Borbély Szilárd költőt, írót, irodalomtörténészt, egyetemi oktatót a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjaként tartják számon, műveit számos nyelvre fordították le. Halála után kötetei szinte elérhetetlenné váltak, óriási összegekért bocsátották áruba az utolsó példányokat. Most, a szerző halála után nyolc évvel a Jelenkor Kiadó dobja piacra a többféle műfajban is jelentőset alkotó író könyveit.
A szerző még életében megjelent utolsó műve, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? 2013-ban látott napvilágot a Pesti Kalligram Kiadó gondozásában. A következő év februárjában Borbély Szilárd öngyilkosságot követett el. Interjúiban számtalanszor beszélt arról, mennyire megbánta, hogy kiadatta műveit, hiszen szerinte azok olyan szomorúra sikerültek – annak ellenére, hogy nem így tervezte. 2014 óta szinte alig, vagy egyáltalán nem lehetett beszerezni a Borbély-köteteket, még antikváriumból vagy másodkézből online sem. Aztán a Jelenkor Kiadó átvette műveit azok korábbi kiadójától, és 2021-ben életműsorozatot indított, amelynek első megjelent darabja a pár napja a boltok polcaira került Nincstelenek.
A kötetről először gimnáziumban hallottam, érintőlegesen került szóba egy magyarórán, abban a szövegkörnyezetben, hogy aki fakultációra jelentkezik, annak milyen műveket kell majd elolvasnia. Aztán egy évvel később – tizenegyedikes koromban –, amikor már tudatosan készültünk az emelt szintű érettségire, bővebben mesélt róla a magyartanárnőm. Ekkor kezdett igazán érdekelni mind a regény, mind pedig a szerző életútja, további művei. Rengeteg interjút, róla szóló cikket olvastam, és számos versét – mindent, ami online formában elérhető volt. Az érettségi évében, miután megtudtuk a tételcímeket, amelyek közt ez a könyv akkor immár harmadik éve szerepelt, sorra elkezdtem olvasni a tétellistán szereplő szövegeket. A Nincstelenek miatt aggódtam, mert sehol sem lehetett kapni, a könyvtárak pedig zárva tartottak a vírushelyzet miatt. Alig egy hónappal a vizsgák előtt bejelentették, hogy csak az írásbeli rész lesz megtartva, ezért félretettem a szóbelihez szükséges anyagokat. Később sokszor mondogattam, mennyire sajnálom, hogy nem olvastam még a régóta várt Borbély-kötetet. Aztán majdnem egy évvel később egy barátomtól megkaptam ajándékba a sokáig keresett első kiadást. Három nap alatt olvastam el, eddigi életem egyik legnagyobb olvasmányélménye lett.
A történet egy kelet-magyarországi faluban játszódik, amelynek neve sosem derül ki, de a könyv legelső oldalán megtalálhatóak a GPS-koordinátái. Az elbeszélő pedig egy zsidó apa és egy nem falubéli anya házasságából született középső gyermek, akinek szintén nem szerepel egyetlenegyszer sem a neve, ahogy a nővéréé és az öccséé sem, az utóbbit csak a Kicsiként emlegetik. Lényegében a település és a szegény sorsú emberek életét, mindennapjaikat ismerjük meg, azt, hogy a helyiek hogyan viszonyulnak egymáshoz, a faluba betelepültekhez, a kisebbségiekhez, a zsidókhoz. Hogyan etetik állataikat, gondozzák földjeiket, nevelik gyerekeiket, és hogyan tartják a kapcsolatot családtagjaikkal. Az elbeszélő körülbelül ötéves fiú tisztán és élénken látja a körülötte történő eseményeket, meglepően felnőttesen gondolkodik róluk. Gyermeki dolgai mellett rengeteg olyan feladatot kell ellátnia, amelyek a mielőbbi felnövésre kényszerítik mind fizikailag, mind szellemileg. Sokszor kell vigyáznia kistestvérére, etetnie kell az állatokat, és az édesanyjával mindig mennie kell segíteni a rokonsághoz. És mindennek, amit a szerző elmesél, amit a regénybéli én átél, egyetlen célja van. Elmenni minél messzebbre a helytől, ami az anya – ezáltal pedig a gyerekek számára is – magát a poklot jelenti. Származásuk és szegénységük miatt kitaszítottá, kirekesztetté válnak, ezzel pedig rengeteg fájdalom és szenvedés jár. Azt gondolják, egy dolog jelenthet csak megoldást: ha otthagyják a falut. És valóban sikerül máshova költözni. De vajon le lehet-e tenni a múlt terheit? Vajon elég-e egy új ház, új otthon ahhoz, hogy az ember felszabaduljon élete korábbi szakaszaiban cipelt súlyaitól?
Két központi motívum kíséri végig a regényt. Az egyik a számok világa, hiszen már az első oldalon csak ezekkel találkozunk, egyetlen betű, egyetlen egyéb jel nélkül, de később is sokszor előjön a korkülönbség, a generációk közti szemléletmódváltás, a megélt évek számának fontossága. A számok misztikumán belül pedig az oszthatóság kap fontos szerepet, az, hogy bizonyos dolgokat, főként a terheket két ember hogyan tudja egymással megosztani, megbeszélni, megértetni, hogyan tud egyik a másiknak segíteni. „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztönk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.” (9.o.) Ez a mondat számtalanszor megismétlődik, mindössze annyi változást hordozva magában, hogy a két sétálót elválasztó évek száma attól függően cserélődik, hogy a beszélő mellett melyik rokona lépked. És itt fel is tűnik a másik fontos elem, ami nem más, mint a folytonos menés, úton levés, még ha csak kis távolságokra is, de az állandó vándorlás. Mert mindig menni kell, sosem szabad pihenni, munka állandóan akad a ház körül, vagy a rokonoknál, vagy a boltba kell elmenni, vagy az iskolába. És ez a folytonos úton levés metaforikusan a család sorsát is jelenti, hiszen sosem nyugodhatnak meg, mindig történik valami. A két szülő között párkapcsolati gondok merülnek fel, az apa alkoholista lesz, később zsidó származása miatt elveszíti munkáját, a gyerekeket ugyanebből az okból csúfolják az iskolában, az anyát állandóan becsapják a boltosok, a kereskedők, az apát megtagadják testvérei. Nem élhetnek békében, nem érezhetik magukat sohasem otthon. Állandó hely nélkül bolyonganak saját életükben, folyton zavarva egymást.
