1910 óta nagyjából megállás nélkül özönlenek ránk az újabb és újabb Frankenstein-feldolgozások, amelyek nagy része éppen Mary Shelley eredetijének szívét és lelkét vágták ki és vették semmibe. Ezeknek az adaptációknak „hála” a közönség egy jelentős hányada a Frankenstein, avagy a modern Prométheuszt a horror műfajába sorolja, a „szörnyet” pedig Drakulával, Farkasemberrel, gólemekkel és további rémekkel veszi egy kalap alá. Ez pedig, ismerve az eredeti történetet, nagyon fájó. Shelley ugyanis egyáltalán nem horrort akart elénk tárni. A Frankenstein egy megható, árnyalt, szomorú és végtelenül érzékeny, egyúttal bölcs jellemrajz egy lényről, aki mindenkinél jobban éhezett szeretetre és elismerésre, de mindenhonnan csak gyűlöletet és elutasítást kapott.
Frankenstein szörnye – a lény, akit még arra sem méltatott senki, hogy nevet adjon neki – olyan, mint egy újszülött, akit világra hoztak, majd rögtön magára is hagytak. Ezért is volt örömteli látni, hogy a National Theatre 2011-ben debütáló Frankenstein-előadása Danny Boyle (Trainspotting, Gettómilliomos, 127 óra, Sekély sírhant) rendezésében, Benedict Cumberbatch (Kódjátszma, Sherlock, Patrick Melrose, Az utolsó angol úriember, Doctor Strange) és Jonny Lee Miller (Trainspotting, Sherlock és Watson, Egy gyilkos agya, A skót kerékpáros) párosával a főszerepben, az eredeti történetet és legfőképpen a lény eredeti jellemét tiszteletben tartva „tett igazságot”, hogy végre olyannak lássuk megelevenedni Frankenstein szörnyét, ahogyan megérdemli.
Ám mielőtt a darabra rátérnék, tekintsük át röviden a(z eredeti, Shelley által zseniálisan megalkotott regény szempontjából) téves, mégis széles körben elterjedt Frankenstein szörnye-jellemrajzokat, amelyek az elmúlt több mint száz évben méltatlanul elterjedtek. Csak 1973-ig minimum 17 filmadaptáció készült ugyanis, köztük olyanok, mint a Frankensteint el kell pusztítani, a Frankenstein átka, a Frankenstein rémsége, a The Evil Frankenstein vagy a Frankenstein bosszúja. Látjuk tehát, hogy már csupán címükben több is arra utal, hogy Frankenstein maga az égetnivaló rossz, tele gonoszsággal és csúfsággal. Önmagában ezzel nem is lenne gond – az ember ösztönösen szeret borzongani a rémtörténeteken, és meg is vannak ezekhez a klasszikus archetípusok és figurák. Abból a szempontból viszont már nagyon is szomorú ez a „jellemtorzulás”, hogy Frankenstein szörnye eredendően egyáltalán nem tartozott a gonosz szörnyek panteonjához, épp ellenkezőleg. Mint Kuczka Péter írja: „A szörnyeteg ijesztő külseje megjelenik mindenütt és minden változatban, de lelke, amelyről annyi szó esik a regényben, kitárulkozó, vágyakozó, csalódott és keserű lelke, amely az emberek szeretetére vágyik, nincs már sehol. A romantikának vége, elsöpörte az elmúlt száz-százötven év.”
A National Theatre színdarabján kívül azonban a filmadaptációk sorából is ki kell emelni egyet, amelyben Frankenstein szörnyének jelleme egész hűen adja vissza Shelley szándékait. Ez az 1994-es feldolgozás, amelynek rendezői székébe és egyúttal Victor Frankenstein, az önhitt tudósgéniusz bőrébe Kenneth Branagh került, a „szörnyet”, vagy ahogyan a könyvben a lény feltalálója többször is hívja, „démont” pedig Robert De Niro alakította, természetesen tökéletesen, a szörny jellemében rejlő ellentmondás és kettősség érzékeltetésével: szerethetően, mégis taszítóan, egyszerre együttérzést és elborzadást keltve. Egy olyan, szeretetre és elismerésre éhező, szerencsétlen, mindenre rácsodálkozó „szeretetgombócot” tárt elénk, aki igazán nem vágyik sokra az élettől, csak arra, hogy valaki elfogadja, és anélkül csodálhassa a madarak énekét és a napfényt az arcán, hogy az emberek ordítva el akarnák űzni vagy agyon akarnák verni torz külleme miatt. Mikor évek múltán először találkozik a szörny Frankensteinnel, az ekkor eszmél rá arra, hogy kreálmánya gondolkodik, érez, beszél és emlékezik. Őszinte döbbenetére a lény reménykedéssel telve kérdezi teremtőjét: „Ugye büszke vagy rám?”.
