Mit jelent a család annak, akitől rajta kívül álló erők elvették az övét? Mit jelent a szerelem annak, akit csak a kötelesség és a szánalom tart „kedvese” mellett? Mit jelent a hagyomány azoknak, akiket csak a munkahely, az iskola, az élvezetek és élethelyzetük szűkös, átmeneti körei kötnek össze? És mit kell feláldoznia annak, aki valódi közösségre, valódi családra vágyik? Mit követel meg az embertől a valahova tartozás? Ari Aster gyönyörű és irtóztató filmje, a Midsommar e kérdések rúnakövei körül, spirálalakban, lebírhatatlanul közelít a katartikus összeroppanásig… Vagy újjászületésig. Kinek mi jut. – Nemes Márk kritikája.
A Midsommar (szörnyű magyar címmel Fehér éjszakák) látszólag horror, valójában misztikus dráma. A helyszínéül szolgáló Harga szemkápráztató, a magyar, svéd és pogány (druidikus) népművészetekre rímelő díszletek egyszerre kedvesen ismerősek és furcsán idegenek. (A filmet Magyarországon forgatták, és még arra is gondjuk volt, hogy a fiktív népszokások, népviselet és jelképek együttese értelmezhető, baljós jelképrendszert alkosson.) Azt az érzetet közvetítik, amit „elszakadt örökösként” éreznünk kell: a gyökereinket ebben az ősi kultúrában, a rémítő és felemelő felismerést, hogy emberi létezésünket ugyanazok a zsigeri és rituális késztetések vezérlik, sőt, boldogságunk érdekében talán kéne is, hogy vezéreljék ismét, mint akár évezredekkel ezelőtt.
A Midsommar szereplői (egytől egyig bölcsészek) ismerősen csorba jellemek: a mufurc, labilis és párján csüngő Dani (akit Florence Pugh oly élethűen alakít, hogy bármely rég látott Facebook-ismerősünk is lehetne) irtózatos tragédiát él át, pasija, Christian pedig, bár szakítani készült, úgy érzi, így nem hagyhatja magára. Barátai „bro”-körének morgolódásától kísérve együtt mennek egy zártkörű „hippifesztiválra”, egy felejthetetlen tanulmányútra a csapat svéd tagja, Pelle szülőhelyére. Átkelésük rituális a külvárosi-szobamélyi-lelki sötétségből Harga falusi fényébe: a kamera körbefordul a „beautózás” toposza során, fejjel lefelé látjuk a mélysötétből vakító fehérré és színekkel telivé váló világot. Áthaladunk a ráció sivár, fájdalmas és elidegenedett (nyugati) valóságából a természet és mágikus életlátás eleven (északi) rétjeire. Az óhitű faluban már mind fellélegezhetünk: új barátokra, minket körülzsongó emberekre, kutatási anyagra, ünneplésre lelhetünk, egy jó hentergésre a szénában, tán egy hirtelen megtalált (élet)célra is…
A néző könnyedén találja meg az archetípus-karakterek közt önmaga alteregóját. Minden klisé kifordított: a laza jenki srác igazából neurotikus seggfej, a (nem-token) fekete fiú a csapat esze, a tisztességes macsó gyáva, a fehér lovag sem önzetlen, a szőke final girl őrülete pedig út lehet a megvilágosodáshoz. Őket (s velük minket is) közel engedik a helyiek, mind elhisszük, hogy választhatják, hogy választhatnánk a kiutat… De tévedünk. A kulturális relativizmus, a nézők fogyasztói passzivitása, naiv racionalitásuk tartják őket a csapdában, a nyugodt helyi szívélyesség, a film hidegvérű fekete humora elaltatják gyanakvásunkat. Ösztöneink bár üvöltenék, hogy meneküljünk, de megtanultuk (a hargaiakkal ellentétben), hogy arra a világra hallgatni csacsiság. Itt viszont azok az igazságok működnek, amelyek „hőseinket” ide hajszolták: az „irracionalitás”, a mitikus élet birodalma Harga, egy saját szakrális szabályainak harmonikus rendszerében működő buborék, ahol a civilizált „értelem” jelentése okafogyottá válik. Harga élményekkel működteti a közösségét: tagjai egymásnak adják neveiket, egymás gyermekét nevelik, együtt esznek, sírnak, temetkeznek – testükkel, torkukkal, jelenlétükkel biztosítják azon megtapasztalásokat, amelyektől a szimulákrum valósága, amiben élünk, minket már megfosztott. Azt ígéri, ennek nem kell így lennie: mindenki visszakapcsolódhat a Nagy Körforgásba, a vidám, tiszta, együtt lélegző közösségbe, a természet és az emberi érintkezés totalitásába. Életük teljes, de a tagságért áldozatokat kell hozni. Aki ezt nem érti meg, és nem tud vagy akar beilleszkedni, annak a közösség… nos, más szerepet talál.
