Horvát Lili 2015-ben debütált első nagyjátékfilmjével, a Szerdai gyerekkel, amely egy különösen nehéz helyzetben lévő, támogató háttér nélkül is boldogulni kényszerülő lány felnőtté válásának nehézségeit mutatja be. Idén ősszel pedig ismét egy új magyar film plakátjaival teltek meg Budapest metró- és buszmegállóiban a hirdetőtáblák, ugyanis öt év kihagyás után Horvát második nagyjátékfilmje, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre szeptember elején került a mozikba.
A nem mindennapi cím, azt gondolom, sokak érdeklődését felkeltette, ugyanis egészében és egyes szavait tekintve is jóval hosszabb, terjedelmesebb a megszokott két-három szóból álló populáris filmekénél. A stáblista végén olvasható köszönetnyilvánításokból kiderül, hogy ennek eredeti ötlete Bálint István fejéből pattant ki, majd Halász Péter és Koós Anita valósította meg 1972-ben egy lakásszínházi előadás keretein belül. Innen vette át Horvát a mai felgyorsult világ és az állandóan siető emberek számára talán kissé nehezen kimondható címötletet, amely a film tempójára is tesz utalásokat. A címet tekintve tehát érthető a meghökkenés, hiszen művészfilmről beszélünk, amelynek feladata már az első pillanatban kizökkentenie, ezt pedig minden adódó alkalommal meg is teszi. Sejtelmesen, kissé rejtélyes módon, mégis hűen tükrözi a film tartalmát, gondolatiságát, átadja, hogy mit fogunk látni az elkövetkezendő másfél órában. Mégis utólag érti meg az ember, már elsötétedik a vászon, mire összeáll fejében a kép, hogy mégis mi volt az oka a valójában teljesen helytálló címválasztásnak.
A történet szerint Vizy Márta (Stork Natasa), az Amerikában élő kiváló agysebész egy New Jerseyben megrendezett konferencián találkozik kollégájával, Drexler Jánossal (Bodó Viktor), akivel beszélgetés közben annyira megtetszenek egymásnak, hogy magyarországi találkozót beszélnek meg egy hónappal későbbre a Szabadság híd pesti oldalánál. A férfi nem jelenik meg, azonban a nő a sokáig tartó reménytelen várakozás után úgy dönt, nem hagyja annyiban, és felkeresi Jánost. Az orvos idegenként kezeli, nem ismeri meg, Mártát ez lelkileg és fizikailag is megviseli, mégis úgy dönt, itthon marad, és nem megy vissza Amerikába.
A nő elintézi, hogy Dexler közelében dolgozhasson, konokul, már-már betegesen követi figyelemmel mindennapjait. Szerelmet táplál egy olyan ember iránt, akivel mindössze egyszer találkozott, s olyannyira rögeszméjévé válik, hogy képes otthagyni felfelé ívelő külföldi karrierjét, hogy egy lepukkant magyar kórházban dolgozzon, ahol idős kollégái semmibe veszik véleményét. Horvát kitűnően érzékelteti az ember meggondolatlan, gyakran buta döntéseit, amelyeket ösztönei vezérelnek. Kusza összevisszaság jellemzi a film alapjában véve melankolikus érzelmi világát, megjelenik benne a kilátástalanság, a humor, néha a néző érzi kínosan magát a főszereplő cselekedetei miatt, ám mindezek mellett folyamatosan ott van a reménykedés, mi magunk is szurkolunk, hogy a nő lehetetlennek tűnő érzelmei viszonzásra találjanak.