A két iránymutató szál mellett pedig ott van Mesijás, a szegény, beszédhibás cigány, aki néha fel-feltűnik a Rámpa néven ismert kocsma körül. Nem tudni semmit az életkoráról, a családi hátteréről, csak azt, hogy a faluban mindenki sajnálja, és az alkalmi munkáiért cserébe mindenki ad neki valamit. A kocsmában ülő részeg férfiak sokszor bántják, de ő csak mosolyog, az arra járókkal mindig kedves, mindenkinek a hogyléte felől érdeklődik. Akármit mondanak neki, nem érdekli, barátságos arccal tekint arra, aki megalázza, egy dolog tudja csak megríkatni, ha származása miatt támadják. Az elbeszélő fiú emiatt vigasztalja, sorsközösséget érez vele. A regény alcíme is felhívja a figyelmet a figura fontosságára, hiszen lehet, hogy az ő képében valamilyen szinten tényleg a megváltás jelei láthatóak. Szimbolizálhatja a reményt, azt, hogy mindig ott van az orrunk előtt a megoldás, a nyomorból vezető kiút. Ám az is lehet, hogy a kérdés: Már elment a Mesijás? nem arra vonatkozik, hogy megtörtént-e a csoda, hogy elérkezett-e a jobb világ, hanem, hogy megint valami, még a parasztok számára is alantas munkára akarják felbérelni a falu bohócát.
A könyv korlenyomat, hiszen ábrázolja a huszadik század végi falusi életet, az elmaradott vidékek barbár szokásait, az állandó harcot a társadalmi előbbre jutás terén. Az elején kifejezetten zavart a zsidó szál, amely körülbelül a mű közepén kerül bevonásra, attól tartottam, hogy egy újabb holokausztregény irányába megy el a cselekmény, de kellemesen csalódtam, hiszen a regény teljesen más megközelítésből engedte láttatni a már sokszor feldolgozott témát. Nem az elhurcoltakra koncentrál, inkább azokra, akiket már nem fenyegetett ez a veszély, de követlen közelből látták a zsidó családok deportálását.
A szegénységábrázolás egyben metaforikus kifejezése a megváltoztathatatlan emberi sorsnak, annak, hogy bármi történik is azután a karakterekkel, hogy egy másik faluba költöznek, minden tettük, szavuk és gondolatuk mögött ott rejtőzik a végtelen nyomor, a kilátástalanság. A nehéz múlt nehéz jelent szül, a jövőről pedig egyáltalán nem esik szó. Egyszer csak vége szakad a történetnek, ami igazából néhány mozzanatból áll csak. A fiú iskolakezdéséről, az öccse halálól, az anyja depressziójáról és az apja útkereséséről. A család minden tagjának megvan a maga keresztje, a maga fájdalma, amiket együtt még súlyosabb teherként hordoznak egy életen át. Sokkal fontosabb az, ami a szereplők lelkében zajlik, ami csak sejthető, ami csak belső folyamatként jelenik meg, mint maga a cselekmény. Mert a nincstelenség egyenlő a névtelenséggel, az otthontalansággal, a kitaszítottsággal, a feleslegességgel. A nincstelenség egyenlő a remények és a jövőbe vetett hit hiányával, azzal, a tudattal, hogy nincs kiút, nincs megoldás. Hiszen lakóhelyük, élelmiszerük és ruháik – még ha kevés és silány is – vannak ezeknek az embereknek, de belső gazdagságuk már régen odaveszett. És akármennyire is összetartja őket a család fogalma, mindannyian egyedül vannak.
A könyv legfájdalmasabb jelenete az egyik legjobb példa erre. Az apát megtagadott testvérek egyike évekkel később felkeresi az anyát, hogy fogadják be öregkorára, aki erre nemet mond. Mindezt azért, mert olyan szűken élnek, hogy neki és a gyerekeinek is kevés, ami a háznál megterem, amit meg tudnak venni. Nincs pénzük eltartani még valakit. Itt mutatkozik meg igazán az, hogy bár valamilyen módon minden karakter sorsa közös, nem tudnak segíteni egymáson, nem tudnak részvétet vállalni, hiszen önmagukat is alig tudják egyik napból átmenteni a másikba. „Megértem. Most már megértem. De ne kísérj tovább. Most már mindig egyedül leszek. Isten áldjon.” (319. o.)
Azt gondolom, a kortárs irodalom egyik legfontosabb és legjobban megkomponált regényéről van szó. Borbély Szilárd hitelesen és közvetlenül ábrázol szörnyű dolgokat, amelyeket éppen emiatt a szörnyűségesség miatt mindenkinek látnia, ismernie kell. Bátran és nyersen tár az olvasó elé tabukat, meghökkentő, olykor undorító dolgokat. Mindenféle mellébeszélés nélkül, tűpontosan mutat rá a fájdalom különböző fokaira.
Borbély Szilárd: Nincstelenek – Már elment a Mesijás? (Kalligram, 2013, 324 old.)
Képek: Moly.hu, Litera.hu
