagy részét azért nem fűti szét a felfokozott vágy arra, hogy végre beleszólhassanak egy jó kis kritikavitába. Lengyel a 2018-as Parti Nagy Lajosról szóló kritikusvitát a 90-es, 2000-es évek lírai paradigmájának pozicionálási kísérleteként látja, a Juhász Tibor kötete kapcsán kialakultat pedig annak lecsapódásaként, hogy nincsenek elméletileg végiggondolva nálunk az irodalmat és a társadalmat összefűző viszonyok.
Ehhez kapcsolódott Kamilla nemek arányát firtató felvetése is, miszerint – a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fórumának kutatása alapján – a 2020-ban publikált kritikák szerzőinek csak egyharmada nő. Lengyel Imre Zsolt ezzel kapcsolatban az elmúlt évtizedekhez képest javulást lát, de mindez szerinte elsősorban annak a patriarchális jelenségnek köszönhető, hogy a férfiak kivonulnak a presztízsüket vesztő szakmákból. Kustos problematizálta, hogy a szerkesztői pozíciókat még mindig többnyire férfiak töltik be, és az ún. gender pay gap kapcsán azt is megemlítette, hogy nagyobb eséllyel tudja magát kritikaírással lekötni az, akinek stabilabb lábakon áll az egzisztenciája.
Arra a záró kérdésre, hogy meg tudnak-e fogalmazni valamilyen szakmai minimumot vagy közös nevezőt a kritika felé, Lengyel azzal felel, hogy jót tenne, ha a kritikusok nem műugrászsűriként gondolnák el magukat, hanem reflektáltabbá tennék maguk történeti pozícióját és a nagyobb társadalmi viszonyrendszerbe való illeszkedésüket. Kustos azt is minimumnak érzi, vagy legalábbis üdvözölné, ha a szerkesztők műhelyjellegűvé nyitnák a rovatukat, ezzel is segítve a pályakezdők integrációját. Jót tenne az is, ha a kritikusok nemcsak az irodalomtudományt vennék alapul, hanem nyitottabbak lennének más diszciplínák felé is – teszi hozzá az est zárásaként.
Fotó: Garai Bálint
