„Ha az ember verseket akar olvasni, akkor verseket olvas, nem pedig kiragadott sorokat” – Beszámoló a Késelés Villával dilettáns irodalommal foglalkozó estjéről

2021. október 15-én, a Nyitott Műhelyben rendezték meg a Késelés Villával című irodalmi beszélgetéssorozat ötödik évadának második részét. A rendezvény állandó házigazdái: Vida Kamilla és Csete Soma. Dilettáns irodalomról, tehetségről, jó olvasásról és „idézetszatyrokról” is szó esett. Közreműködött Gelencsér Milán, ELTE esztétika szakon végzett és Locker Dávid költő, jelenleg az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterszak hallgatója.

„A dilettáns irodalomról – egyáltalán nem dilettáns módon” – olvasni az est beharangozójában, hiszen mindkét vendég a dilettáns irodalmat, költészetet választotta alapszakos szakdolgozata témájaként. Kezdésként kifejtették, hogy miért léptek erre a különleges kutatási területre: Gelencsér Milánt elsőéves hallgatóként egy amatőr versantológia inspirálta, amely annyira szórakoztatónak bizonyult, hogy a két és fél évvel később esedékes szakdolgozatának kérdéskörét is meghatározta. Locker Dávidot elsősorban a trash-élmény (amatőr irodalmi portálokon való kalandozás) indította útnak, továbbá azt gondolta, ha majd tudja, hogy milyen a rossz vers, talán azt is tudni fogja, hogy milyen a jó.

Mindkét vendég a munkájában az amatőr, szakmán kívüli szerzőkkel foglalkozott, de Locker kijelentette, hogy természetesen a kanonizált szerzők között is létezhet/létezik dilettantizmus, azonban természetesen rizikósabb lépés lett volna kanonizált szerzőkkel, szerkesztőkkel foglalkozni.

Ezután Vida a dilettánsként való professzionális irodalomba lépésről, ezzel kapcsolatban az előző Késelésen Milbacher Róbert író, irodalomtörténész által említett progresszív dilettantizmusról érdeklődött. Locker szerint a témacentrikus, önmagában érvényesnek tartott, minden nyelvi megfontolást mellőző szövegek klasszikus jellemzői a dilettantizmusnak. Szerinte a Milbachernél vitatott „balos giccs” és a társadalmi érzékenység úgy jön képbe, hogy a szakma a társadalmilag érzékeny, illetve a nyugatról beemelt trendeket, mint a biopoétika vagy a poszthumán, hajlamos felülértékelni, rögtön beemelni a diskurzusba.

Gelencsér a Milbacher-féle progresszív dilettantizmust, a „lektűrösödést” ugyancsak a klasszikus dilettánssal, a „vasárnapi íróval” hozza párhuzamba: ahogy a posztmodernből az üres hatásmechanizmusok lefolynak a lektűrbe politikai klíma, társadalmi vagy művészi kontextus nélkül, úgy vesz át a „vasárnapi író” már működő recepteket, midőn megcsókolja őt a múzsa és megindul benne az alkotási inger.

Késelés Villával felülnézetből

Csete ezután egy irodalmi élményéről mesélt nekünk: amikor Prágában felkereste a Kafka Múzeumot, majd lement a shopba, minden eladnivaló tárgyra ugyanaz az idézet volt írva, mégpedig az, hogy „Irodalom akarok lenni, és semmi más”. Ezzel az élménnyel valószínűleg sokunk találkozhatott, mivel Csete, véleményem szerint helyesen, azt állítja, hogy a professzionális irodalom minden szintjén megtalálható ez a jelenség. A kiadók, a szakma marketingcélokból előszeretettel használja ezt a dilettáns fogást, az „idézettermelést”. Pedig „ha az ember verseket akar olvasni, akkor verseket olvas, nem pedig kiragadott sorokat”, állapítja meg Csete. Milyen igaz, állapítom meg szépen magamban én.

