Október 25-én mutatták be az Ódry Színpadon A Mester és Margarita feldolgozását a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói. A darabot – Jurij Ljubimov adaptációja alapján – Horváth Csaba rendezte. Színikritikánkat olvashatjátok.
Mihail Bulgakov regénye, A Mester és Margarita eredetileg a sztálinista Szovjetunió görbe tükreként született meg az 1930-as években, de csak évtizedekkel a szerző halála után jelent meg (1967). 1973-ban Jurij Ljubimov elkészítette a színpadi adaptációt is, aminek a legfrissebb változatát a közelmúltban mutatták be az Ódry Színpadon, két felvonásban.
A történet – a könyvvel ellentétben – egy diliházban kezd el kibontakozni, ahol megismerhetjük a szétcsúszott Hontalant, illetve a többi pácienst. A korábbi történések egy visszaemlékezésben jelennek meg, és a főhős állapotát az jelképezi, hogy van-e rajta nadrág. Amikor látszólag szellemileg a toppon van, akkor sosem hiányzik róla ez a ruhadarab, de a zárt osztályon sosincs rajta.
A ruhák végig nagy jelentőséget kapnak az előadásban, és ez a többi szereplőre is igaz. Szembeötlő volt, hogy a szereplők nem viselnek cipőt, amiről egy ideig azt lehetett hinni, hogy ennek lesz majd valamilyen jelentősége a történet kimenetelével kapcsolatosan. Valójában inkább praktikus okai voltak ennek, ugyanis a színészeknek sokszor kellett átöltözniük, ebben pedig csak akadályozó tényező lett volna a lábbeli.
Az átöltözésekre a lehető legkevesebb időt fordította a dramaturgia, ezért ezek rendre a színpadon történtek meg. Egy alkalommal más kontextusban is előkerülnek az öltözékek, Woland és segítői elhitetik az emberekkel, hogy ingyen kaphatnak márkás ruhákat. Ennek hallatára teljesen kivetkőznek magukból, s nem restek nevetségessé tenni magukat csak azért, mert hallották az „ingyen” szót.
Az ilyesfajta társadalmi kritikai manifesztációk egyébként sem idegenek A Mester és Margarita történetétől. Eredetileg is egy provokatív regény adja a darab alapját, de erre rátesz még néhány lapáttal ez az előadás. Aki érzékeny az ilyesmire, különösképpen a naturalista ábrázolásra, az nem fogja szeretni ezt az adaptációt. Aki viszont felül tud ezen emelkedni, az maradandó élményekre számíthat.
A Szovjetunióra vonatkozó utalások kisebb szerepet kapnak ezúttal, ami jól is van így. Csak azok a gondolatok kerülnek elő, amiket át lehet ültetni a jelen társadalmába is, illetve természetesen a vallási szál, ami annyira a történet szerves része, hogy továbbra is megkerülhetetlen. (Nem szabad elfelejteni, hogy a leninista/sztálinista Szovjetunió az ateizmust hirdette.)
Az egyetlen hiányérzetem viszont a vallási kérdésekhez kötődő szálhoz fűződik, szívesen néztem volna hosszabb ideig is Jesua és – főleg – Pilátus történetét. Utóbbinak a karakterdinamikája telitalálat volt, Barna Lilla elképesztő mélységet adott neki. A nagyobb szerepet nehéz lett volna kivitelezni, mert a két 90 perces felvonás így is végig mozgalmas és zsúfolt volt, mindig történt valami érdekes.
Barna Lilla Pilátusa mellett nekem Woland (Kotormán Ábel) és Hontalan (Nagy Péter István) karaktere tetszett még igazán, de egyik színészre sem lehet panasz, elképesztő energiákat mozgósítottak az előadás alatt. Minden, amit a színpadon csináltak, fizikailag is nagyon megterhelőnek tűnt kívülről. El tudom képzelni, hogy ezt a fiatal koruk miatt tudták így megvalósítani.
Az előadás egyik legnagyobb erőssége a kreatív kellékhasználat volt, amiben bizonyosan nagy szerepet játszott Horváth Csaba rendező. Mostanában elcsépelt lett a láda használata, szerencsére itt nem került elő. Sőt, ebben az esetben az asztal sokkal változatosabb funkciókat töltött be, mint máshol egy láda. Hasonlóan sokoldalú felhasználást kaptak a fodrászszalonokból ismert hajszárító-burák is.
Szintén nagyon hatásos volt a zenei aláfestése is a műnek, ami egy dob köré épült. A hangzásvilág emlékeztetett a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című film zenéjére. A filmhez hasonlóan ebben az esetben is a cselekmény szerves részévé vált a zene, úgyhogy egyértelműen telitalálat volt ez a hangzás. Kicsit váratlanul jelent meg a darabban, de határozottan pozitív meglepetés volt.
Összességében A Mester és Margarita „ódrys” előadása különös, dinamizmusa lenyűgöző, ugyanakkor nagyon provokatív. Azoknak ajánlott, akik ezt el tudják fogadni.
Képek forrása: a Színház- és Filmművészeti Egyetem Facebook oldala. A képeket Éder Vera készítette.
