A mozik zárva tartásának legnagyobb nyertese egyértelműen a Netflix, amely sorra jelenteti meg felületén a filmeket, elhozva lakásunkba a mozi hangulatát visszaidéző premierek élményét. Az utóbbi hetekben megjelent Fontos vagy nekem című film is ezzel az igénnyel lépett fel, azonban a feltétlen siker ezúttal elmaradt. Nézzük meg, mi lehet ennek az oka!
J. Blakeson – akinek eddig még nem sikerült igazán átütő filmet rendeznie – merészet lépett, ugyanis sok problémával foglalkozik a filmben, azonban a problémák lebegtetése, tehát a lehető legrosszabb mellett döntött. A film nagyjából első negyede egy drámai felütéssel kezdődik, ami ígéretesnek tűnik azon kívül, hogy rettentően zavaróak a zenék, valamint a lassított felvételek egyenesen kínosak is lehetnek. Az alaphelyzetben tehát van egy gondnoksággal foglalkozó szereplőnk, Marla (Rosamund Pike), akinél férfiasabb nőt nehezen lehetne elképzelni, és segítője, Fran (Eiza Gonzalez). Marla az a harmincas nő, akinek a film elején minden fellépéséből árad a kisebbségi komplexus, azt gondolja, hogy azért éri obszcén megjegyzés, mert nő, nem pedig azért, mert semmilyen morális normalitást nem mutat. Társa és szerelme, Fran pedig asszisztál Marla ténykedéseihez, annak ellenére, hogy egyértelműen ő rendelkezik kevesebb pszichés zavarral és több moralitással.
A történet gyújtózsinórja Jennifer Peterson (Dianne Wiest), akinek becserkészésén dolgozik Marla és Fran, miközben az igazságtalanság legmagasabb fokára hágnak a jelenetek. Kétségtelenül itt van a csúcspont, ahonnan csak nehezen lehetett volna magasabbra tenni a mércét, így a film ezt meg sem próbálja. Az igazságtalanság hajszolását, amit egy pozitív hős megjelentetésére vagy a negatív hős folyamatos bukására is kivezethetett volt a film, hanyagul elveti. Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen mindenki szereti a fordulatokat, vagy legalábbis az olyan cselekményvezetést, amely nem arra irányul, hogy a nézőt kiszolgálja vagy maga mellé állítsa, hanem éppen annak ellenében tevékenykedik. A rendező azonban itt nem a drámai kereteken belül maradva okoz meglepetést, hanem egyszerűen levedli magáról a drámai vázat, és előlép mint gengszterfilmbe oltott bosszútörténet, miközben a karakterek kidolgozását megkerüli.
Marla személyisége így alapvető ellentmondásokba kerül a cselekmény szempontjából, ugyanis az egyik pillanatban hideg, önérzet nélküli, másokat kisemmiző és tönkretevő személyisége a másik pillanatban odaadó és szerető társsá válik, amire képes rákontrázni a mindent felülmúló, a szerelme életét is semmibe vevő pénzéhségével. Nehéz eldönteni így Marlaról, hogy szociopata, aki az érzéseit megjátssza, vagy enyhe bipoláris személyiségzavarral küzd, és egymásnak ellentmondó „személyiségkockák” alkotják az énjét. A kettő együtt viszont végképp nem működhet, a rendező mégis ezt igyekszik megkísérelni csupán azért, hogy egyszerre rokonszenvet és utálatot váltson ki a nézőből, aminek nincs átmenete, csak szélsősége – így nincs dinamikája sem, csak fragmentáltsága, minderre pedig egyáltalán nem is reflektál a film. Ezzel szoros összefüggésben megjegyzendő viszont, hogy egyetlen jó cselekedetet sem láthatunk, minden mozzanat eredendően rossz alapról indul, és nincs egyetlen karakter sem, akiben valamennyi jóság is megmutatkozna. Ez ugyan lehetne az emberi személyiség ördögi mivoltára való rámutatás is, azonban ahhoz kellene valamilyen erkölcsi útmutatás – egy szereplő, aki megmutatja, mi lenne a helyes. Mivel azonban ez nincs, teljesen a levegőben marad a dolog, és minden rossz cselekedet súlytalanná válik, hiszen nincs kontrasztban semmivel, csak saját önmagának a másik oldalával: a rosszra még rosszabb a válasz. Minderre pedig rárakódik az a feminista narratíva, amelyet – direkt vagy indirekt módon – sugall a főszereplő karaktere, hiszen egyetlen erős férfi sincs jelen a filmben, a végéről nézve pedig minden férfi úgy tűnik, mintha csak asszisztálna Marla nagy tervéhez, ami teljesen abszurd, pontosabban fogalmazva inkább mesebeli.
