Szokatlan érzés egykori egyetemi oktatónkat egy videómegosztó felületén viszontlátni, a karantén azonban sokaknak új arcát hozza elő. Keresztes Balázs, az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének volt óraadó tanára online Shakespeare-olvasókört indított a karantén alatt, melynek keretében az érdeklődők öt héten keresztül heti két Shakespeare-drámáról nézhetnek meg videókat a Négy Fal Között című YouTube-csatornán. Vele beszélgettük irodalomról, videózásról és kultúraterjesztésről.
Milyen szálak fűznek az ELTE-hez?
Rövidebb-hosszabb németországi tanulmányok mellett itt tanultam 2009 és 2017 között, és aztán tartottam is pár kurzust 2017 és 2018 között, szóval közel tíz évet, eddigi életem harmadát itt töltöttem, ízig-vérig ELTE-s vagyok. Nagyon sokat kaptam azoktól az emberektől, akikkel így vagy úgy, de itt hozott össze az élet. A szálak most már vékonyodnak, mert „megfagytam” a doktorjelölti fázisban, a doktori cím elnyerése kikerült a közvetlen céljaim közül, másrészt egy korlátozás miatt külsős óraadóként már nem is tarthatnék kurzusokat. Szóval a Múzeum körúti campus, ami az életem egyik legfontosabb helye volt, most már inkább a múlt helyszíne, amelyet babonásan kerülök, mert félek a múlttól. Egykori tanárom, Kelemen Pál azért még meg szokott hívni a 19. századi világirodalom kollokviumra vendégelőadóként. Most március 9-én, épp a 30. születésnapomon tartottam egy előadást a kedvenc regényemről, a Moby Dickről, és pár nappal később be is zárták az egyetemet. (nevet)
Jelenleg mivel foglalkozol?
Most a KREA Design Iskola kommunikációs vezetőjeként dolgozom, ahol szintén nagyon értékes emberekkel találkoztam – rákényszerültem, hogy kilépjek a piac világába, ami szerintem jót tett a fejemnek. Mellette alkalmi könyvkritikákat írok, fordítok, stb.
Hogyan jött az olvasókör ötlete?
Mindig is szerettem az önszerveződő kezdeményezéseket, már az egyetem alatt is. Anno szerveztem tudományos diákkört, szakmai olvasókört, vendégelőadásokat. Én tanítani, az irodalommal foglalkozni szeretek a legjobban: kiestem az egyetemi közegből, de a testemet még mindig bölcsész-reflexek irányítják: nem tudok egy könyvet se végigolvasni jegyzetelés, más szövegekkel való összevetés vagy egy „megírandó” téma felvázolása nélkül. Szóval csak idő kérdése volt, hogy a tanítás megszűntével milyen önkéntelen cselekvések formájában tör ki belőlem az a késztetés, hogy ezt folytassam.
Ha nem lett volna karantén, lehet, hogy ez a videós projekt meg sem születik?
Már régóta motoszkált a fejemben valami hasonló kezdeményezés, de a munkába járás és a mindennapok káosza mellett mindig csak halogattam a megvalósítást, amiben doktori hallgatóként nagy rutinom volt már. (nevet) Ahogy mondtam, épp a karantén előtt még tartottam egy nagyelőadást az ELTE-n, és a tanítási élmény a bezártságban csak inkubálódott, másrészt épp egy tanulmányt fordítottam Harold Bloomtól, Shakespeare egyik leghangosabb pártfogójától, és közben jött az ötlet, hogy a kijárási korlátozás alatt akár ütemtervszerűen végigolvashatnám a Shakespeare összest. Az edzőtermek zárva vannak, és ez jó alternatívának tűnt. A tanári véna feléledése és a Shakespeare-olvasás terve együtt megszülte a projekt ötletét.
Milyen előzetes kutatásokat végeztél, mielőtt belevágtál a projektbe?
