Csípős, hideg este volt, leheletem táncba kezdett az emlékeimmel. Felmerült bennem a gondolat, hogy mi az én személyes kötődésem a magyar folklórhoz. Mintha a hallásom pontosabban tudott volna emlékezni, mint a tudatom, fülembe úszott az összes dallam, amiket gyerekkoromban hallottam olyan fesztiválokon, mint a Kaláka vagy a Hétrétország. Izgatottan, a nosztalgia melegétől fűtve léptem be abba a terembe, ahol kéthetente csütörtökönként a népdalok ereje közösséget teremt.
Családias, nyugodt légkör fogadott. A lelkes résztvevők – énekesek és egy harmonikás – az asztalok tetején ülve követték Siklós Csenge minden instrukcióját. Látogatásom napján épp kalotaszegi népdalokat tanultak. És jelen esetben a tanulást a szó legnemesebb értelmében használom, ugyanis két külföldi hallgató is aktív tagja a csapatnak, az ő érdekükben minden szöveget először úgy mondtak végig, mintha verset olvasnának, és le is fordították nekik angolra. Elvarázsolt ez az önzetlen odafordulás mindkét részről – a magyar hallgatók buzgó segíteni akarása, és a két külhoni lány érdeklődése kultúránk iránt. De a dalok is hasonlóan pozitív hatást gyakoroltak rám. Egyrészről mert szövegük közelebb hozta hozzám egy letűnőfélben lévő életforma díszleteit, népszokásokat, a mezőgazdaságból élő emberek környezetét, gondolkodásmódjukat, értékrendjüket. Másrészről volt valami szívszorító keserédesség a mondanivalójukban, melynek árnyalatait tökéletesen festette a levegőbe a lányok magasba szökő hangja.
De nem csupán a dalok keltették fel az érdeklődésemet, hanem az emberek is, azok az emberek, akikből létrejött egy aprócska, ám annál különlegesebb közösség.
Különböző utakon jutottak el idáig, volt, aki a diósgyőri vár romjai között egyszerre tanult beszélni és dalolni, járni és néptáncolni. Más szíjgyártó szüleivel járta a vásárokat, és nemcsak a folklórt szívta magába a tiszta hétvégi levegővel, hanem a harmonika szeretetét is. De akadt olyan is, akinek korábban semmi különleges kötődése nem volt a népzenéhez, csupán az óvó és elfogadó közeg miatt döntött úgy, hogy elkezd ide járni.
Mezőkövesden voltunk terepgyakorlaton, és este elkezdtünk közösen énekelni néhány üveg bor mellett. Ez olyan jó és felszabadító élmény volt, hogy úgy döntöttem, átmentem az egyetem falai közé. Így alakult meg a népdalkör idén szeptemberben.
Kíváncsi voltam, hogy hogyan alakult meg a népdalkör, erről Siklós Csenge mesélt nekem:
Csenge a népzene világában nőtt fel, hároméves korától néptáncolt a Csillagszemű táncegyüttesben, nyolc évig tanult népénekelni az Óbudai Népzenei iskolában, Budai Ilonától és Fábián Évától nyerte ismereteit, és a népmesemondás is érdekelte, annyira, hogy még egy ehhez kapcsolódó kurzust is elvégzett. Tehát jelentős szakmai tudással is rendelkezik, bár itt nem a szakszerűség a vezérlő elv, hanem a szeretet és a lelkesedés. Nem számít, hogyha valaki nem tud tisztán énekelni, vagy nem hibátlan a ritmusérzéke, hiszen annak idején a falu fonójába sem csak a muzikális emberek jártak, mindenkinek egyenlő joga volt részt venni például egy táncházon, és mindenki énekelt.
Csenge szerint ezek azok a fontos, megfoghatatlan apróságok, amik a legtöbbet adják neki és a diákjainak.
Nagyon szép ebben az egészben, hogy összeállt egy kis csapat – eleinte féltem, hogy nem leszünk elegen, de minden héten meg tudom tartani az órát, mert legalább öt ember mindig eljön. Az is fantasztikus, hogy elkezdtek járni a külföldiek, ez új szférákat nyitott meg előttünk, bebizonyosodott, hogy a népzenének nincsenek határai, ők is szívesen tanulják. Ez a másfél óra egyfajta kiszakadás a hétköznapok monotonitásából. Számomra az is nagyon fontos, hogy mindenkivel legyen személyes kapcsolatom, megismerjem azokat, akikkel közösen éneklek.
Csenge és a résztvevők is egyetértettek abban, hogy a legszebb élményük az volt, amikor felkérték őket egy fellépésre, egy könyvbemutatón kellett énekelniük. Harmonikás kísérettel álltak ki, és olyan magabiztosan és harmonikusan tudtak együttműködni, mintha már évek óta közösen edzenék a hangszálaikat.
Arról is kérdeztem Csengét, hogy mennyiben más ezeket a dalokat a külföldi diákoknak tanítani. „Az sokat segít, hogy ők érdeklődnek a népi kultúra iránt, ezért nincs szükség arra, hogy szájbarágósan magyarázzak el nekik mindent, például tisztában vannak azzal, hogy hogyan kötődnek a magyar néphagyományok a jelenlegi Romániához… Néha nehéz lefordítani a dalszövegeket, nem tudja az angol változat visszaadni az eredeti jelentést. Volt erre egy vicces példa, az egyik dalban szerepelt a magyarvistai kocsma. Ezt mi a legnagyobb igyekezettel is csak „magyarvistai pubnak” tudtuk lefordítani, amit hallván nem biztos, hogy maguk elé tudták képzelni azt a kocsmát, amire mi asszociálunk…
A két külföldi diáklány – az egyikük Szlovéniából, a másikuk Észtországból érkezett – is megosztott velem pár érdekességet. Mindketten elmondták, hogy náluk egyáltalán nem hangsúlyos a népi kultúra, a városokban, ahol felnőttek szinte semmilyen kapcsolatuk nincs az embereknek a folklórral. Nagyon különlegesnek találták a határon túli magyarok lelkes hagyományőrzését. Valamint arra is fény derült, hogy az észtországi népdalok jó része női szemszögből jelenít meg szituációkat, míg a magyar dalok mondanivalóján keresztül inkább férfigondolkodást vélt felfedezni az észt lány.
Az együtt töltött másfél óra legfelemelőbb pillanata akkor jött el, amikor engem is körükbe invitáltak, és együtt énekelhettem velük arról, mi felhőzte el a kalotaszegi emberek lelkét annak idején. Hangunk összeolvadása olyan felszabadító élmény volt, mintha minden nehézség lágyan elemelkedett volna a mellkasomról… Az est leszálltával már egy csokornyi népdal szövegével a fejemben és dallamokkal a melegséggel csordultig telt szívemben léptem ki újra az utcára.
Aki kedvet kapott a népdalkörhöz, keresse bátran Siklós Csenge Annát! A vírushelyzet miatt a találkozások heti rendszerességgel – csütörtökönként déltől kettőig – a Rengeteg Romkaféban lesznek megtartva.
Fotók: Czirók Dániel (ELTE Online)
