Modern család – Egy tudománytalan kritika

Adoptált gyereket nevelő meleg szülők, szembetűnő korkülönbséget legyőző szerelem, tradicionális és progresszív családi minták: nagyjából ebben lehet összefoglalni a Modern család főszereplőit. Az amerikai sorozat tizenegy évad után fináléjához ért. És hogy mennyiben sikerült ennek az ultraliberális sorozatnak valóban azt közvetítenie, ami bevallott célja volt? Egy elfogulatlan rajongó véleménycikke.

A Modern családot a legtöbbeknek nem kell bemutatni, de az avatatlanok kedvéért mégis összefoglalnám pár szóban: az egészen tavalyig a Fox gyártásában készült sorozat alapvetően három nukleáris család mindennapjait dolgozza fel. Jay Pritchett elvált, hatvanas férfiként vette el a szintén elvált kolumbiai szívtiprót, Gloriát, ezzel együtt pedig magához vette a nő fiát is. Jay fia Mitchell, aki meleg élettársával (az 5. évadtól férjével) neveli Vietnámból adoptált lányukat; lánya pedig Claire, aki hagyományos családmodellben, de tudatosan modern elvek mentén neveli három gyermekét a férjével.

Szóval igen, a Modern család valóban a lehető legmodernebb család, így előkerül benne szinte minden fontosabb téma, amely a liberális mozgalom megerősödésével közbeszéd tárgyává vált az elmúlt években: bevándorlás, homoszexualitás és egynemű szülők, válás, kortárs gyereknevelési minták. Nem csoda, hogy a sorozatot indulása óta rengeteg támadás érte, és bár ez a készítőknek sosem volt célja, de konzervatív körökben kimondottan polgárpukkasztónak nevezhető.

Valószínűleg nem az én fejemben született meg először a gondolat, de első körben a Szex és New Yorkhoz tudnám hasonlítani a sorozatot. Ugyanolyan könnyed limonádé, és bár szakmailag igényes (és szerény véleményem szerint tényleg fantasztikus a humora), de esztétikai szempontból tényleg nem képvisel különösebben nagy értéket. Ugyanakkor a „gazdag fehér nők nyivákolásáról” ismert sorozathoz hasonlóan elvitathatatlan és nagyon is vállalt társadalmi szerepet tölt be – ebben az esetben pedig azáltal, hogy a fent felsorolt kérdéseket nem vitatémaként, hanem az élet természetes részeként állítja be. A kisebbségekkel, melegjogokkal foglalkozó műsorokkal és filmek többségével ellentétben a bevándorló anya vagy a meleg pár alapvetően nem gyámolításra szoruló, traumatizált csoportként jelenik meg, hanem tökéletesen hétköznapi emberekként, akik pontosan ugyanazt várják az élettől, mint bárki más.

Lelkes, de elfogulatlan rajongóként azonban azt kell mondjam, századszori újranézés után már feltűnik néhány visszás és ellentmondásos pont.

1. Az ifjú Alex szenvedései

A sorozat nem különösebben leplezett módon újra és újra visszanyúl a konyhapszichológia eszközéhez, ami egyébként nem is meglepő egy ennyire felvilágosult közegben: a szereplők szinte minden személyközi konfliktusukat vagy egyéni komplexusukat vissza tudják vezetni valamilyen gyerekkori traumára, elhibázott nevelési módszerre vagy a mérgező családi környezetre, és ennek megfelelően próbálják a saját gyerekeiket tudatosabban nevelni.