Szintén megőrzött még valamennyit egyébként a szörny mélyérzésű lelkületéből a Boris Karloff főszereplésével készült 1931-es, első, nagyszabású és talán egyik leghíresebb filmadaptáció. Ez főleg abban nyilvánult meg, hogy a szörny egy kislánnyal próbált barátkozni, mivel ő volt az egyetlen emberi lény, aki nem rohant el előle sikítva. Azonban ez a verzió is elsősorban borzongatni kívánt. Könnyen lehet persze, hogy a hollywoodi filmgyártás már ekkor felmérte, hogy a sci-fi horror műfajban több pénz rejlik, mint egy társadalmi kritikától sem mentes, érzékeny jellemrajz megfilmesítésében. Valószínűnek tűnik tehát, hogy Mary Shelley roppant érzékeny, szívszaggató és elgondolkodtató remekművének (és leginkább főhősének) azért lett ilyen elkorcsosított utóélete, mert ebben a formában több pénzt hozott a konyhára. Akárhogy is, szívemből szól a már említett Kuczka Péter kifakadása: „Hogy lehet az, hogy ez a jámbor, erkölcsnemesítő regény a borzalom, az ijesztgetés, a megrettentés szinonimájává lett? Olyasmi ez, mintha a Fanny hagyományait pornográf regényként emlegetné a hálátlan utókor.”
A National Theatre 2011-es Frankenstein-előadását azért tartom kiemelendőnek az adaptációk sorában, mert még ha a könyv felépítéséhez nem is maradt hű teljesen, mivel kisebb-nagyobb változtatásokat eszközölt, mégis egy olyan feldolgozásról van szó, amely nagy hangsúlyt helyez a szörny jellemére, bemutatva azt a torokszorító folyamatot, amelyen az a megszületésétől számított nagyjából három éven át keresztülment. Akárcsak a könyvben, itt is részletes és megkapó jellemrajzot kapunk a szörnyről, így Danny Boyle Frankenstein-víziója ugyanazokat az érzéseket váltotta ki belőlem, mint Mary Shelley írása. Különösen érdekes az előadásban az az ötlet, hogy a két főszereplőt (a feltalálót és a szörnyet) felváltva játssza korunk élő színészlegendái közül kettő, Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller. Mint említettem, a színdarab megőrizte és kidomborította Shelley eredeti történetének szívét-lelkét, azaz a szörny jellemének, érzékeny lelkének bemutatását, ha tetszik, szívszaggató „felnövéstörténetét”, és azt a folyamatot, ahogyan ez az eredendően végtelenül tisztaszívű és érzelmes, szeretetért és elismerésért epekedő lélek az emberiség kegyetlenségének okán bosszúszomjas gyilkossá válik.
Az első és legszembetűnőbb változtatás az, hogy míg a könyv három elbeszélő szemszögét mutatja be, és a történet elején részletesen megismerjük Victor Frankensteint, a családját, addigi életét és nagyratörő tudományos terveit, addig a színdarab rögtön a szörny megszületésével indít (elképesztően látványosan), és a tudós csak nagyjából ¾ óra elteltével lép színre. Mary Shelleyről érdemes azt is megjegyezni, hogy ezzel a művével ő volt az első a világirodalomban, aki egy szörnyszülöttet, egy emberhez hasonló, mégsem emberi lény életre kelését nem valamilyen természetfölötti eseménnyel magyarázta, hanem tudományos alapokra helyezte. Emiatt Shelley regényét sokan a science fiction kategóriába sorolják. Érdemes ebből a szempontból is vizsgálni Boyle darabját, ugyanis ezen – talán még hangsúlyosabban, mint a könyvön – végigvonul a Teremtés és az Istent játszó ember allegóriája. Utóbbira maga Victor Frankenstein a példa, akit a darab kifejezetten ellenszenves és önző karakterként mutat be. Számára az, hogy megalkotott (majd magára hagyott) egy érző lényt, csak saját zsenialitásának önmaga előtt való kérkedését jelentette. Mint mondja, azért akart életet teremteni, mert „tudta, hogy képes rá.” Frankenstein tudományhoz és hatalomhoz való hozzáállását a menyasszonyával, Elizabeth-tel való egyik, a darabban elhangzott párbeszéde jól összefoglalja:
Elizabeth: „Ha életet akartál teremteni, miért nem adtál nekem gyereket? Ez az, ahogyan az emberek életet hoznak létre.”
Frankenstein: „Nem, ez más. Amiről én beszélek, az tudomány.”
