Térey János munkásságát jó ideje figyelem, követem. Az elején nem fogott meg, azt éreztem, az ő művei egyszerűen nem nekem valók. Aztán ahogy idősödtem, fokozatosan mélyedtem bele a szövegeibe, mostanra pedig nagyon fontos szerzővé vált a számomra. Drámáit eddig csak olvastam, színházban nem láttam őket, most viszont „ellátogattam” az online elérhetővé vált Asztalizene című darabjára.
Térey János Asztalizene című, 2008-ban írt, három felvonásos művét 2013-ban vitte színpadra a Radnóti Színház többek közt olyan híres színészek szereposztásával, mint Nagy Ervin, Csányi Sándor, Kovács Patrícia és Szávai Viktória. A történet szerint Győző (Csányi Sándor), a White Box nevű étterem tulajdonosa esti találkozóra készül legjobb barátja volt feleségével, erről beszélget az étterem főpincérével, Rolanddal (Adorján Bálint). Betoppan az operaénekesnő, Delfin (Kovács Patrícia), aki Győző régi szeretője, most baráti viszonyban vannak. A nő is bekapcsolódik a beszélgetésbe, majd sorra érkeznek a baráti társaság többi tagjai: Kálmán (Nagy Ervin), a János Kórház baleseti sebésze; volt felesége, Alma (Wéber Kata); Krisztián (Karalyos Gábor), a belsőépítész, aki berendezte a helyet; Henrik (Schneider Zoltán) és végül Mariann (Szávai Viktória), Győző felesége. A februári estét végül mindannyian az étteremben töltik, esznek-isznak, nagy mulatozássá kerekedik véletlen találkozásuk, ám közben számos titokra, belső feszültségre fény derül. A baráti társaság, amely eredetileg két házaspárból, Mariann és Győző, illetve Alma és Kálmán párosából, valamint a rengeteg szeretőt tartó, de egyedülálló Delfinből, a homoszexuális, párját kereső Krisztiánból és a szintén egyedülálló Henrikből állt, most összekeveredett, szinte mindenki mindenkivel viszonyba elegyedett. A párok tagjai – még ha együtt vannak is – szétválasztva, a másikkal egyáltalán nem törődve külön utakon járnak.
Éppen ez az összekeveredettség és ezáltali elválasztódottság az oka annak, hogy a szereplők mind a maguk dolgával vannak elfoglalva, csak a saját problémájukról beszélnek. Csehov drámáira jellemző párbeszédet folytatnak, sokszor elbeszélnek egymás mellett, csak a veszekedések alkalmával hallják meg a többiek szavait, de nagyobbrészt párhuzamos monológokat hallhatunk tőlük. A darab rendezője, Bagossy László ezt sokszor direkt módon is kiemeli, van, hogy a cselekmény előtt történt eseményeket nem a párbeszédekből tudjuk meg, hanem a nézőtér felé forduló egy-egy, vagy akár a színpadon levő összes szereplő meséli el, mintegy kiszólásként a darabból és egyben a színen látott dolgok magyarázataként. A néző nem tudja eldönteni, kinek adjon igazat, mert bár ellenszenves figurakánt van mindenki ábrázolva, bántják, megalázzák, megcsalják egymást, rettenetes dolgokat vágnak a másik fejéhez, mégis mind annyira emberiek, hogy nem lehet utálni egyikőjüket sem. Egyedül Roland és Zsuzsi (Marjai Virág), a pincérek azok, akik nem ártanak senkinek, az egyetlen hibájuk az, hogy elfelejtik felszolgálni Henrik rendelését.
A baráti társaság legtisztábbnak mondható tagja Mariann, aki két kislányt nevel, és szeretné, ha az apjuk, Győző is kivenné ebből a részét. Győző azonban más nőket üldöz szerelmével, minden este iszik és szórakozni jár ehelyett. Így Mariann felháborodottsága teljesen jogos, ám kiderül, hogy a nő a gyerekek születése előtt sem hagyott egy szabad percet sem Győzőnek, így a férfit is meg lehet érteni. Delfin, a talán legistentelenebb női szereplő az, akit leginkább meg kellene vetnünk – hiszen játszik a férfiakkal, más nőket emberszámba se vesz, állandóan piszkálja Henriket –, mégis ő válik végül a legszimpatikusabbá. Karrierje egyre lejjebb ível, kezd kiöregedni szakmájából, már nem olyan friss és üde a hangja, mint régen, és a férfiak, akikkel egyszerre, párhuzamosan viszonya van, elhagyják. De mindezeket felülírja a mondat, amivel kifejezi a törekvést élete helyrehozására. „Két abortusz után, nem érdekel, ki az apja, megszülöm.” Itt kerülnek felszínre viselkedése mögötti traumái, az, hogy miért lett olyan az élete, amilyen. Az apa pedig vagy Kálmán lehet, aki mindig is gyereket akart volt feleségétől, Almától, ám a nő titokban fogamzásgátlót szedett; vagy pedig Győző, aki két kislányával sem törődik.
Nem derül ki, melyikük, ahogy az sem, mi a helyzet megoldása, mi történik ezután. Se nem szomorú, se nem boldog a befejezés, mutatva ezzel azt, hogy itt még nincs vége, hiszen a darabban csak a problémákat láttuk, a megoldást ezután találják majd meg az egyszerre hősök és antihősők. Nincs főszereplő, hiszen mindenki a maga nehézségeivel küzd, így mind központi figurák, akik egyformán fontosak, és mindannyian szükségesek ahhoz, hogy külön-külön és a társaságban is rendezzék helyzetüket, életüket. Nem tudjuk, Alma megbocsátja-e a megcsalást a belé még mindig szerelmes Kálmánnak, Győző visszatér-e családjához, Krisztián megtalálja-e a helyét, a szerelmet, Henrik túl tud-e lépni Delfin iránti reménytelen szerelmén, és Delfin megállja-e a helyét anyaként. Csupán azt, hogy a két idealizált figura, Zsuzsi és Roland egymásba szeretnek, ők boldogok lesznek együtt.
A darab, annak ellenére, hogy nehéz témákat dolgoz fel, remek humorral van átszőve, illetve nevetségessé válik az is, hogy egyes szereplők állandóan ismételgetnek egy-egy mondatot. Henrik a rendelését sajnálja, Kálmán midig azzal hozakodik elő, hogy egy református bármeddig tud várni, hát ő is kivárja Alma dühének elmúlását, Győző pedig az új kezdetben hisz, abban, hogy idén minden más lesz, mindenki jobb ember lesz, ezért ismételgeti, hogy: „Tavaly mindenki meghalt.” Reményei beigazolódni látszanak, hiszen hatalmas hóvihar tombol, amely tisztára mossa a szereplőket, és csodával határos módon február végén kivirágzik az első mandulafácska.
Képek: Radnóti Színház