Alex, a család örök kívülállója (Forrás: Looking in the Popular Culture Mirror)

Amellett azonban mégsem mehetünk el, hogy a hagyományos nevelési elveket modernre váltó generáció a sorozat szerint elképesztően következetlenül viselkedik: míg a többség az unalomig azt hajtogatja, hogy mennyire rányomta bélyegét a személyiségére a szülei viselkedése, addig mégis képes az egész család rendszeresen megalázni egymást. Elsősorban Alexet, akivel kapcsolatban tényként kezelik azt, hogy nem vonzó (ebben amúgy a sorozat ráadásul jól belecsúszott a szokásos „adjunk szemüveget egy szép lányra, és mondjuk rá, hogy csúnya” közhelybe), sőt, amikor bejelenti, hogy barátja van, egyenesen meggyanúsítják azzal, hogy hallucinál. Nem kell ide Freud, hogy ezt a traumát kibogozzuk – és a helyzet az, hogy a forgatókönyv ezzel gyakorlatilag szembemegy magával: míg a sorozatból látszólag százzal süt az elfogadás és a társadalmi tolerancia, mégis döbbenetes megalázásnak tesznek ki egy karaktert csak azért, mert történetesen nem szupermodell.

2. Haley, a tökéletes érv a liberális nevelés ellen

Mi történik, amikor két szülő konyhapszichologizál, és gyereket is nevel? Ideális esetben egy autonóm felnőtt, minél kevesebb, gyerekkorból hozott káros berögződéssel. A Modern család esetében viszont Haley, aki finoman szólva is egy lúzer. Míg a szülők lépten-nyomon megkérdőjelezik saját döntéseiket annak érdekében, hogy a lányuk el ne veszítse az önbizalmát, és véletlenül se sérüljön a magánszférája, nem veszik észre, hogy Haley időközben nemcsak elkényeztetett, önző és morálisan éretlen felnőtté vált, de ráadásul totálisan életképtelen, egzisztenciálisan aránytalanul önállótlan, sorra hozza a rossz döntéseket, és semmi felelősségérzete. Bár a sorozat szerethető és bukdácsoló karakterként állítja be őt, objektíven szemlélve Haley fájdalmasan egyértelmű példa arra, amikor a gyermekjogok egészségtelen mértékben túlnövik a szülői hatáskört, és ez senkinek nem tűnik fel.

Mitch és Cam – egy közepesen mérgező házasság (Forrás: Pinterest)

Mitch és Cam – egy közepesen mérgező házasság
(Forrás: Pinterest)

3. Titkok, hazugságok és mackós mamuszok

A kényszeresen egészséges személyközi kapcsolatoknál maradva: ebben a sorozatban nemcsak a szülői, hanem a házastársi viszonyok is erősen véleményesek. Nincsenek illúzióim, tisztában vagyok vele, hogy egy szitkomnak műfaji kelléke a titkolózás, amire aztán számos másik bonyodalom épülhet. Az viszont számomra felfoghatatlan, hogy hogyan lehet egy bevallottan fontos társadalmi szerepet képviselő sorozatban egész epizódos poént csinálni abból, hogy Mitchell elveszíti a munkáját, és ezt hónapokig nem vallja be a párjának, inkább egész álló nap bujkál; vagy abból, hogy Claire képes különböző nemzeti parkokban elszórni vagy elásni a férje ruháit, amik nem tetszenek neki. Az előbbi annyira anyagi természetű, hogy egy házasságban (amelyben ráadásul van egy eltartott gyerek is) eltitkolni igen kemény párkapcsolati problémákra utal; utóbbi pedig egyszerűen a gyerekes kommunikáció következménye – az viszont egészen biztos, hogy egyik sem poén.

4. A rasszizmus még mindig vicces, csak néhány bevándorlónak megengedték, hogy fehér legyen

Gloria kolumbiai bevándorló.

Gloria amúgy pont olyan, mint te vagy én.

Csak Gloria egyébként feltűnően pontosan tud egykezes fegyverrel lőni, bevált receptje van tengerimalacra, fél perc alatt fel tudja becsülni egy csomag kokain értékét, és világéletében az volt az álma, hogy az USA gazdagságát élvezhesse. Ezen a ponton kissé félrecsúszott valahogy az a mentalitás, amelynek szellemében a Modern család állítólag megkerüli a sztereotípiákat és becsüli a kisebbségek kultúráját (hogy azt meg se említsük, hogy az antirasszizmus ezen büszke zászlóshajója összesen kettő darab nem fehér főszereplőt engedett be a stábba).