Shakespeare vagy a YouTube terén? (nevet) Amúgy nem sokat. A YouTube egy óriási monstrum, ahol a sminktippektől a kiskutyás videókig mindenféle tartalom megtalálható. Annyit gyorsan felmértem, hogy ezen a felületen irodalomról beszélni a leglúzerebb dolognak számít, legalábbis a számok alapján, márpedig ez a felület a számokról szól. De ha bedőlünk ennek, és a magunkévá tesszük azt a világnézetet, ami azt sugallja, hogy egy olyan videó, ahol kiskutyák táncolnak vagy Trump beszédeiből slágereket mixelnek, értékesebb, mint egy Yale-en felvett irodalmi előadás, csak azért, mert milliós eltérések vannak a nézettségi számaikban, akkor egy nagyon mély verembe zuhanunk. Ugyanezért lesznek depressziósak a tinik a közösségi médiától. Persze ez nem változtat azon, hogy a számok azok számok, ami fun, az fun, nem kell ezt eltartott kisujjal lenézni. Ami engem érdekel, az igazából egy médiaelméleti kérdés: egy olyan médiakultúrában, ahol a reklámipartól az oktatásig minden látványosan és rohamosan eltolódik a mozgóképes tartalom felé, mit kezdünk az irodalommal? A Gutenberg-galaxisban szövegekről szöveges formában írtak, ez létrehozta a könyvipart és a folyóiratkultúrát, ma meg videomontázsokkal készítenek videoesszéket filmekről. Nyilván maga a YouTube is a filmekről szóló tartalomnak kedvez, mert itt a megosztási felület és a tárgy nyersanyaga egyezik. Persze mondhatjuk, hogy az irodalomnak ehhez nincs köze. Régi berögződések még velem is ezt mondatják: kicsit olyan, mintha átléptem volna valamilyen megszentelt határt. De persze ez nem valami új barbárság kora: csak meg kell tudni szólítani azokat, akik esetleg már nem elsősorban könyveken szocializálódtak. Én a ’90-es években nőttem fel, nálam a könyv, a videokazetta és a Nintendo megfért egymás mellett, és így is irodalomtörténész lettem. Másrészt ne felejtsük el, hogy esetemben azért egy olyan egyszerű helyzetről van szó, hogy leülök, és húsz percig a kamerába beszélek egy irodalmi műről: ez azért nem agysebészet, és nem sokban különbözik azoktól a helyzetektől, amikor művekről beszélnek könyvbemutatókon, tantermekben vagy a bölcsészkocsmákban. A kölni tanárom mondta mindig (bár csak azért, mert utált emailezni), hogy ebben a nagy médiatudományi hype-ban elfelejtjük, hogy milyen hatékony médium az emberi beszéd. Az már más kérdés, hogy a Shakespeare-ről szóló videók elvezetnek-e oda, hogy páran a kezükbe vegyék a könyvet és el is kezdjék olvasni. Nyilván könnyebb a következő videóra kattintani, mint tényleg elkezdeni olvasni az első fejezetet, de hát ez ugyanúgy vonatkozik más területekre is, és mégis vannak, akik ráveszik magukat, hogy videók alapján megtanuljanak főzni, táncolni vagy jógázni. Szóval szerintem nem eleve halálra ítélt dolog. Meg hát szépirodalommal foglalkozni mindig is különc dolognak számított, az egyetemi közegben maximum van egy védőháló, mert mindenki ilyen különcnek számít (ez amúgy ott sem így van), de hát nem árt néha szembenézni a valósággal. Egyébként pedig így még felszabadítóbb az egész: sosem lesz ebből kasszasiker, nem befolyásol a lájkok száma, és emiatt nem is kezdek el „jópofáskodni” a nagyobb nézettségért. Próbálok természetesnek tűnni, ami épp elég nagy kihívás, mert egy szobában ülni és egy kamerába beszélni a lehető legtermészetellenesebb dolog, amit valaha csináltam, és közben úgy érzem, mintha instant 50-el kevesebb IQ-m lenne. De ilyenkor a barátnőm mindig emlékeztet, hogy magamnak kerestem a bajt… (nevet)
Mik azok az elvárások, amik befolyásolnak a videókészítésben?
