William Makepeace Thackeray 1848-ban megjelent regénye az angol irodalom klasszikusai közé tartozik, és egyik legfőbb különlegessége a „csípőssége”. Olyan szatirikus ábrázolást nyújt a 19. századi angol társadalomról, hogy még 21. századi fejjel is könnyű belepirulni. A klasszikus 1932 óta több feldolgozást megért már film, színdarab és sorozat formában, a legfrissebb adaptáció ezek közül az HBO 2018-as szériája, amely, noha sok elődje mesélte már el az alaptörténetet, mégsem nevezhető felesleges feldolgozásnak.
Gwyneth Hughes az eredetihez hű, mégis újító feldolgozása a történetet (jó értelemben) színes-szagos és túlstilizált képi világba csomagolja, ami igazán jól áll a Hiúság vására üzenetéhez és hangulatához, így tehát ez az eszköz indokolt és egy pillanatra sem válik értelmetlenül csicsássá vagy öncélúvá. A hétrészes miniszéria minden egyes epizódját maga az író, a cilinderes William Makepeace Thackeray (a Monty Python egyik tagja, Michael Palin alakításában) nyitja meg, aki egy vásár színpompás forgatagában, egy soha meg nem álló körhinta mellett vezet be minket egy-két mondattal az aktuális rész történéseibe, és felkészít minket a ránk váró szemfényvesztésre. Ezzel a hatásos felütéssel egy pillanat alatt szippant be minket a sorozat különös, kissé nyomasztó és közben mégis vonzó, magával ragadó hangulata, amiből nem is tudunk egykönnyen kiszakadni. A széria az alaptörténet legfontosabb vonásait megőrizte, így az eredeti történetben rejlő, szépítés nélküli társadalomkritikát, valamint a fő- és mellékszálak izgalmait és szellemességét, majd mindezt megfűszerezte a sorozat egészére oly jellemző egyedi és szemkápráztató képi világgal, sajátos kameramozgások, színek és díszletek kavalkádjába csomagolva. Mindezeket összegyúrva egy megdöbbentően stílusos, játékos és pimasz, de ha kell, drámai, különös-különleges atmoszférájú, mégis az alapműhöz hű végeredményt kaptunk.
A Hiúság vására azon ritka művek közé tartozik, amelyben nagyon nehéz szeretnünk vagy akár csak kicsit is kedvelnünk a főszereplőt, az iránta érzett ellenszenvünk dacára az összkép mégis közel tud kerülni a szívünkhöz. A 2018-as adaptáció egy humorában és kreativitásában is remeklő, meghökkentően modern és friss alkotás, amely annak ellenére is szerethető, hogy mindvégig a főszereplő bukásában reménykedünk. Ez a főszereplő jelen esetben Becky Sharp (Olivia Cooke), egy festő apa és egy táncos anya alacsony származású lánya, akinek minden vágya, hogy a felsőbb körökbe tartozzon. Ennek érdekében bármit képes bevetni: legfőbb szórakozása a gazdag, vagy komoly örökségben joggal reménykedő emberek bizalmába férkőzni, gazdag férfiakkal flörtölni, „anyagi szempontból okosan” barátságokat kötni, röviden összefoglalva: ahol pénz szagát érzi, manipulációt bevetni. Beckyt a sorozat eleinte talpraesett és eleven, szórakoztató, csinos és éles nyelvű lányként akarja nekünk, nézőknek is eladni, aki a jég hátán is megél, miért is ne érdemelhetne hát meg egy kis mókát? Aztán, ahogyan egyre haladunk előre a történetben, Becky játszmái túlnőnek a csibészes csínytevések szintjén. Mi sem jobb példa erre, mint a Becky iránt érzett hatalmas szerelmében elvakult és jóhiszemű férjének, Rawdon Crawley-nak (Tom Bateman) szenvtelen hátba döfése és az, hogy tiszta szívéből gyűlöli saját gyerekét? Egyre fokozódó, zsigeri ellenszenvünk, sőt utálatunk Becky iránt azzal párhuzamosan nő, ahogyan az általa átvert karaktereket (vagyis inkább egy részüket) egyre mélyebben a szívünkbe fogadjuk.