Ez a zavar a cselekményre is kivetül, hiszen a két főszereplő folyamatosan közeledik és távolodik, amikor már azt hinnénk, megérkeznek egymáshoz, az adott nap véget ér és az újabb valami olyat hoz, ami még messzebbre helyezi őket a másiktól, mint ahol a kezdeteknél álltak. Stork és Bodó filmbeli karakterei két párhuzamos egyenest alkotnak, amelyek a horizonton mintha összeérnének, ám ha közelebb megyünk, látjuk, hogy tartják egymástól a „még nem barát, már nem idegen” típusú távolságot. Ám ez fordítva is igaz, hiszen nincs közöttük semmi megfogható, a néző mégis érzi, ők összetartoznak. A két főhős kollégának, a legjobb esetben ismerősnek tekintheti csak a másikat, mégis az idő előre haladtával ők is és a néző is érzi a kettejüket körüllengő közös aurát, a közöttük levő szikrázást.
Horvát nem riad meg a nyers, naturalista elemek használatától sem, a kórházi díszletbe öltöztetett szerelmi évődés közepedte a néző szinte orvosi szemmel sétálhat be a műtőbe és premier plánban nézhet végig egy agyműtétet. A feltárt emberi koponyában ügyködő sebészek közel tíz perces jelenete már önmagában csak az erős idegzetűek számára ajánlott, de Horvát tudja fokozni a néző frusztrációérzetét, ugyanis a főhősnő veszekedni kezd az ügyetlenkedő ápolókkal. Ez addig fokozza az izgalmat, hogy annak ellenére, hogy tudjuk, nem valódi élet forog veszélyben, rettegni kezdünk, hogy a kapkodás és feszült hangulat következményeként ne lépjen fel komplikáció az operáció során. Azt gondolom, annak ellenére, hogy a szerelem minden emberi realitást félresöprő erejének érzését hivatott elsősorban bemutatni, a filmnek ez a része is hasonlóan fontos szerepet játszik a befogadó hangulatára gyakorolt hatásával, sőt talán ez még erősebben is átérezhető. Remek összekapcsolódási pont az agysebészet és a szerelem közt, ugyanis mindkettő életekről dönt, sorsokat határoz meg.
A szexualitás kérdését is ki kell emelni, hiszen a romantikus filmek többégében egy komplexebb folyamat előzi meg a szerelem beteljesülését. A két fél ismerkedik, törekszik a legjobb oldalát megmutatni, igyekszik meggyőzni a másikat, hogy valóban ő kell neki. Jelen esetben azonban olyan mélyről jövő feszültség húzódik a főhősök között, amelyet nem tudnának megbeszélni, vagy ha igen, a jelenet a film hangulatába egyáltalán nem illő bugyuta dialóggá sikeredne. Ennek elkerülése pedig jól kivitelezhető egy lelassított jelenettel, amely feloldja az addigi gátakat, a két fél szinte megbeszéli szavak nélkül a múltat, azonban kétszer olyan nehéz köveket görget jövőbeli énjeik útjába.
A továbbiak spoilert tartalmaznak, emiatt főleg azoknak ajánlott lejjebb görgetni, akik látták már a filmet.
A befejezés belőlem személy szerint ambivalens érzelmeket váltott ki, részben örültem a happy endnek, hiszen ezért harcoltak szinte két órán keresztül a szerelmesek. És talán nem is lehetett volna megtenni a nézővel, aki ezalatt végig támogatta őket, szurkolt nekik, hogy ne ezt kapja, ám azt gondolom, a film borongós őszi hangulata, érzelmi világa elbírta volna a szomorú befejezést is, aminek esélye nem sokkal a vége előtt fel is bukkant, ám az utolsó képkockákra minden jóra fordult.
A jelenetek színvilága telitalálat, tökéletesen visszaadja a film minden érzelmi impresszióját, gondolati tartalmát. Horvát tökéletesen bánt a színekkel, a letisztult szürke, bézs és kék színeket keveri a természet őszi barnájával és zöldjével. Illetve a színekhez és a mély érzelmekhez társított zenék, amelyeket Keresztes Gábor szerzett, tökéletes fűszerezése a bonyodalomnak és a megoldásnak, amelyek tükrében egyértelmű a katarzis.
Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre, rendező: Horvát Lili, 2020
Képek: PORT.hu