Lockernek erről pl. a Für Elise jól ismert dallama jut eszébe, amely egy panelház csengőjeként ugyanúgy giccsé válik, mint egy táskán a „ha kell, embert is ölök” felirat. De neki eredetileg pl. azok a romantikus, bulvárosított kiadói fogások jutottak eszébe, amikor a szerző, az ember a könyvek mögött, egy interjúban fontosabbá válik, mint maga a szöveg. Ezt a személyi kultuszt kapcsolja át a dilettáns alkotókhoz is, és így tesz Gelencsér is, aki a dilettáns alkotók három kedvelt, potenciálisan követendő archetípusát sorolja fel: Petőfi Sándort, Ady Endrét és József Attilát. Amennyiben az ő alkotásaik érvényesek, gondolja a „vasárnapi író”, akkor a saját művészetének is igaznak kell lennie, hisz ő is úgy érez, mint a felsorolt hármas. A probléma, hangsúlyozza végig a két vendég, hogy a „vasárnapi író” tudomást sem vesz arról, hogy a hagyományok és a nyelv megdolgozhatók/megdolgozandók.

A Késelés Villával nézői

Fontosnak tartom kiemelni Vida kérdését a tehetségről, hogy létezik-e egyáltalán, felszínre törhet-e kulturális háttérismeret nélkül. Gelencsér szerint nincs olyan verzió, hogy valaki szupertehetséges és berobban, mert azt állítja, hogy egy általános reflexió szükséges ehhez, arra, hogy épp mi történik a művészetben. Locker szerint van tehetség, de fontosabb az az „előélet”, ami az irodalom felé terel. Nem hisz abban, hogy a tehetség mindig utat tör magának, hisz, mint mondja, „Krisztinavárosból jóval könnyebb az irodalmi intézményrendszerbe integrálódni, mint egy mélyszegény faluból”.

A beszélgetés során szóba kerül a dilettáns mint olvasó és kritikus: észreveszi-e a dilettantizmust, szóvá teszi-e azt. A meghívottak szerint nem, sokkal inkább jellemző, hogy jó pásztorként visszaterelik az eltévedt bárányt, ha a rímek nélküli, csúnyaszavas legelőre tévedt. De pozitívumként említendő – mondja Csete – hogy egy moly.hu-s „kritikus” legalább érzelmi bevonódással kritizálja a művet, amitől – folytatja – a szakma úgy fél, mint a tűztől.

Locker és Gelencsér egy gyakori dilettáns fogásról is mesél: ha írás közben a művész riadót fúj, rájön, hogy ez giccs, valamivel csak leplezni kéne, előveszi természettudományos műveltségét, és a Hold forgástengelyét összekeveri saját szerelmes fetrengésével.

A kérdésre, hogy közelebb hozható-e a szakma és a dilettáns közeg, mindkét vendég inkább csak ingatja a fejét, túl nagy a szakadék – mondják –, ha valaki ki is próbál egy kortársat, inkább valószínű, hogy utána visszamenekül a biztonságos szentimentalizmusba. Egyetlen reményként Locker a közoktatást hozza fel. Ha a lírát legalább Parti Nagy Lajosig, a prózát Esterházy Péterig tanítanák, ha a formálódó ízlés időszakában találkoznának velük, talán kisebb lenne a szakadék.

Késelés Villával után

Zárszóként mindenki megegyezik abban, hogy nem költőt kell mindenkiből csinálni, hanem jó olvasót, akik jobban értik a szöveget, tehát magától a „lektűrösödéstől” sem kéne tartani. Ahogy Gelencsér mondja: az amatőr költő valójában jó olvasó szeretne lenni.

A következő Késelés Villával várhatóan november 16-án kedden, 20:00-kor lesz, a házigazdák Kustos Júliával és Lengyel Imre Zsolttal beszélnek majd a kritikusi pályáról és a pályaelhagyásról.

Fotók: Herr Martin