A Netflix hétrészes dokusorozatába a (hazai) nézők többsége vélhetően nem Fran Lebowitz, sokkal inkább az olasz-amerikai rendezőzseni, Scorsese neve miatt fog belekezdeni. De akármilyen ok is vezet ahhoz, hogy megismerkedjünk a Pretend It’s a City-vel, megéri. A miniszériában Scorsese egyik legjobb barátját, az író, társadalomkritikus és humorista Frant szólaltatja meg, hogy meséljen New Yorkról, az itteni életről, az itt töltött 70 év alatt végbement változásokról, az emberekről, és úgy általában mindenről, amiről kedve tartja. A végeredmény pedig semmihez sem hasonlítható: egy meghökkentően humoros, őszinte, végletekig szarkasztikus alkotás, középpontban New Yorkkal, de valójában kap itt hideget-meleget az egész társadalom.
„Hogyan jellemezném az életstílusomat? Először is, soha nem használnám az életstílus szót.”
A Pretend It’s a City kvintesszenciája elsősorban maga Fran Lebowitz, akinek mindenről megvan a véleménye, és aki olyan standup-show-t rak le elénk jó néhány ütős aranyköpéssel (nem véletlen, hogy ezekből néhányat csokorba szedve már a sorozat premiere napján megjelent egy cikk), hogy csak kapkodjuk a fejünket – de semmiképpen se közhelyekre gondoljunk, mert annál távolabb semmi nem áll Fran Lebowitztól. Scorsese és Fran már maguk sem emlékeznek, pontosan mióta tart a barátságuk, de biztosan több, mint húsz éve, és ez idő alatt többször is dolgoztak együtt: ennek egyik gyümölcse a 2010-es Public Speaking című dokumentumfilm, amelynek főszerepébe szintén Fran Lebowitz és az ő sajátos világszemlélete került, de láthattuk Frant a Wall Street farkasában is a bírónő szerepében.
A két, immáron 70 és 78 éves New York-i élő legenda pedig újra összeült beszélgetni – hol máshol, mint egy New York-i kocsmában. A miniszéria mind a hét része valamilyen témát ölel fel, de egy tematikusan felbontott dokumentumsorozat helyett érdemesebb egy elgondolkodtató és különlegesen sokszínű standup-show-t elképzelnünk. Amellett, hogy a jelenben Scorsese beszélget Frannel, bőven kapunk bevágásokat archív felvételekből is, amelyekben olyan híres színészek, rendezők és írók szólaltatták meg Fran Lebowitzot, mint például Spike Lee, Olivia Wilde vagy Alec Baldwin. Spike Lee (mint ahogyan azt a sorozatban is láthatjuk) előszeretettel vitatkozott Frannel. Aki egyébként gyűlöli a sportokat, mégis jelen volt a Muhammad Ali-Fraizer mérkőzésen, amin Spike Lee teljesen kifakadt: „Gyűlöli a sportot, mégis ott volt a világ egyik legnagyobb sporteseményén?!” Mire Fran csak annyit válaszol: „Csodás divat -és kulturális esemény volt. Sajnos közben verekedést kellett néznem.”
„Van az utakon egy csomó zebra. Nem mintha rajtam kívül bárki más is figyelembe venné.”
A Pretend It’s a City témák széles tárházát vonultatja fel, olyan tálalásban, amire csakis Fran Lebowitz képes. Előkerülnek a New York-i hétköznapok, az elborult modern trendek, a közlekedés, a kulturális és társadalmi változások, a sport, a művészet, a könyvesboltok és könyvtárak helyzete, a zene – visszaemlékezések a jazz aranykorára, történetek Charles Mingusról, Duke Ellingtonról és Frank Sinatráról, akiket Fran személyesen ismert. Fran stílusa attól lesz kiemelkedő, hogy sokunkat érintő kérdéseket tálal elképesztő egyéniségével és az abból zsigerileg áradó eredeti humorral. Amikről beszél, általában olyan érzések, jelenségek, trendek, olyan bosszúságok, társadalmi kérdések, amik minket is körülvesznek, Fran viszont mindezt úgy adja elő, hogy egyszerre nevessünk rajta jóízűen és gondolkodjunk el rajta mélyebben. És bár New York valóban kiemelt szerepet kap a sorozatban – annak múltjával, jelenével, jazz-zenészeivel, íróival, a bevándorlóival, a turistáival (akiket Fran természetesen a Holdra küldene és ott is hagyna), lakosaival, lakásáraival és még megannyi sajátosságával együtt –, ugyanakkor Fran meglátásaival még Magyarországról is nagyon könnyen tudunk azonosulni, miközben, hallgatva Fran dacos életigazságait, azt gondoljuk: „végre valaki kimondta”. Egy példát említenék erre a sok közül: Fran elmeséli, hogy nemrégiben 5 hónapra lezárták New York egyik legforgalmasabb metróállomását „felújítás miatt”. Mikor újra megnyitották, az állomás tisztaságán, a síneken és a lerobbant metrókocsik állapotán semmi nem változott, felkerültek viszont a megálló falára kutyás képek csempéből kirakva ’művészeti installáció’ néven. Mindezt dollármilliókból, ami magától értetődően a lakók adójából lett előkerítve. De mégis, teszi fel az egyszerű kérdést Fran, ki akar a metró aluljárójában „művészeti installációt” látni, ha közben kigyullad alatta a szerelvény? És mégis melyik állampolgárt kérdezték meg arról, hogy erre fordítaná a pénzét ‘metró felújítása’ címszó alatt?