Ari Aster csupán egy maréknyi rövid- és két nagyjátékfilmmel a tarsolyában máris korunk egyik legaktuálisabb történetmondója, a Midsommar pedig az év nagy meglepetése. Amit a friss klasszikus Hereditary-ben a családról és sorsörökítésről mutatott meg, azt bontja tovább itt, eggyel nagyobb léptékben, a közösségre, a nem vér szerinti családra szegezve a kamerát. Filmje hordozza Jung és Turner elképzeléseit a mítoszokról, Bergman emberség-keresését, Tarkovszkij sorstragédiáit, a Valahol Angliában (A Field In England) pszichoaktív történetmondását, és a kultikus Vesszőből Font Ember (Wicker Man) szellemi örököseként, posztmodern kori újragondolásaként is értelmezhető. Ráadásul mindeközben feje tetejére is fordítja a horror sémáit. Amíg nem nyúlunk a mágikus gondolkodáshoz mi is, csak egy idegesítő, gonosz katyvaszt fogunk fel e remekműből. A film képi logikája, az események kauzalitása ugyanis nem a magasművészeti hagyományokat, „a szakma” vagy a „civilizált világ” alapvetéseit követi, hanem a jelképek, előírások és rítusok holisztikus rendjét. Őrjítő, hogy amit végignézünk, egyáltalán nem őrület: rendezett, konzekvens és logikus, a maga bizarrságában is.
Ezalatt nyomasztó ambient és eufórikus vonósok kavarognak rövid, hangsúlyos snittekben, torokének hajlong, és győzelmi óda zeng a végpusztulás perceiben. Még a tripjelenetek is mese-, nem pedig rémálom-szerűek. A nagy, nyitott terek, az erős, prím színek és színmezők kontrasztja a bennük ünneplő-szenvedő apró karakterekkel letaglózó népmesei illusztrációkra hajaz. Azt súgják: ami látsz, természetes. „Engedd be a hatást”, ahogy azt Christiannek tanácsolja egy fülig száj szőkeség, mielőtt belétukmálja a herbatea durvább, skandi verzióját. A herbáriumok, a babonás praktikák, a tömeges siratások itt nem fesztiváli vonaglók felszínes élményhajhászatának kellékei, hanem egy élő, fájó, szükségszerű körökben eltelő élet alapvető velejárói: ahogy oldják a gátlásokat és falakat, attól (kíméletlenül, de biztos kéztől terelten) az egyéni akarat és az intim szféra is feloldódik a közösben. Megélheted vágyaidat és szerepeidet, igen, de többé ezek sem a tieid: még ezek is a közt szolgálják, lásd a szörnyű kényelmetlen „szaporodás” jelenetét. Hogy a pszichózis vagy a mágikus lét állandósul? Valódi varázslat történik, vagy nagyon durva a trip? A kérdés a film végére nem mérvadó.
A Midsommar legfőbb, rejtett erénye mégis az, milyen releváns. Az egyén és a közösség kölcsönhatásáról, a hagyomány és áldozat emberfeletti (egyszersmind embertelen) szentségéről szól. Nem ítélkezik, nem is mutat meg mélyebb összefüggést a falusiak szemszögéből, de megmutat mindent, amit mi is átélnénk, ha ott lennénk. Egy merev, világos mikroverzumot ábrázol, egy szigetet a káosz és materializmus tengerén, amibe a posztmodern ember turistaként érkezik (sőt: visszaérkezik), és amiben elvész, mert saját nézőszerepére, hitetlenségére, vaksi rációjára támaszkodik. Mert azt hiszi, kívülálló maradhat, s hogy tetteinek nincs következménye, ha meghúzza magát, ha lopva cselekszik… Tévedése végzetes. „Nem veszítjük el: odaadjuk az életet” – mondja Sinn, a falu mátriárkája. Igen ám, de ahogy a törvény nem ismerése sem ment fel téged a be nem tartása alól, úgy azt sem kell tudnod, ha akaratlanul is végigmész egy rítus lépésein, hogy egy számodra (rajtad kívül) kijelölt szerep felé terel a közösség, amiben bíztál, lett légyen e szerep akár mennyei, akár végzetes. Több ilyen utat is látunk, a fináléban két ellentéteset és párhuzamosat is, és a szereplők zavara és rettegése legalább annyira húsbavágó, mint a hargaiak csendes, émelyítően derűs asszisztálása kálváriájukhoz. És igen, a Midsommar mer állást foglalni, és elviszi a falig az ősközösségi tematikát: megmutatja, mi vár egy megrögzött kívülállóra, valakire, aki retteg az elköteleződéstől, és hogy mit kaphat az, aki teljes szívvel-lélekkel beáll az ősközösség sorába.
Kevés ijesztőbb felismerés van, mint rádöbbenni arra: lehet, hogy végül is a hargaiaknak van igazuk. Mi van, ha csak pszichoaktív szörpök, vitustáncok és élőáldozatok őrült forgatagában tudjuk levetkőzni saját elhatároltságunkat egymástól? Mi van, ha az „őrületen”, a révületen át vezet az út az új családunkba – egy olyan földön át, melyet oly sokáig megtagadtunk magunktól, és amely oly sokáig megtagadtatott tőlünk, hogy ez végül megbetegített? Az ember fejében a stáblista felbukkanására összeáll egy ördögi, szégyenletes lehetőség: talán tényleg úgy vagyunk hivatottak élni, ahogy a hargaiak teszik. Talán csak így lehetünk újra teljesek és boldogok. S ennél borzalmasabb és elgondolkodtatóbb zárást nem is nyújthat film napjaink nézőinek.
Képek forrása
