Hogyan lesz az Old Trafford-ból Bogdánffy úti BEAC-pálya? Mit adhat egy amatőr egyetemi labdarúgó-bajnokság a felsőoktatásban tanulók közösségépítéséhez? Miért jelentkezik évről évre több száz egyetemista és alumnus ugyanabba a focibajnokságba? Hogyan kapcsolódik a BEAC-focihoz a karaoke buli?
Magyar válogatott, de minimum NB1-es futballista lehetett volna belőlem. Mindenki ezt mondta. Az U17-es megye III-as utánpótlás, egyben felnőtt csapat edzője is, Mester, polgári nevén Feri bá’; de még Zoltán, a gyepmester is meg volt róla győződve, hogy sokra vihetem még. Aztán jött az a fránya térdsérülés. Egy ilyen trauma után már nem volt visszaút. Menthetetlenül lehagytak a kortársak a fejlődésben. Meg hát ott volt az érettségi is. Nem volt könnyű a heti 2×1 órás edzést és a hétvégi bajnokit összeegyeztetni a tanulással. Csalódottan vettem tudomásul, hogy sosem fogok világbajnokságon sem játszani (bár ’86 óta egy magyar futballistának sem adódott meg ez az élmény).
Anyám szerint a tanulás mindig is fontosabb volt, és hát szerettem is a történelmet… meg a tesiórát. Mint oly sok kortársamnak, a futballkarrier megbicsaklott, maradt hát a „B” terv, az egyetem. Érettségi után egyből bejutottam az ELTE pszichológia szakára, aminek persze nagyon örültem, de mégis hiányzott valami az életemből: a labdarúgás. Emlékszem, egy borongós keddi délutánon az egyik mentorunk megkérdezte, hogy mit szeretek jobban, a sört vagy a focit. Mivel hosszas gondolkodás után sem tudtam dönteni, megemlítette nekem a BEAC szervezésében évről évre induló bajnokságokat. Több, mint 20 liga 3-4 különböző osztállyal, minden szemeszterben, de még télen és nyáron is indulnak bajnokságok, meg hát versenyszellem, díjak, érmek, adatbank, saját bíró minden meccsen. Nagyon megörültem, tudtam, hogy itt van a helyem: rögtön riasztottam is a gimis haverokat, akik szintén friss egyetemistaként keresték a lehetőséget, hol lehet futballozni egy jót. Már az első félévben alapítottunk is egy csapatot és beneveztünk a Lágymányosi bajnokság 4., azaz D ligájába. Úgy számolgattunk, hogyha egy kis szerencsénk van, akkor két éven belül, még bőven a BA-diploma előtt megnyerhetjük az A ligát, vagyis az 1. osztályt.
Azóta eltelt öt év, és még a D ligát sem sikerült megnyernünk. Mondjuk néhányunknak még a BA-diploma se jött össze azóta. Na mindegy, járulékos veszteségek ezek, a sport örömét senki nem veheti el tőlünk, gondoltam és gondolom még mindig.
Az ambíciókból persze lejjebb kellett adnunk, de megtaláltuk a számításainkat. Hetente egyszer a „BEAC-foci” – ahogy hívják – megteremtett mindent, amire egy kevésbé tehetséges, de sportolni szerető fiatal vágyhat. Munka és/vagy egyetem után összegyűlik a régi baráti társaság, és 2×20 perc erejéig elfelejtünk minden gondot. Elcsépeltnek vagy éppen nyálasnak is tűnhet egyik csapattagunk fogalmazása egy nehezebb vizsgaidőszakban: „Kurva szomorú, de valójában két foci között élek.” És én is tapasztaltam hasonlót, egy-egy nehezebb időszakban valóban nagyon feldobja a hangulatomat az egyetemi foci. Egyrészről a testmozgás is sokat segít a mentális egészség megőrzésében, másrészről pedig valóban egy kifejezetten befogadó, kellemes környezetben focizhatunk itt hétről hétre.
