Még véget sem ért a Frida Kahlo életét és művészetét bemutató tárlat a Magyar Nemzeti Galériában, október 9-én egy újabb „Magyarországon egyedülálló, de nemzetközi viszonylatban is kiemelkedőként” beharangozott kiállítás nyitotta meg kapuit Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete címmel, a Tate Britain közreműködésével. Francis Bacon és Lucian Freud már önmagukban olyan meghatározó alakjai a huszadik század festészetének, hogy a tárlat valószínűleg akkor is ekkora hírverést kapott volna, ha csak kettejük életművéből készült válogatás érkezik Budapestre. Nem ez történt.
Hogy annyi eredeti mű érkezzen bármelyik városba, amennyi önmagában képes reprezentatív lenni egy teljes pályakép szempontjából, szinte lehetetlen logisztikai feladat. Ennek vannak hátrányai (pl. Bacon híres Velázquez-parafrázisaiból mindössze egyet láthatunk), viszont a leleményes kurátor (Elena Crippa a Tate Britaintől és Fehér Dávid) tudja, hogyan lehet adott kontextust adekvát módon árnyalni. Azt hiszem, a tárlat legnagyobb erőssége, hogy milyen komolyan veszi, és milyen magas színvonalon oldja meg ezt a feladatot.
Bacon és Freud persze hatalmas festők, festményeik előtt új értelmet nyer a ’testközelből’ kifejezés. Előbbi új dimenzióit nyitja meg a modern embert gyötrő létszorongás ábrázolásának, mintegy fiziológiaivá transzformálja a gyötrelmet, ahogy amorf ember- és állatalakjait geometrikus szituációkba „görbíti”. A kiállításon látható művek döntő része portré és emberalak, és mindegyik valami hasonlót tematizál, sohasem ugyanúgy, de egyre nyomasztóbban.
Freud realistább, és bár fókuszában neki is az emberi test áll, ő egységesen, noha gyakran furcsa pózokba és pillanatokba merevítve ábrázolja alakjait, miközben művészetének valódi tétje a festék hússá változtatása, ezért a hideglelős plaszticitás. Mindez az arcokon domborodik ki a legjobban, de ekkor az enigmatikus tekintetek, tátongó szemek mellett sem mehetünk el: Lány fehér kutyával és Dohányzó fiú című festményei elől az egyszeri látogató inkább elkapja a fejét, csak ne kelljen ezekbe a szemekbe néznie.
Azonban a kiállítás felénél sem járunk, ha csak e két festő munkáit láttuk. Az ún. Londoni Iskolához szorosabban tartozó alkotók közül Leon Kossoff, Michael Andrews, Frank Auerbach és Ronald B. Kitaj munkáival találkozhatunk, ám olyan életművek is prezentálják magukat, akiknek viszonya lazább volt Baconék körével, de például kiállítottak azon az 1976-os tárlaton, aminek megnyitóján R. B. Kitaj először használta a School of London kifejezést. Ilyenek William Coldstream és Euan Uglow. Walter Richard Sickert, David Bomberg, Stanley Spencer, Paula Rego és F. N. Souza földrajzilag és festészetileg egyaránt több szálon kötődik az „iskolához”, Alberto Giacometti és Chaïm Soutine pedig annak a figurális hagyománynak előképeiként bukkannak fel, ami Baconnel és Kitajjal ér csúcspontjára. Giacomettinek egyetlen szobra, a Velencei lány című érkezett Budapestre, de a tárlat egyik legszuggesztívebb darabja. Igaz, nincs olyan felület, ami simának és szilárdnak tűnne, az arc gombostűfejnyi részleteiben megbújó tragédia biztossággal kivehető.
Francis Bacon: Kutya (pinterest.com)
A kiállítás egyértelműen túlmutat adott festői pályák prezentálásán, értelmezésén. Teremről teremre járva sokkal inkább az az érzésünk, hogy egy nehezen körülírható esztétikai tendencia próbál megmutatkozni az alkotások közötti lehetséges koherenciaként, és mintha az így egymás mellé kerülő művészi pályák eredeti, több helyütt botrányos, vagy kifejezetten magánéleti indíttatásai is ebből a közösnek, hasonlónak tűnő alaphangoltságból ágaznának el. Messze vagyunk azonban az igazságtól, ha az ún. Londoni Iskola művészetelméleti és alkotástechnikai preferenciáiként próbáljuk megragadni ezt az intuíciót.
Londoni Iskola abban az értelemben ugyanis, hogy bármiféle program vázolására és képviseletére képes legyen, nem létezett. Magát a kifejezést Kitaj használta először 1976-ban. Bacon ekkor már jócskán túl van pályája csúcsán, Giacometti és Chaïm Soutine halottak, de arról sincs tudomásom, hogy bármelyik művész, akit az Iskola tagjaként szokás emlegetni, akár csak egyszer is úgy utalt volna magára és/vagy pályatársaira, mint akinek, akiknek identikus kapcsolata lenne bármilyen iskolával vagy irányzattal. Mindeközben a Kitaj által kikiáltott Londoni Iskolának olyan emblematikus alakjai hiányoznak, mint Howard Hodgkin és David Hockney. Ha erre a hiányosságra kérdezünk, a válasz sokat segíthet megérteni, mi az, amit esztétikai tendenciának neveztünk fentebb.
Hockney színes, szinte pop-artos világa és Hodgkin absztrakciója is elüt attól a szorongó, perverz és abszurd kifejezésmódtól, ami elsődleges médiumát az emberi testben találja meg. De kibontakoznak más közös pontok is, ami fentebb említett alkotókban közös, utóbbiakat azonban nem jellemzi: az expresszionizmuson és kubizmuson nevelkedett antropocentrikus figuralitás (pl. Bacon és Piccasso, Freud és Schiele), a festék anyagiságának radikális használata (a legjellemzőbb talán Auerbach) és a mániákus vágyakozás a lassan posztmodernné váló ember általános létszorongásának kifejezésére.
Euan Uglow: Georgia (pinterest.com)
Nem a legtalálóbb tehát a Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete cím, de ez csak a kiállítás koncepciójának komplexitását mutatja. Nem vállalkozik kevesebbre, mint hogy rámutasson egy, a huszadik század második felének művesztét és gondolkodását mélyen átható avantgardizmussal szembehelyezkedő, tradicionális, mégis progresszív alkotói magatartásforma lehetőségeinek megmutatására. Mindezt úgy teszi, hogy e koncepció szempontjából kiemelt életművek mellett a kontextust árnyaló, kitekintő művek is elementárisan hatnak.
Számomra az egész tárlat legemlékezetesebb mozzanatai is ezek közül kerültek ki. Giacometti szobra először meglepett, majd lenyűgözött, régóta vártam a találkozást vele, és valóban hátborzongató élmény. Uglow festészete nekem eddig ismeretlen volt, Georgia című portréja azonban a legfelkavaróbb nőalak volt a kiállításon.
(A jegyünkkel pedig bejárhatjuk az egész állandó kiállítást, a harmadik emeleten berendezett, a huszadik század második felének magyar képzőművészetét feldolgozó tárlat pedig szintén megér egy misét, nem érdemes kihagyni!)
A kiemelt kép forrása: mng.hu