Olivia Cooke tökéletes választás Becky szerepére. Már a gesztusai, mimikája is egy túlzottan eleven, ambiciózus és ravasz nő benyomását keltik, ami ellentétben áll a 19. századi angol hölgyek fegyelmezett viselkedésével, akiknek arcán a szolid, visszafogott mosoly lehetett az egyetlen illő érzelemkifejezési forma, ezen kívül önálló vélemény vagy gondolat aligha tükröződhetett rajta. Becky szemtelenségével és elevenségével ennek ellenére (vagy tán épp ezért) mégis könnyedén simul bele a vagyonosok elit világába, felhasználva egész sornyi begyakorolt hízelgést és manipulációt, többek közt a védtelen, hányatott sorsú nő álcáját. Vele tökéletes ellentétben áll a jómódú családból származó, naiv és végtelenül nagylelkű barátnője, Amelia (Claudia Jessey), aki mindenkiről csupa jót feltételez – nem véletlen, hogy Becky őt szemelte ki a ranglétrán való felfelé menetelésének első áldozatául.
Kezdetekben mintha mindenki csupán azért lenne a színtéren, hogy Becky ügyét előrelendítse vagy hátráltassa, majd a történet előrehaladtával fokozatosan önállósul és kerül előtérbe egyre több szál és (mellék)szereplő. Így például a napóleoni háborúkban harcoló katonák és az értük imádkozó feleségeik (mindeközben Beckyt szintén csak a pénzszerzés különböző formái érdeklik, arra rá se ránt, hogy a férje a fronton van életveszélyben). Egyre központibb szerep hárul Becky barátnőjére, Ameliára is, akinek élete egy pillanat alatt változik pokollá, mikor szerelme apja az egész családját kiforgatja vagyonából. Karakterrajzot kapunk tehát Amelia kapzsi apósáról is, aki azért zárja ki háborúba induló fiát a végrendeletéből, mert egy eladósodott család lányát vette feleségül – és bármily ridegszívű is, még ő sem tudja elkerülni, hogy később saját lelkiismeretével elszámoljon. A történet megannyi megvetendő karaktere között Dobbin kapitány (a 2020-as Emma Mr. Knightley-jaként is remeklő Johnny Flynn alakításában) az egyetlen, egyértelműen pozitív karakter, aki valóban megérdemli, hogy számára boldogan érhessen véget a történet. Lényegében egy idealizált karakter, aki kezdetben a háttérből igyekszik úgy irányítani a szálakat, hogy attól a környezetében élők boldogok lehessenek – még ha ez szenvedéssel jár is. William Dobbin egy Jane Austen-féle férfihősnek is könnyedén beillene: első pillantásra komor, visszahúzódó, de kétség sem férhet hozzá, hogy egy végtelenül gerinces és mélyérzésű ember. Nem véletlen, hogy ő az egyetlen a Hiúság vására teljes felhozatalából, aki nem esett áldozatául Becky Sharp csáberejének és színjátékának.
Az HBO 2018-as Hiúság vására-adaptációja azért nem csak egy sokadik felesleges feldolgozás, mert megdöbbentően egyedi hangon szól. Fogta az alapot, még hű is maradt hozzá, és mégis teljesen saját képére formálta azt. A Hiúság vására nem szépít, az emberi természet legcudarabb oldalait is megvillantja, és nem ragaszkodik a 100%-os happy endhez, pláne nem foglal állást amellett, hogy az mindenkinek kijár. De ezen nem is szabad csodálkoznunk, elvégre maga William Makepeace Thackeray figyelmeztet minket rögtön a mese elején: „A Hiúság vására kevély, gonosz, zűrzavaros hely, tele ostobasággal, hamissággal és megjátszással. Nem az erkölcs helye, nem is a vidámságé, viszont nagyon hangos. E világban mindenki azért harcol, amit nem érdemes megszerezni”.
Képek forrása: pioneer.hu, Newsday, sorozatjunkie.hu
