Politika, korrupció, nők – Giulio Andreotti után ezúttal a közelmúlt, sőt, a jelen egyik fontos és megosztó figurájáról készített filmet Sorrentino: Silvio Berlusconiról. A Silvio és a többiek botrányos, ugyanakkor a klasszikus értékekben hisz, szigorú, mégis megbocsátó. Kritikánkat olvashatjátok.
A Silvio és a többiek nem klasszikus politikusportré, annak ellenére sem, hogy Berlusconi élete önmagában is felér egy szappanoperával. A szaftos részletek persze nem maradnak ki a filmből, Sorrentino azonban nem moralizál, pontosabban nem ezen a síkon: arra kíváncsi, miért és hogyan nyerhetett meg négy választást is Silvio Berlusconi.
Az unga-bunga partikat és a nőket tekintve meglepően elnéző a film, és a hatalommániás macsó helyett egy öregedéstől szorongó, kicsit nevetséges, de összességében szerethető Berlusconit látunk – Toni Servillo alakítása minden mélységét bejárja a fiktív-valós karakternek. Ennek a Silviónak sok botlása volt az életében, gyengéi a fiatal nők, de élete szerelme mégis Veronica (Elena Sofia Ricci), a felesége, akit megpróbál mindenáron visszahódítani. A magánéleti válság mellett politikai karrierje is mélyponton van: túl egy elvesztett választáson egyetlen célja a hatalom minél gyorsabb visszaszerzése. A két szál egy harmadikban fut össze, ugyanis a film középpontjában Berlusconi mellett Sergio Morra (Riccardo Scamarcio) áll, aki nőket közvetít befolyásos embereknek, elsősorban politikusoknak. Feleségével, Tamarával (Euridice Axen) közös cégeik sorra kapják az állami és önkormányzati megbízásokat, Sergio azonban ennél is többre vágyik: európai parlamenti képviselő akar lenni. Ehhez persze nem elég helyi képviselőket „lekötelezni”, úgyhogy mindenképpen (a szolgáltatásaira közismerten vevő) Berlusconi közelébe kell férkőznie. A film első egyharmadában szinte kizárólag az ő ügyeskedéseit látjuk, Berlusconi csak akkor tűnik fel, amikor Sergio számára is elérhető közelségbe kerül. Ez a rész egyáltalán nem finomkodik, időnként A Wall Street farkasa legkeményebb jeleneteit is bőven lekörözi. Hiszen minden eladó, mindennek, így a testnek, a szeméremnek és az emberségnek is van árcédulája – akárcsak a politikában. Az egésznek a csúcsán pedig ott áll Silvio, aki érdekes módon képes emberi arcot adni ennek a kegyetlen és piszkos világnak, és akinek elhisszük, hogy ő minden egyes fiatal lányt a sármjával akar meghódítani. Mert a hódítás áll a film középpontjában: ahogy annak idején Veronicát és most a huszonéves lányokat, úgy egy egész országot képes volt magába bolondítani ez a hollywoodi fogsorú, festett hajú, szoláriumozott öregúr – itt fut össze metaforikus szinten is a két szál.
A film egyik kulcsjelenetében, amikor Veronica végleg el akarja hagyni, megkérdezi tőle, miért maradt mellette annyi éven át, ha szerinte semmi érték nincs benne. A nő válasza pedig egyszerűen ennyi: mert beléd szerettem. Silvio valójában egy öreg bohóc, aki a semmit adja el nekünk (az egyik legzseniálisabb jelenetben telefonon ténylegesen elad egy nem létező lakást valakinek, akit először egyáltalán nem érdekelt az ajánlat), mégis szimpatizálunk vele, drukkolunk a hódításainak, sőt, kicsit mi magunk is beleszeretünk. Ezért nem tartom aggályosnak, hogy Sorrentino eufemizálja a figuráját, hiszen ezzel éri el, hogy egyszerre tudjuk beleérezni magunkat Berlusconi és azok helyébe, akik négy alkalommal is rábízták az ország vezetését. A film azonban nem Olaszország politikai-társadalmi látlelete: kevesebb annál, hiszen rengeteg fiktív elemmel dolgozik. Másrészt mégis jóval több lokális helyzetelemzésnél, mert egy világjelenség, a populizmus működésmódjának leírására vállalkozik. Ha valahol, Sorrentino ennél a kérdésnél biztosan összevonja a szemöldökét: az még elfogadható, ha valaki magánemberként fanatizálja a környezetét, vagy üzletemberként manipulálja szövetségeseit és ellenségeit. De egy egész országgal ezt nem lehet megtenni. És ez a mondat nemcsak erkölcsi imperatívuszként értendő; rövid távon, látszólag, kinevezhetjük magunkat új messiásnak, de az igazán mély, ősi alapértékeket soha nem lehet felülírni. A hagyományosan katolikus Olaszországban Sorrentino a vallást emelte ki mint megkérdőjelezhetetlen értékkomplexumot, ami nemcsak a helyi viszonyokat tekintve telitalálat, hanem azért is, mert Berlusconi (ahogy a populista politikusok általában) önmagából is vallást akar gyártani. A filmet keretező jézusi motívumok azt sugallják, hogy a pillanatnyi érdekekre alapozott személyi kultusz nemcsak megbocsáthatatlan, hanem a látszat ellenére valójában gyenge lábakon áll. Az eredeti cím (Loro, azaz Ők) jól kifejezi az elhatárolódást: akármennyire is empatikusan fordul a film a Berlusconi-jelenség felé, egy pillanatra sem tartja elfogadhatónak.
Sorrentino legújabb filmje tehát nem csupán egy szórakoztató politikai szatíra, és nem is életrajzi film. Finoman rezonál a mai társadalmakat meghatározó problémákra, és komoly ítéletet hoz: az efemer jelenségek által létrehozott (vagy lekövetett?) értékválság mögött van valami sokkal ősibb és vitathatatlanabb alap. Elmozdultunk tőle, de attól még ott van. És jó lenne visszatalálni.
