Egy ideális irodalomóra lehetett volna az R épület 21-es termében kedd este fél hétkor. Tamás Péter a tanári asztalnál, a hallgatóság a padsorokban ülve egyedül vagy párban; a kreatív írás kurzust Bödecs László nyitja, majd Vass Norbert, végül Vörös Anna zárja. Ha így ismerkednének meg a fiatalok a kortárs irodalommal, akkor egészen biztos, hogy a terem tele lett volna. Beszámolónkat olvashatjátok.
Az Apokrif folyóirat három szerzőjét, illetve műveiket mutatta be a Bölcsész Napok keretein belül. Röviden a lapról: a folyóirat az ELTE falain belül született meg, de mára országos szintű orgánummá vált, és fiatal szerzőknek ad megjelenési felületet. Az esten Bödecs László, Vass Norbert és Vörös Anna meséltek az alkotásról és olvastak fel műveikből.
Bödecs László és Tamás Péter
Elsőként Bödecs László mutatkozott be, akinek már két kötete is megjelent, és jelenleg egy nagyon kevert témákból összegyúrt naplót ír: egy hadvezér naplóját. Ez a hadvezér hihetetlenül képmutató, aki a hatalma kiépítésének és az oda vezető útnak minden elemét természetesnek veszi. Bödecs szövege egy hadi és filozófiai memoár, ami helyenként átbillen a líraiságba. A felolvasott részletek – biztos a túl friss élmények miatt – a Trónok Harca világát jelenítették meg előttem; szinte láttam magam előtt Rob Starkot, aki a hídnál vívódik. És amíg a fejemben az Ifjú Farkas toporgott, egyre távolabb kerültem Bödecs szövegétől. A felolvasás után a beszélgetés visszakanyarodott Az árvíz helye című kötethez, amiről megtudhattuk, hogy eredetileg az lett volna a címe, mint az új Bodor Ádám-kötetnek (Sehol). Bödecs László elmesélte, hogy szülővárosában, Szombathelyen pár éve árvíz volt, ami majdnem érintette családját is, miközben ő mindent csak utólag tudott meg. Ez az élmény ihlette többek között a címet, ami az egész kötet hangulatát is tükrözi, illetve a felmérhetetlenséget, a távolságot és a pusztulást. A mini beszélgetést két rövidebb versével zárta, az Itt veszhetett el és a Képtelen című szövegekkel.
Vass Norbert és Tamás Péter
Második „felelőként” Vass Norbert ült a tanári asztalhoz, aki frissen nyomott novelláskötetével érkezett, az Indiáncseresznyével. Ez a kötet egy novellaciklus, ugyanis a történetek valamilyen módon összefüggenek. És hát ezek a történetek a 90-es években játszódnak, egy névtelen vidéki kisvárosban, egy csapat kiskamasz életében – persze az már véletlen egybeesés, hogy a szerző is éppen akkor volt kiskamasz egy kisvárosban… A novellák gyermeki nézőpontja nyelvileg is megragadható. Kifulladásig hajszolt mondatok, élőbeszédszerű, gyermeki egyszerűséggel leíró részletek. Vass hozzátette, hogy a szerkesztési folyamatok során fontos szempont volt, hogy a szövegek elbeszélőjének nyelvezete tükrözze a nézőpontot. Az intenzív munkafolyamatban ő maga is átesett egy paradigmaváltáson, hiszen az addigi szövegeit auditív módon, felolvasva javítgatta, de aztán rájött, hogy nem lesz minden kötet és olvasó mellett ott, hogy felolvassa a szöveget. Szerencsére nekünk ott volt, hogy felolvasson pár részletet a kötetből, egy hosszabbat és egy pontosan nyolcperceset. A felolvasás alatt én is visszatértem az általános iskolám udvarára, meg a menzára, előttem volt az a csapat kisfiú, akik a varázslós kártyákat gyűjtötték, és hogy mi mindig néztük a lányokkal, hogy a tündérek mégiscsak menőbbek. Vass szövegei valami olyan könnyed nosztalgiába repítenek, amelyek mégis a megfeneklett gondolatokat hozzák fel újra. És igen, köszönjük, hogy hallhattuk!
Vörös Anna és Tamás Péter
Az estet Vörös Anna zárta, aki novelláiban Vadoma, a tizenkilenc éves szír menekült életét mutatja be nekünk, aki Budapestre érkezve, családját és szülővárosát elveszítve próbál beilleszkedni a teljesen új kultúrába és közegbe. Vörös Anna egy évig volt önkéntes Törökországban, ahol menekült gyerekekkel foglalkozott. Az ott ért élmények, történetek, illetve hazatérésének, a szinte újra-integrálódásának folyamata alkotta meg tulajdonképpen Vadoma történeteit. A felolvasott szövegben egy halottak napi jelenetet tárt elénk, megmutatva az elbeszélő viszonyulását ehhez az ünnephez. A szöveg és Vadoma valamiért nem találkozott, története olyan volt, mint egy Index-cikk leírása, kicsit száraz, kicsit lelketlen. Furcsa reflex, hogy amint meghalljuk a „bomba” vagy a „robbantás” szavakat, már automatikusan falat húzunk magunk elé, és pörgetünk tovább. Valahogy ilyennek éreztem én is a szöveget, falakkal, pulzálás nélkül. Pedig Vadoma biztosan megbújik mögötte, várom, hogy előjöjjön. A katarzis elmaradt, de a diszkrét taps nem.
Az óra véget ért, a sok késő sajnos végül nem érkezett meg. Ennek ellenére a három író, és persze Tamás Péter könnyed kérdései, átkötései olyan hangulatot teremtettek, mintha egy baráti beszélgetés közepén lennénk, ahol csak hallgatjuk egymás gondolatait, és egy kicsit jobban megismerjük a végére a másikat.
Fotó: Nikolaidu Phaedra Daphne
Borítókép: Bölcsész Napok