Amikor belevágtam (és most is), sokkal inkább a magam felé támasztott elvárások foglalkoztattak, hogy tudom-e tartani a határidőt, képes vagyok-e értelmesen beszélni, nem leszek-e túl szakmai vagy éppen erőltetetten vicceskedő, és hát elsősorban, hogy egyáltalán lesz-e bátorságom nyilvánosságra hozni az első videót. Az, hogy meg tudom-e valósítani, amit elterveztem. És hát itt nyilván nem a tíz dráma elolvasása a lényeg, mert azzal meglennék két nap alatt. A legnagyobb nyomás rajtam a megszabott ütemterv betartása, mert minden munkafolyamatot én csinálok a felvételtől a vágáson át a bannerképekig, ráadásul én emellett otthonról ugyanúgy dolgozom. De ha tippelnem kéne, a tervezett hétfő-péntek ütemterv már rég felborult, mire kiteszitek ezt az interjút. (nevet) Ha az élet úgy hozza, hogy nem is teljesen a megadott ütemterv szerint, a projektet mindenképpen végigviszem, ehhez vallásosan ragaszkodom. Most már látom, hogy az olvasók szempontjából is célszerűbb lett volna heti egy drámánál maradni, de most már azért sem fogok visszatáncolni. A feszes ütemterv egyébként meglepően sokat segít. Rájöttem, hogy minél több időm van készülni egy adott műből, annál jobban elveszek a részletekben, és annál nehezebben tudok egy lekerekített videót összehozni.
Ki a célközönséged?
Bárki, akit kicsit is érdekel az irodalom, de elsősorban a múltbéli önmagam. A középiskola vagy egyetem elején lévő énem, aki érdeklődik az irodalom iránt, de még kissé elveszett ebben a világban. Bárhogy is nézzük, az olvasás magányos tevékenység, mindenki egymagában, önmagának olvas, de az első lépésekben nem árt, ha van segítségünk. Szerintem annak nem kellene elbizonytalanítania az embereket, hogy egy adott mű elsőre nehéznek tűnik. Mindennek, ami nehéz, legyen az sport, szellemi kihívás vagy emberi gátlások, annál több örömöt nyújt a leküzdése. Ha csak könnyű dolgokat csinálunk, legyen az gyorskaja, Netflix vagy alkalmi kapcsolatok, az csak csömörhöz és önutálathoz vezet. Egy komplex irodalmi mű megértése ad annyi örömöt, mint egy sportteljesítmény, de ezt az örömöt ma főleg a szakmai olvasók ismerik. A laikus és a professzionális olvasók közötti skálán viszont van egy kielégítetlen tömeg. Vagy ha nem is tömeg, azért egy-két ember. (nevet) Az egyetemet a tudomány szempontjai mozgatják, ahol az olvasást már ezek a szempontok szabják meg. Ahhoz, hogy egy könyv filozófiai vagy nyelvelméleti relevanciáiról beszéljünk, előbb szükség lenne egy első olvasat utáni reflexióra, amire az egyetemnek nincs sok ideje, a középiskolának meg tere. Valahol ennek az első körnek a lefutása a videóim célja.
Milyen visszajelzéseket kapsz?
Eddig csak pozitívakat. Olyan emberek olvassák a környezetemben Shakespeare-t, akikről nem is gondoltam volna. A Hollandiában élő, mérnökként dolgozó barátom a feleségével együtt minden drámáról megírja az olvasmányélményeit, egy olyan ismerősömről derült ki, hogy Shakespeare-olvasó, aki egy konditermet üzemeltet, de egy Németországban megismert kínai barátom is elkezdte olvasni a tíz drámát, annak ellenére, hogy egy szót sem ért a videóimból, úgyhogy vele külön levelezést indítottunk. És persze vannak az ismeretlenek is, de ők is nagyon támogatók. Az egyetemen gyakran előkerül az a szó, hogy átlagolvasó, de én egy kicsit viszolygok ettől a kifejezéstől, annak ellenére, hogy tudom, mi az a professzionális olvasás, láttam a legjobbakat munka közben. De az, amikor a munkahelyi chatben a kollégáim küldik a képeket, hogy újra elővették a Rómeó és Júliát, az jobb érzés, mint egy témavezetői dicséret.
A magyar Shakespeare-kutatásnak hagyományosan Géher István a nagy alakja. Kapcsolódsz hozzá valamilyen módon?