Nemcsak hogy olyannak festi le Dél-Amerikát, mintha ott mindenki Pablo Escobar tőszomszédja lenne, de ráadásul meglepően rasszista ahhoz képest, hogy látszólag egy tizenegy évados érzékenyítő tréningnek készült: míg a fehér családba bekerült Gloriát egyenrangúként kezelik, közben mégis igen lenézően és érzéketlenül viselkednek. És a témát a legjobban az alábbi párbeszéddel tudnám szemléltetni:

- És mi lesz Manny ventilátorával?
- Ja, tényleg. Hívok valakit.
- Nem, együtt kell megjavítanotok! (...) A mi kultúránkban a férfi komolyan veszi a fizikai munkát.
- Tudom. Ezért hívnék valakit a te kultúrádból.

5. A meleg szülők itt borzalmas szülők. Nem azért, mert melegek, hanem mert borzalmasak

Lily szabadszájú gyerekkarakter lett ahhoz képest, hogy évadonként egyszer elájul (Forrás: Quotesgram)

Lily szabadszájú gyerekkarakter lett ahhoz képest, hogy évadonként egyszer elájul
(Forrás: Quotesgram)

Mitchell és Cameron párosa párkapcsolati szempontból is több ponton megkérdőjelezhető, de alapvetően tényleg jó csapatot alkotnak, és a készítők szemlátomást egész arányosan osztották szét az anya- és apaszerep hagyományos elemeit a két apuka között. Személy szerint azt is kimondottan értékelem, hogy bár a sorozat természetesnek mutatja be azt, hogy egy egynemű pár vállal gyereket, mégsem kerülték meg az anyafigura hiányát mint potenciális problémát egy ilyen családban: az első évadban egy egész epizód foglalkozik a kérdéssel.

Az azonban szubjektív véleményem, hogy egy olyan korban, amikor ennyi elvakult gyűlölködés övezi a gyereket nevelő egynemű párokat, egy sorozat (amely ráadásul felesküdött az előítéletek leépítésére) egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ennyire hanyag szülőnek mutassa be a filmben ábrázolt egyetlen példát. Mitchell és Cameron papíron odaadó szülők, valójában azonban a gyereknevelési hibáik nem szerethetően szerencsétlen kis bakik, hanem olyan mértékű figyelmetlenségből fakadnak, hogy Lily egyes epizódokban egészen konkrétan ELÁJUL attól, hogy belélegezte a szobafestéket, vagy egész nap nem evett semmit.

A Modern family a felsoroltak ellenére is elvitathatatlan hatású sorozat marad, nekem pedig egyik személyes kedvencem. A hitelességet meg majd gyakoroljuk még.

