Azért választottam ezt a könyvet, mert az egész világít. A sárga borító, a hófehér galamb és az idétlen, rajzolt csúzli odaragasztja a retinát a könyvre. Aztán, ha jobban megvizsgáljuk, akkor feltűnik a gyermeki kézírásra hasonlító betűtípus, az elfröccsenő tinta, a puritán és mégis izgalmas fülszöveg és a titokzatos, de ugyanakkor világos cím: Hét bő esztendő.
Etgar Keretről igazából ebből a könyvből lehet a legtöbb mindent megtudni. Azt, hogy 1967-ben született Izraelben, Tel-Avivban él feleségével és gyermekével, Levvel. Keret egyébként filmforgatókönyveket, gyerekkönyvet, novelláskötetet és kisregényt is írt, a Hét bő esztendő első önéletrajzi ihletésű memoárja, amely 2015-ben jelent meg. Itthon csak 2017-ben került a polcokra a Jelenkor Kiadó gondozásában, a kötetet Simon Márton fordította angolról. A fordításnak köszönhetően Keret könnyed, személyes, zavarba ejtően hétköznapi, de közben letisztultan mély hangvétele nem veszik el. Simon Márton egyébként írt egy „nyílt magánlevelet” Kerethez, amiben a fordítás időszakát foglalja össze neki.
A kötet valóban felölel hét esztendőt. A ciklusok az évek, a pillanatok a novellák. A könyv, mintha novellafüzér lenne, de mégsem, kicsit naplószerű, de mégsem, szóval valami olyasmi, mint egy polaroid fénykép, ami a kattintás és a valóság közötti mechanizmust ábrázolja, ahogy a két ujj türelmetlenül akarja a párnák közé csípni a pillanatot. A kötetet feldarabolják az évek, mégis egy biztos hömpölygés sodorja hihetetlenül gyorsan az embert a vége felé. Ezt persze a stilisztika is segíti, a könnyed, hétköznapi nyelvhasználat. A történet fiának születésével kezdődik, amit hét esztendő követ. Persze ettől még nem lesz egy gyermeknevelési könyv, egy „apává érős”, új fejezetet kezdő ömlengés. Nem, Keret hétköznapi természetességgel meséli el a születést és a hét esztendőt, miközben egy olyan országban él, ahol háború zajlik. Keret bemutatja, hogy a háború mit tesz az élettel, azzal az élettel, ami egyébként ráhúzódik erre az örök szürke állapotra.
Bemutatja, hogy a születés néha nem fontosabb, mint egy robbantás, hogy a játszótéren az anyukák nem arról beszélgetnek, hogy a gyerek hova menjen oviba, hanem hogy katona lesz-e, hogy a túlélésért be kell fektetni iszonyú üzletekbe, hogy a bombariadó mennyire az emberi élet része, és hogy az AngryBirds is már egy furcsa allegóriája a háborúnak. Keret mutat egy világot, ahol a mindennapi készenlét, az örök fenyegetés épp olyan normális, mint az, amikor a hármas metró nem jár, vagy amikor kipakolják a campus teraszára az asztalokat, székeket. És a normálison túl mégis lehet érezni azt a hiányt, amit mi sose fogunk megérteni. Azt, hogy ők valami mást sokkal jobban értenek nálunk, de ők ezt mégsem tudják. Ezenkívül megjelenik a holokauszt öröksége, hiszen szülei lengyel származású holokauszttúlélők, az otthon, a gyökerek keresése, a hírnév és az utazás, az alkotás öröme és az értelmetlenség. A kötet ars poeticája a Csak egy bűnös című novellájában csúcsosodik ki. Ez a történet ad értelmet a kötet szerkezetének, a nyelvhasználatnak, a témáknak, a humornak és ennek a hét bő esztendőnek, amit Keret egy kicsit átadott nekünk is.
A rövid novellák, jelenetek humora, sokszor öniróniája, feloldják ezt a nyomasztó kontextust. A történetek egy központi motívum köré vannak építve, ami a zárlatban egy csattanóval arcon vágja az embert. De nem rágja a szádba, nem telít el, csupán meglenget előtted valamit, résnyire nyitja az ajtót, kicsit felborzolja a függönyöket. Nem akar több lenni, sem többet adni, ezért lesz hiteles.
Létezik egy határ, ami elválasztja a bogarak megölését a békák megölésétől, és ha ezt az író át is lépte valaha élete folyamán, attól még ezt le kell szögeznie. Az író nem szent, nem is cádik, sem a kapuk előtt álló próféta, csak egy bűnös a sok közül, aki jobban figyel, és egy kicsivel pontosabb mondatokkal képes leírni a minket körülvevő világ alig hihető valóságát. (…) Nem visz el minket az ígéret földjére, nem hoz békét a világba, és nem gyógyítja meg a betegeket. De ha jól végzi a munkáját, néhány képzeletbeli békával több éli meg a holnapot. A bogarak, sajnálattal mondom, maguknak kell megoldják a dolgot.
Összességében Etgar Keret könyve valami szokatlan világ elképzelhetetlen hétköznapjait mutatja be, elénk tárva annak legfurcsább, legszebb és legszomorúbb pillanatait. A könyv után nem fogsz sírni, de nevetni sem. Nem fogsz tőle rosszat álmodni, de jót sem. A történetek címét elfelejted, de a gondolatokat nem. Egy biztos: a citromsárga taxikról, az AngryBirds-ről és a fehér galambokról eszedbe fog jutni ez a hét bő esztendő.