A Shakespeare-kutatás több száz éves, így több nagy alakja is van, például Hevesi Sándor, Cs. Szabó László vagy Benedek Marcell, akiknek a régivágású olvasói hozzáállását most az egyetemen kívülről jobban tudom értékelni. Géhert én már nem ismertem, de a Shakespeare-könyve itt van mellettem a készülés közben. Ismertem viszont tanítványát, az Anglisztika Tanszék egykori professzorát, Kállay Gézát, bár vele általában sohasem Shakespeare-ről beszéltünk, és nem is volt igazából tanárom, de a habitusa és a szemlélete erősen hatott rám. És most, hogy Shakespeare-rel kelek és fekszem, millió kérdésem lenne hozzá, amelyeket neki már sosem, csak a könyveinek tudok feltenni. Shakespeare kapcsán mindenképpen meg kell még említenem egy másik fontos tanáromat, Bónus Tibort, akivel a filozófus Derrida nagyon összetett Shakespeare-elemzéseit olvastuk mondatról mondatra, de ezekre a nagyon intenzív intellektuális pillanatokra nem nagyon merek visszagondolni a videókészítés közben, mert teljesen megbénítana a cselekvésben, de arra jó, hogy a helyén kezeljem azt, amit csinálok. (nevet)
Több fordításban is elolvasod a drámákat?
A forgatás előtt azt a fordítást szoktam olvasni, amelyet korábban nem olvastam. Tehát jellemzően Nádasdy Ádámét, ha már olvastam előtte mondjuk Mészöly Dezsőét vagy Arany Jánosét. Nádasdyban nagyon bízom, ami van az ő fordításában, azt elolvasom, mert az ő mai tolmácsolása nagyon megkönnyíti a pszichológiai folyamatok kibontását, még akkor is, ha kevés hangzatosabb idézetet lehet kigyűjteni a szövegéből, mint a régi fordításokból. Mivel nagyon gyors a tempó, az eredetit csak a fontos, idézett szövegrészeknél veszem elő, itt ilyenkor mindig valami meglepőt találok. Ezen kívül az egyik állandó kézikönyvem Mészöly Dezső Shakespeare-naplója, ami a fordítások közben írt cikkeit és tanulmányait tartalmazza. Olyan mintha egy stand-up komikus roastjait (beszólásait – a szerk.) olvasnám, remekül szórakozom, amint épp szétszedi a nyugatosok fordításait. Mészöly nagy kritikája, hogy az egész Nyugat-nemzedék Shakespeare-ben nem látta a színházi szerzőt, csak valami ínyenc olvasnivalónak tartották, és ez rá is nyomta a bélyegét a fordításaikra, amelyek Mészöly szerint nem működnek a színpadon. Én leteszteltem, megpróbáltam felmondani hangosan egy Szabó Lőrinc fordította monológot a Troilus és Cressidából, beletört a nyelvem, mert össze-vissza vannak törve a sorok.
A videóidban te is közérthetően fogalmazol, mennyiben más ez a stílus az akadémiaihoz képest?
Ezt nem tudom, én tanárként is a közérthetőségre törekedtem. Ha egy szemináriumon az ember elveszíti a hallgatóit, akkor meghal az egész, és mindenkinek kínos, hogy ott kell ülni. Persze ebből a szempontból rossz példa vagyok, mert én akár egy szövegben is eladom a lelkem egy poénért, ha úgy jön ki a lépés. De ha egy tudóst esztétikai szempontok vezérelnének, az katasztrofális lenne, ezért is nézek fel a fegyelmezettebb pályatársaimra, én hozzájuk képest mindig is slampos voltam. De az én hozzáállásom talán kapóra jön ehhez a formátumhoz, ahogy az egyik barátom beszólt nekem telefonban az első videó után: még jó, hogy én nem félek felszínes lenni. Ezt bóknak vettem. (nevet) Nyilván ez az egész egy játék, és egy kísérlet arra, hogy érdekel-e ez bárkit. Abból indultam ki, hogy talán nem csak sznobizmus hajtja az embereket, hogy esténként színházban megnézzék Shakespeare-t. Ő amúgy jól elvan könyvek nélkül is, bár én ezt félelemmel vegyes tisztelettel veszem tudomásul, és azért mindenkit a könyvek felé terelnék. De ettől függetlenül a történetek mesélésének és hallgatásának igénye nem a könyvekkel, hanem az emberiséggel egyidős, szóval nem szabad úgy kezelni, mint ha csak az elefántcsonttorony ügye lenne. Shakespeare poénjai nem a tudósoknak szólnak. Szerintem, ha megkérdezném, neki jobban tetszene ez a videós projekt, mint egy róla írt disszertáció.
Kiemelt kép: Keresztes Balázs