  • Schipp Roland

    Nagyrészt máshogy gondolom. Egyik legjobb sorozat, amit láttam, nem is kezdenék bele a méltatásába, mert nagyon hosszan mondhatnám, annyi szempontból dolgozik olyan széles és minőségi eszközkészlettel. Még nem néztem végig, de a pontjaidat nagyon rossz volt olvasni, mert alapvetően azt nem érted, hogy a sorozat direkt dolgozik ilyen sarkításokkal, szélsőséges ábrázolásokkal. Egyébként leírtál jó dolgokat is és jól megfogalmazott vélemény, de itt nagyon kiütközött a nézetkülönbség. Pont még Alex-szel kapcsolatban is jól választottak színészt, mert nem egy tipikus bombázó, de alapvetően egy helyes lány, akinek tudni lehet, hogy nem lesznek szociális, párszerzési problémái az életben, csak még meg kell találnia helyét, közegét. Gyönyörűen bomlanak ki a karakterek és a kapcsolatok. Pont arra világít rá, hogy nagyon sokan ilyenek vagyunk – van bennünk egy kicsit ez is, az is – ugyanakkor általában könnyen bezár minket a külvilág, vagy saját magunk is önmagunkat egy skatulyába, könnyen kerülünk ránk jellemző, tipikus helyzetekbe, néha tényleg érvényesülnek a sztereotípiák .Vagyis egy sokszínűséget, összetettséget mutat fel a sorozat, árnyalja a problémákat, bemutatja, hogy elég közel vagyunk ahhoz, hogy mások legyünk, de mégse tudunk, mert az ember nagyon keveset tud változni, nehezen lép ki a komfortzónájából. Ezek a témák, mint, hogy Alex szép vagy mennyit tudunk változni, már az első részekbe is meg lettek pendítve, nem véletlen. A rohanó, modern életünkben nem mindig tudunk egymásra kellően figyelni, az agyunk alapból egyszerűsít, általánosít, hogy könnyebben tudja feldolgozni, főleg az ilyen mennyiségű impulzust, információt. Direkt ezért sarkítja ki, hogy ennyire különböző archetípusnak megfelelő karakterek vannak egy családon belül, hogy még jobban ráfókuszáljon arra, hogy mennyire nehéz különböző embereknek ebben a helyzetben egymás felé nyitni, kommunikálni, megérteni, sokszor feltételek nélkül szeretni is, pedig ezek a kulcsok ahhoz, hogy jól működjön a család. Még a keleti filozófiából ismert, az élettel kapcsolatos örök kérdések is felmerülnek, hogy mennyire ragaszkodjunk, felügyeljünk, tervezzünk és mennyire engedjük el a dolgokat? Sokszor nagyon szép jelenetek rajzolódnak ki ebből , ahogy lazítanak a szorításon, akkor száll oda hozzájuk a kismadár, akkor értenek meg dolgokat, és érik el a céljukat, ahogy rágörcsölnek pedig minden félreértődik, egyik szélsőséges rossz értelmezésből, tettből csúsznak át a másikba. Utóbbiakból pedig fergeteges poénok szoktak születni, pld. Alex pasija kapcsán is így volt. Haley egyáltalán nem csődtömeg, nehéz megtalálni egy fiatalnak a helyét a világba, főleg ha az iskolarendszer is csak ráerőltet dolgokat, ahelyett, hogy a hozzá illő útra próbálná ráterelni és azon segíteni az előremenetelét. Egy csomó dologban ügyes, kiderül, hogy alapvetően jó testvér és nem is buta, egyszerűen egy más személyiség, más szemlélettel. Egyik részben ki is domborodott, hogy míg sokan tényleg nem tudják fiatalon mit csináljanak és róla is ezt hiszik, közben ő egész jó kapcsolatokat épített, blogol, normális fiúval is ismerkedik (bár szerintem Dylan se volt rossz, annak súlyos értelmében, csak ő egy menekülés volt) stb. Pont ez az, hogy nincs olyan eszmény, hogy akkor jó nevelés, és bármelyik gyerek ezáltal egy jó magaviseletű, egyetemista mintanevelés lesz, úgy hogy közben még egészséges is marad. A cél az, hogy alapvetően jó legyen egy ember és egészséges, ez szerintem mindegyik gyereknél sikerül. Abból nyugodtan