Így kerül képbe a bosszútörténet másik jelentős karaktere, Roman (Peter Dinklage), akinek mélynövésű mivolta is jól példázza a feminista narratívát, ugyanis ő az egyetlen, valamennyire potens vonásokkal rendelkező férfi a filmben, mindenki más csak balek. A gengszter Roman karaktere viszont annyiban könnyebben befogadható, hogy legalább nem tartalmaz ordító ellentmondásokat – bár való igaz, ez inkább a karakter nem túlzottan mélyreható ábrázolásának tudható be. Ennek értelmében pedig nem is igazán beszélhetünk Romanról úgy, mint a film másik főszereplőjéről, ugyanis csakis Marla függvényében értelmezhető, önmagában nem. Önálló gondolata kevés van, követ egy jól megszokott sémát, amit még csak nem is kellő megfontoltsággal tesz. A vele kapcsolatos történéseknek sok az amatőr hibája, vagyis olyan helyzetekbe kerül, amelyek a karaktere fellépése szerint nem helytállóak. Nehéz így komolyan venni a karakterét, már ha nem pont ez volt a rendező célja, amit cáfol a végkifejlet, hiszen végső soron Roman felnő Marlahoz, miközben, ha realizmusra törekedne a mű, akkor Marlának kellene Romanhoz. Roman szála ezért többé-kevésbé – hasonlóan Marla nagy tervéhez – egyenesen mesés. De jobb túlesni a jelenetek történetközpontú értelmezésén, és gyorsan belefeledkezni abba a részleges örömbe, amit egyébként Peter Dinklage és Rosamund Pike alakítása – bár kísértetiesen hasonlít a Holtodiglanban játszott szerepéhez – magában hordoz.
A film legnagyobb erénye tehát az az igazságtalanság, amely az egész cselekményt belengi, viszont erre nem érkezik sem feloldás, se kritika, vagy úgy egyáltalán semmilyen reakció. Az igazságtalanság csak a maga igazságtalanságában vált így megmutathatóvá, amivel az ember alapvetően is tisztában van, tapasztalhatja maga is nap mint nap. Egy jó filmhez ez viszont égbekiáltóan kevés, és csak teljes zavart eredményez, ami nem termékeny káosz, hanem értelmetlen. Pont úgy, ahogyan a film mottója is teszi a „Maga oroszlán vagy bárány?” kérdésével. A kérdés többször is elhangzik, a film elején és végén is, ami sok tekintetben jelzi a film félresiklását is. Az oroszlán vagy bárány képe egyértelműen visszautalhat egy jelentős képzavarral élve a bibliai farkas és bárány motívumra („Íme, én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé” Mt 10:16), azonban valószínűbb, hogy az angol nyelvbe már szervesen beépült motivációs szövegek közkedvelt értelmezésére utal, miszerint vezető (oroszlán) leszel vagy követő (bárány). A kérdés értelmetlensége (valamint ennek a mentén a cím inkonzisztens mivolta is) rögtön rávilágít arra a cselekményvezetésre, amelynek semmilyen kifutása nem lehet, ugyanis a film, és egyben a film „oroszlánja” sem tudja, mit csinál, csak azt tudja, hová tart. Ez pedig bosszantóan kevés.