Fran minden egyes szavával rámutat arra, hogy ne menjünk el birkamód az olyan, életünket befolyásoló döntések mellett, amiket a fejünk fölött hoznak. Ugyanakkor ott van az érem másik oldala is: változtat-e bármin a felháborodásával? – kérdezik Frantől a sorozat során többen is. Mire az a válasza, hogy nem, ugyanis nincs olyan hatalmi helyzetben. Ez pedig egy újabb kérdéshez vezethet: mire megyünk az éleslátással, az észszerű megfigyeléseinkkel, a teljesen jogos felháborodásunkkal és változtatásra való igényünkkel, ha nem vagyunk olyan helyzetben, hogy változtathassunk?
„Nem azért nem használom a Twittert, Instagramot és a többi effélét, mert nem tudom, hogyan működnek. Azért nem használom őket, mert tudom, hogyan működnek.”
Fran Lebowitz senkit nem kímél: bárkit és bármilyen korosztályt úgy szed finoman ízekre, hogy tökéletesen egyet tudunk érteni vele. Elmondása alapján már tucatnyi huszonéves kérdezte meg tőle, hogy mit tanácsol, milyen művész legyen, író vagy éppen filmrendező, mire Fran nemes egyszerűséggel annyit válaszolt: „Egyrészt nem érdekel, mi lesz belőled, másrészt inkább menj ivóvizet keresni, úgy hallottam, 2050-re kifogytok belőle.” Ezzel szemben a gyerekekről úgy nyilatkozik: „Sokakat meglep, hogy mennyire szeretem a kisgyerekeket. Ez azért van, mert ők, a felnőttekkel ellentétben, még nincsenek tele közhelyekkel”, ezzel a megállapítással pedig az öt éven felülieknek kollektíven oszt egy-egy pofont. Fran rámutat a különböző modern trendekre is, így megismerjük a – természetesen nem túl hízelgő – véleményét a jógamatracokról (amit ma már a New York-iak egyharmada büszkén birtokol és azzal rohangál a városban), a wellnessről, az „egészséges életmódról”, a modern kütyükről és a többi nagyvárosi úri huncutságról. Megtudjuk, hogy nincsen sem okostelefonja, sem számítógépe, tévéje vagy bármilyen elektromos eszköze, az internettel pedig a következőképpen áll: „Nekem az olyan, mint a Kardashian-sztori. Tudok róla, többet is, mint amennyit akarok, pedig nem érdekel.”
Fran Lebowitz a női-férfi alá-fölérendeltségi viszonyokról is szót ejt, és nem kell csalódnunk, ugyanis még ezt is teljesen közhelyektől mentesen teszi (ami, valljuk be, a metoo térnyerése és az arra kapott reakciók óta nagyjából lehetetlen vállalkozásnak tűnik). Beszámol például az életének azon szakaszairól, amikor takarítónőként vagy taxisofőrként dolgozott, míg a barátainak egy része felszolgálóként, jobb fizetéssel. Kérdezték is többen közülük: „Fran, miért takarítasz, amikor kevesebb munkával sokkal jobb fizetésed is lehetne?” Mire ő teljes természetességgel válaszolta: „mert nem akarom, hogy megerőszakoljanak.” Hozzáteszi ugyanis, hogy akkoriban a pincérnők abban a helyzetben voltak New York-ban, mint a filmcsillagok: közismert tény volt, hogy az étteremtulajdonosok bizonyos „pluszt” is elvárnak a felszolgálóktól. Éppen ezért a meleg étteremtulajdonosok éttermeiben volt a legnagyobb túljelentkezés a pincérnők körében – itt viszont, teszi hozzá Fran, a férfi pincéreknek volt félnivalója.
„Gondolkodj, mielőtt beszélsz. Olvass, mielőtt gondolkodsz.”
Nos, igen, Fran Lebowitz saját tapasztalatait és nézeteit minden esetben sallangmentesen, minden szépítést nélkülözve adja elő, ami semmi kétséget nem hagy afelől, hogy az elmúlt hét évtizedben nem csak lebegett az éterben, hanem már-már kényelmetlen részletességgel figyelte meg a környezetében élőket (az utcán, a metróban, a bárokban, mindenhol). Ami ahhoz vezetett, hogy túlságosan jól kiismerte az emberi fajt. A benne rejlő megfigyelői „mánia” első blikkre talán ellentétben áll azzal, hogy saját elmondása szerint 70 éve folyamatosan dühös az emberiségre, a társadalomra, és az emberek túlnyomó többségét nem bírja elviselni – ahogyan barátjával, Martin Scorsese-vel is megosztja: soha nem lenne szíve kidobni egyetlen könyvet sem a kukába, jónéhány emberrel viszont örömmel megtenné ezt. De hát ez Fran Lebowitz: egy meglehetősen összetett, önazonos és zavarba ejtően egyenes, mégis nehezen kiismerhető valaki, aki mindig dühös, mindig szórakoztató, és akinek mindenről megvan a véleménye. Amiről tudja ugyan, hogy nem váltja meg a világot, de azt is tudja, hogy valakinek mindezt ki kell mondania.
A Pretend It’s a City a Netflixen megtekinthető.
Képek forrása: IndieWire, Curbed
