Új sorozatunkban az ELTE Online kultúra rovatának szerzői mutatkoznak be. A bemutatkozás formája tökéletesen rájuk bízott: esszé, öninterjú, listába szedett vallomás, képekkel, videókkal, linkekkel telepakolt tárca… Ami jön. Ami ők, az adott illető. Harmadikként Martzy Réka.
A húgom külön megkért arra, hogy ne olyan legyen ez a bemutatkozóm, mint az IKT házimban, mert annak semmi értelme sincs. Ennek meg azért jó lenne, ha lenne. A kamasz öcsém meg azt mondta, hogy na jó, akkor ez lesz az első cikkem, amit tényleg el fog olvasni, végül is Dante helyett beférek a kánonjába, megoldja. Az óvodás húgom meg azt kérte, hogy rúzsozzam ki magam a képen, mert úgy jobb. Ekkor kezdtem kicsit beparázni, hogy ennyi elvárásnak meg kell felelni, és akkor még nem tudom, hogy mindenki más mit is szeretne látni. Belőlem.
Talán az lenne a legjobb, ha visszafelé mennék. Múlt héten ültettünk el borsót, paradicsomot, bazsalikomot és koriandert, amik most már kapaszkodnak a laptopomba, ezt jó, ha tudjátok. Ilyen körülmények között születnek a cikkek. Egyébként kaktuszmagot is vettem, de úgy tűnik, ő nem akar engem. Még tél volt, amikor sportcipőben vágtunk neki a Pilisnek türelmetlenül, a természettől már régóta megfosztva. Nem fáztunk meg. Még akkor sem, amikor kimentünk a Normafára szánkózni, azzal a bizonyos 1956-os vasszánkóval, amin végül csak páran mertek lecsúszni. Mi, többiek, csak néztük a lecsúszásunk képzeletbeli pályáját, nedves zokniban. A szülinapomon fontunk kalácsot, hét gyertya égett. Kaptam egy kis pálmafát, azért, hogy néha visszatérhessek azokra a banánföldekre, a melegbe, mert a szülinapomkor sosincs meleg. A sivatagban éreztem először a csendet, meg akkor, amikor harmadízben olvastam az Utas és holdvilág utolsó lapját. Egy tanárom kérdezte még a gimiben, hogy Réka, ugye olvastad. Akkor még nem, de azóta én teszem fel ugyanezt a kérdést mindenkinek.
Péntekenként az a szórakozásunk a barátaimmal, hogy megpróbálunk válaszolni olyan kérdésekre, hogy milyen tárgy, milyen könyv vagy műfaj lennél, inkább soha nem tudnál felfelé menni, vagy soha nem tudnál benyitni valahova, na ilyenek. Azokra nem emlékszem, hogy én mit válaszolok, csak arra, amiket ők. Gyűjtögetem, hogy egyszer legyen belőle egy szép nagy kötetünk. A Bóbita az első kötet az életemben. Tudjátok, olyan kötet, amit folyton olvasni, hallani, énekelni akartam. Minden este és délután kértem a Csiribiri-t, a Galagonyá-t és a Déli Felhők-et, de azt gitárkísérettel. Egyszer majdnem megtanultam gitározni, de csak Rod Stewart Sailing című dalát tudom eljátszani. Helyette minden csütörtök délelőtt egy kis szobába járok zongorázni egy hatalmas szívű nénihez. A Csigabiga volt az első sikerélményem, aztán a Twin Peaks-zene: Angelo Badalamenti, most épp Csajkovszkij. A Diótörő-t pedig a régi Barbie-filmekből ismertem meg, akkor még próbáltak a komolyzene szeretetére nevelni, vagy nem tudom. Azóta már van saját diótörőm, Spotify-om, szóval már magam is el tudom játszani. Sőt, ezt hallgattam, mikor a „nagy orosz klasszikusok”-nyaram volt, Puskintól egészen Nabokovig. Hosszú és nehéz nyár volt, amikor még Micimackó-t nézegettem, nem is sejtettem, hogy ilyen is lesz. Volt egyszer egy buli, ahol mindenki beöltözött a Százholdas Pagony egyik szereplőjének. Én Tigris lettem. Vicces volt meginni egy felest Micimackóval, miközben Füles berakta a Come on Eileen című számot, Nyuszi és Róbert Gida táncoltak, Malacka valami harapnivalót keresett, és Kanga, mint egy igazi anyuka, próbált csoportképbe terelni minket. Azóta minden pilisi erdőben megpróbáljuk megtalálni eltűnt alteregóinkat, a kis házat a tölgyfa ölében. Olyan házat, mint Magritte-nak azon a képén, ami előtt vagy húsz percig álltunk. Olyan fát, mint a Csontváry-kiállításon, az a magányos. Igazából mindegy, csak keresni, keresni mindent, valamit, valami többet, valami olyat, amit még nem, valamit a könyvekben, dalokban, versekben, színházban, az erdőben, vagy apró kis borsócsírák között.
Nem tudom, hogy lett-e értelme vagy emiatt megéri-e Dantét dobni, még rúzs sincs rajtam. Remélem a többi sikerült.
„Mondj egy mesét, kértem. Te rám néztél, valahogy úgy, mintha egy kikelt babcsírára néznél rá, ami a vatták között nedvesen, csúnyán kéri a napfényt, hogy. Megforgattad a szemed és előrehajoltál. Egyébként fekete póló volt rajtad, ami furcsa volt, mert pár hete mondtad, hogy nem szereted azt a színt. Én csak várakoztam és néztem a vörösboros poharam sötét alját, ami kimeríthetetlennek tűnt akkor. Levetted a kerek szemüvegedet és a pólód szélébe törölted, mintha a meséhez szükség lenne rá. Mikor újra felvetted, a fekete átitatódott a lencsékre, az a fekete, ami annyira idegen tőled. A kocsma összes fényét nyelted el abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, és az ujjaid ölében fekvő unikumos pohár tartalmát magadba öntötted. Mintha ez is kellene a meséhez. Vártam, azzal a szorongással, amit akkor éreztem, mikor az oviban, csak nekem nem nőtt ki semmi a vattakorongból. A másodpercek összecsúsztak a meséd és a pillantások között, hangtalanul nyeltél, elkezdted. Én meg ott álltam hirtelen a fehér, műanyagkeretes ablak előtt, szétcsomagoltam a vattaágyat, és egy fekete kisded nevetett rám, mint aki elkésett egy meséből.”
M.R.
A képeket a cikk szerzője készítette.