kicsit le lehet tekerni amit látunk, nyilván kellenek az extrém szituációk, hogy igazán földön fetrengős poénok jöjjenek ki és a jelenségek is jobban kiütközzenek. Ez olyan, mintha azt mondanák, hogy nyilván valaki nem fog egy tanárként drogbáró lenni pár év alatt, úgy, hogy túléli, ott a pénz stb., vagy egyáltalán nem történik ennyi minden egységnyi idő alatt egy családban. Amit Te kritikaként hozol fel, teljesen tudatos, úgy gondolom. Alapvetően liberális szellemű sorozat, de a mai szélsőséges, szűklátókörű, agresszív (nem, pont ezek a liberális ember ellentétei?) liberalizmussal szemben fogalmaz meg egy értékrendet, világnézetet, nem hazudja azt, hogy nincsenek egy kultúrának, népnek, embernek jellegzetességei, nem általánosíthatók sokszor le úgy, hogy nem tévedünk vele, bemutatja, hogy teljesen felesleges PC-nek lenni, ez az egész felfogás mennyire életidegen, ahelyett, hogy arra a pár fontos értékre koncentrálnánk, lelazulnánk és élveznénk az életet. Bemutatja, hogy igen, sokszor egy abszurd kutyakomédia az életünk, egy kínos szerencsétlenség, ahogy viselkedünk különböző helyzetekben. Emberi, reális, gondolkodó, szabad. Egy rettentő jó attitűdöt mutat fel ez a sorozat. Nem alkot embereszményt, nem Szomszédok, hogy bemutassa a tökéletes liberális családmodellt, mint ahogy ott a tökéletes kommunista embert és életet akarták propagálni. Arról nem is beszélnék, amikor azt említed negatívumként, hogy csak két nem fehér szereplő van – ez miért lenne baj? Szőrszálhasogatás általában amiket említettél, én Lilly ájulásaira nem is emlékszek. Azt olvasod a sorozatra, hogy miért mutatja többször rossz színben a különböző embereket, de pont ettől elragadó, mert ugyanakkor jó színben is bőven feltünteti őket, sőt még konkrét állást is foglal a melegházasság, meleg szülők mellett. Szóval ha még jobb színben tüntetné fel őket, csak veszítene az erejéből, a harsány poénjai tompulnának, és a másik szélsőségbe esne át, mint amit Te emlegetsz – de épp, hogy a kettő közt van valójában, ezzel, hogy mindkét oldalt megmutatja és sokszínű. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy kissé dilettáns sorozat, ahol ilyen felelőtlen szülők, mégis jó szülőknek vannak alapvetően beállítva… de tényleg kevésbé kéne komolyan venni a dolgokat, szerintem ez csak ennyi. Teljesen más az, amit a készítők gondolnak a világról, vagy amely üzenetet sugallni akarják és más az, ami a realitás – nekik azt is, sőt leginkább azt kell ügyesen megmutatni. Jay egy tök jó karakternek van megírva, ő úgy hiteles, hogy néha van egy-két ilyen megjegyzése a konzervatívabb szokásai, értékei, nézete, a kivívott státusza miatt. Egyáltalán nem baj, hogy nem hallgatják el, hogy ahonnan jössz, az nyomot hagy rajtad – sőt, még felerősítik, kikarikírozzák. Épp az a gáz, valóságtagadó propaganda, amikor néhány hollywoodi filmben fehér férfiak a bűnözők, főnökök a nők, feketék a becsületes rendőrök stb. A sorozatban az-az erős, hogy merész, hogy bátran dolgozik a sztereotípiákkal, de amikor már elvinné az értékítéleted, gondolataid egy irányba, 180 fokban megforgat és arcul csap egy árnyalással, mélyítéssel. Folyamatosan tartalommal tölti meg a karaktereket, az egész mítoszt, a család krónikáját, az ebből következő egyéni és kollektív sorsokat. A saját világnézetét, identitását is megkérdőjelezi, önreflexív, rámutat, hogy az emberek tényleg nem egyenlőek és nem is kell őket azzá tenni, egyik csoportra/népre jobban jellemző lesz a felelőtlenség, piperkőcség, másikra a kisstílű tolvajlás, harmadikra a nagyképű