Az első szezonban szinte kizárólag régi ismerősökből álló csapattal indultunk. Persze azóta új barátokkal is színesedett a csapat. Eltelt több mint 10 „szezon”, közben jöttek-mentek a csapattársak, de mára kialakult egy stabil társaság. Nyitottak voltunk más egyetemekről, szakokról érkező játékosokra, nem különösebben számított az sem, hogy mennyire focizott jól az illető. Miközben ezeket a sorokat írom, végiggondolom, hogy mennyi barátságra tettem szert az évek alatt. Olyan embereket ismerhettem meg a BEAC-foci keretein belül, akikkel jó eséllyel sosem találkoztam volna az életben. Akadt olyan csapat is, akikkel a KCsSK kissé megfáradt pályáján vérre menő csatákat vívtunk szezonról szezonra, de a hármas sípszó elhangzása után közösen karaokéztuk a magyar popkultúra örökké stabilan álló bástyáját, a „Júlia nem akar a földön járni” című slágert. Kissé nosztalgikusan gondolok vissza a kollégiumi pályára, ahol évekig harcoltunk a legalsó ligában az – amúgy lehetetlen – kiesés elkerüléséért. Az a pálya azóta már „bezárt”, de új szentélyre talált csapatunk, a Mérnök utcai Pluhár István labdarúgó pályára. Itt is ugyanúgy a legalsó ligában vitézkedünk, de praktikusan közel van a kocsma, remek társaság gyűlik össze hétről hétre, tehát minden adott egy amatőr egyetemi fociélmény megszerzéséhez.
Sokat gondolkodtam, hogy valójában mi teszi igazán vonzóvá a BEAC gondozásában szervezett egyetemi labdarúgást. Nem kell feltétlenül jól játszani, vagy különösebben imádni a futballt, az igazi varázsa valójában a közösségépítő hatásában van. Egy korábbi cikkünkben mutattuk be az „Én is BEAC-os vagyok” című interjúkötetet, amiben az ELTE legendás sportolói mesélik el saját élményeiket különböző korokból. Dr. Horkay Ferenc emeli ki, hogy nem kifejezetten a sportban elért teljesítmények miatt marad emlékezetes a 70-es évek BEAC-ának hangulata, hanem a rengeteg közösen eltöltött idő, a pezsgő szellemi élet és a különböző sportolók, diákok, értelmiségiek találkozása és közös élményszerzése.
Az évtizedek múlásával a BEAC egyre kevésbé tagja már országos szinten (néhány helyen szerencsére még igen) a versenysport élcsapatainak – bár ez nem is annyira meglepő az egyre inkább üzleties sport világában. Az amatőr sport közösségépítő hatása azonban mit sem veszített korábbi szerepéből. Simon Krisztián, a bajnokság egyik szervezője emeli ki, hogy legyen szó gimnáziumi, egyetemi vagy akár Alumni baráti társaságokról, fontos szerepe van a futball-általi találkozásoknak „nem beszélve a focit követő »második félidőről«, ahol egy korsó sör mellett át lehet beszélni az elmúlt hét történéseit, feleleveníteni régi történeteket, beszélgetni a zh-hét nehézségeiről.” Valójában itt jelenik meg leginkább a BEAC-foci közösségépítő szerepe: a hét közbeni meccsek találkozási pontokká válnak, ahol egy idő után már nem csak az akár különböző szakokról érkező csapattársak kötnek barátságot, hanem komplett csapatok is, így ők már azonos játéknapra jelentkeznek, hogy azonos párosítások alakulhassanak ki évről évre. Simon Krisztián és szervezőtársa, Sajben Marcell elsődleges motivációja is ebben van: létrehozni és fenntartani ezeket a találkozási pontokat. Mivel ők is régóta aktív tagjai az ELTE és BEAC közösségének, kifejezetten fontosnak tartják az egyes ligák megrendezését, mert azok mind a BEAC szellemiségét képviselik: a közösség összetartásának fontosságát, a rendszeres testmozgást és az egészséges életmód jelentőségét az ember életében.
Végül nem lett belőlem profi futballista. Nem játszottam és jó eséllyel nem is fogok játszani világbajnokságon. A labdarúgás és a sportolás iránti szeretetemnek azonban sikerült egy új közeget találnom, ahol egyszerre lehet letenni a hétköznapok problémáit, új és régi barátokkal találkozni és még mozogni is egy keveset. Talán nem is baj, hogy a gyerekkori álmokkal ellentétben nem az Old Traffordon, hanem a Bogdánfy utcai műfüves pályán lépek pályára hétről hétre. Talán még a D ligát is megnyerhetjük egy szép napon.
Fotók: Sipőcz Péter