Elizabeth: „Nem. Amiről te beszélsz, az büszkeség. Isten munkáját akartad végezni. Beavatkoztál a természet rendjébe, káoszba vezettél minket, csak mert birtoklod az elektromosságot és a gázt.”
Különösen szimpatikus Boyle víziójában, hogy Elizabeth karakterét bizonyos értelemben intelligensebbnek ábrázolja a géniuszként számontartott Victor Frankensteinnél. Ezt a darab azzal is kiemeli, hogy Elizabeth szájába józan paraszti észről és szociális érzékenységről árulkodó mondatokat ad (ahogyan az a fönti rövid dialógusból is látszik), míg Frankenstein pökhendiségét és alázattól tökéletesen mentes hozzáállását azzal tetézi, hogy nemegyszer fennkölt, érzelmi sivárságot tükröző kijelentéseket tesz, úgymint: „az a zsenialitás, amit én képes vagyok felmutatni a tudományban, meghaladja a nők agyi kapacitását.”
Üdítően hatott a regény után, hogy az előadásba néhány apróbb humorforrást is belecsempésztek. Ezek nagy része a lény tudatlanságából, világra való rácsodálkozásából fakadnak – például amikor Victor nyújtja a szörny felé a kezét, hogy ezzel megkössék alkujukat, mire az megkérdezi: „Ez meg mire való?”; vagy amikor először lát havat, és mint a minden újdonságra rácsodálkozó, izgága kisgyerek, úgy ámul el tőle. Ám torz külseje miatt egy vak emberen kívül senki nincs, aki bármit is meg akarna ismerni ebből a szeretnivaló, intelligens, érdeklődő, roppant emberséges és érző jellemből, mert amint bárki meglátja, botokkal, tűzzel, ütlegelve, kiabálva űzi el. Mindeközben szívszaggató látni, ahogyan a szörny szakadatlanul esedezik és küzd az elismerését, azért, hogy a saját maga istene és apja, Victor büszke legyen rá és szeresse. Mint ahogyan az a gyerek küzd a szeretetért, aki nem kapja meg azt. A darab szövegkönyvét dicséri, hogy mellbevágó és elgondolkodtató monológokkal sikerült a lénynek ezen érzéseit átadnia, így például mikor kifakad Frankensteinnek:
„Hát kértem én, hogy megalkoss?!”
Teremtője további tiltakozása után pedig hozzáteszi: „Nem kértem, hogy megszülessek, de mégis megszülettem. És így harcolni is fogok az életemért. Mert minden élet értékes, még az én nyomorult életem is”. Utóbbi mondat különösen szívbemarkoló, mert könnyedén átültethető a valóságba, azoknak a (sajnos nem kevés) gyerekeknek a helyzetére, akik szeretet és támogatás nélküli közegbe születnek bele, saját szüleik pedig magát a gyereket hibáztatják annak létezéséért – akinek pedig semmi beleszólása nem volt abba, hogy világra jöjjön.
Az említett teremtésallegória Milton Elveszett Paradicsomjának képében is többször felbukkan a darabban. Ez az első könyv, amelyet a szörny elolvas és megtanul, majd pedig rögös útja során többször idéz is belőle. Lényegében ez lesz a „tankönyve” az élethez, és értelmezi azt úgy, hogy ő maga Ádám, a Teremtője, Victor Frankenstein pedig Isten. Ebből kiindulva jön rá arra is, hogy a Teremtőjének szeretnie kellene őt (hisz Isten szerette Ádámot), és gondoskodnia kéne róla. Ennek teljes hiánya, sőt ellentéte őrületbe kergeti, miközben mint egy elhagyott gyerek sírja Frankensteinnek: „Minden, amit akartam, a szereteted volt. Én teljes szívemből tudtalak volna szeretni”. Frankenstein megtörten, lelkileg már legalább akkora emberi roncsként, mint saját maga alkotása, azt feleli: „Nem tudom, mi a szeretet.” Ezután pedig a Teremtő és kreálmánya közti felállás egy pillanat alatt fordul meg a szörny válaszával: „Megtanítalak.”
A National Theatre teljes előadása online ingyenesen megtekinthető mindkét szereposztásban. Az alábbi felvételen Tommy Lee Miller alakítja a szörnyet, Cumberbatch pedig Dr. Frankensteint:
Forrás:
Kuczka Péter: A szörnyeteg lelke. In: Mary Shelley: Frankenstein, 1977, Kozmosz könyvek
Képek forrása: imdb.com, pixels.com, origo.hu, travelo.hu
A National Theatre előadásából származó idézeteket az angol felirat alapján fordítottam.