lenézés, a negyedikre esetenként a másokat elnyomó, környezettel, szegényekkel nem törődő önző hatalomgyakorlás. Pont ezt mutatja, hogy ezeknek csupán a megjelenési formájuk más és senki se mentes ezektől, mert mindenkiben vannak emberi gyengeségek, csak más-más jellemző egy-egy adott szociokulturális közegből jövő emberre, amit következetesen tagadnak manapság a liberálisok, vagy egyáltalán, hogy lennének különbözőségek, vagy azt állítják, hogy a másság erény stb. Erre jön, ahogy írtad, a konyhapszichológia, ami szintén jó ezért, mert rávilágít, hogy nem maga az ember a rossz, mindenkit meg lehet érteni, el tudunk fogadni, harag nélkül, mert ott vannak a szülői nyomások, a nehéz anyagi helyzet, a magány, a meg nem értettség, már indulásként. Akinek kevesebb, minimális a gyarlósága, mint Phil, ő nála látjuk is, hogy egy laza, szerető nevelést kapott, de még neki is ott vannak a kis esendőségei, hibái, plusz az ő kapcsán is bemutatja, hogy ezzel a mentalitással egy komolytalan, nagyra nőtt gyerek lett :). Ami mondjuk nem baj, ha valaki örök gyerek, a gyermeki lélek és szemlélet sok szépséget, örömöt tud csempészni az életbe. De látjuk, hogy ha Claire egy repülőtéren ragad, ő kb. azt nem tudja melyik gyerek van épp otthon 😀 (és persze ez is sarkítás, pont ettől vicces, látványos, működőképes). Hitelesnek nagyon nehéz lenni, mert én, amit említettem, hogy hollywoodi filmek PC propagandája, azzal kapcsolatban is először, főleg gyerekként nekem fel se tűnt, pld. hogy a Szív bajnokai is talán propaganda… Mert az ember nem úgy nézi, ki milyen színű. Ha túl reálisnak mutatják be, az a baj, hogy semmilyen, ha úgy mutatják be, ahogy a nagy számok általában kihozzák, akkor általánosítanak, ha ellentétesen, akkor PC-k. Valamit muszáj mondani, közölni, pont ez ellen lázad is szerintem a Modern család és ez megint egy fontos kiállás, állásfoglalás, ahogy a melegházasság mellett tették, hogy lehessen alkotni, hogy a művész mondhasson, megmutathasson valamit, anélkül, hogy felelnie kéne a politikai garnitúrájának. Ne politikai meghívásra, felügyelet alatt készüljenek önálló alkotások. Maradjon meg függetlennek a művészet. Amit bemutatnak arra is biztos van példa. Semmivel se mutatják be jobb szülőnek Gloriát, Claire-t, Phil-t, mint Cam-éket. Ne kelljen az alkotóknak azért felelni, hogy majd mit gondol a néző. A néző felnőtt, vagy legalábbis szülői felügyelet melletti gyerek néző, nem az ő felelősségük. Amúgy is, ha minden meleget jó szülőnek mutatnának be, akkor meg azt mondanák, hogy egyértelműen propagálják a meleg gyereknevelést, egyoldalúak, és pláne az ezt ellenző nézőközönség ellenszegülne, a szélsőséges válaszok, további szélsőséges válaszokat, reakciókat szülnek. Így is sokan csak buziznak a sorozat kapcsán, de nem is kell őket megváltoztatni (csak ne ártsanak másoknak), viszont így még mindig nagyobb az esély, hogy a fergeteges, az ő álláspontjukat, látószögüket is némileg alátámasztó, megmutató (és így elfogadó, nem kirekesztő), szókimondó humor miatt ott ragadnak és kissé emiatt elgondolkodnak végül, hogy talán még se olyan űrlények és rossz emberek mind, ezek a melegek, bevándorlók és nekik is helyük van a kultúránk mellett, és hadd éljenek ők is nyugodtan. Átjárást biztosít a nézőpontok, a kultúrák között, ez teremti meg a diskurzust, a békés együttélés feltételét, a kompromisszumot, a közös hangot. Nem az, ha tanmese lenne, vagy bármennyire is máshogy csinálná, így is nagyszerű, én nem kötnék bele, de azért érdekes volt, hogy így kigyűjtöttél konkrét példákat.