Egy újabb irodalmi est. Ráadásul fiatalokkal. Egy régi sorozat felelvenítése. És csodák csodájára működik, sőt! A Késelés Villával estjeiről van szó a Nyitott Műhelyben, amiket András László és Babiczky Tibor szervezett egykor, most pedig fiatal költők vettek át, hogy megmutassák, hányadán is állnak egymással, világgal, művészettel, politikával. Mindeközben pedig az „irodalmi est” kifejezés is egészen új értelmet nyer.
Tavaly decemberben, egészen pontosan 18-án, egy olyan stafétabotot adott át András László és Babiczky Tibor Vida Kamillának és Szurdi Panninak, amit a fiatalabb generáció(k) csak most, vándorlás közben láthattak először, de az idősebbeknek is tíz évet kellett várniuk a felbukkanására. Legendás sorozatként tárul elénk a Késelés Villával, a két „felnőtt” komplett adomagyűjteménye gondoskodik arról, hogy a többnyire fiatalokból álló közönség el tudja képzelni a „hőskort”, hogy tisztán lássuk, mi születik itt meg újra. A valóság persze sokkal kevésbé patetikus, és a „generációzás” sem áll ennyire fókuszban, de az azóta már lezajlott estek fényében mégis ez volt a legérdekesebb az első, rendhagyó alkalomban. Sőt, immár az is látszik, hogy a két „fiatal” könnyen vette a feladatot. Az esemény (és nem utolsó sorban a helyszín!) részben örökölt, részben Kamilla és Fanni által újragondolt játékszabályai egy olyan irodalmi rendezvényt körvonalaznak, ami végre képes kitörni a sablonkérdésekre adott sablonválaszok sznobériájából, prüdériájából, érdektelenségéből.
A koncepció tulajdonképpen az, hogy a meghívott fiatal (harminc év alatti) szerzők egyszerre vesznek részt egy irodalmi beszélgetésen és felolvasáson, de műhelymunka és ún. meglepetések, játékok is várják őket. Ilyen volt például Fehér Renátó és Zilahi Anna szembesítése a moly.hu kommentszekciójából merített véleményekkel, amiket az önjelölt kritikusok a Garázsmenet-ről és a Bálna nem motívum-ról írtak. Az est késelésjellegét azonban nem csak ezek adják, hanem a beszélgetésrész kérdései is a szerzők komfortzónáján kívüli területeket célozzák, melyek így egyrészt valódi dilemmákat terítenek ki, másrészt őszinteségre is kényszerítenek, a dolog humoráról nem is beszélve. A kötetlenül kötött beszélgetést pedig a szerzők által összeállított playlist lejátszása követi, mely háttérzajnak tökéletes ugyan, de (eddig legalábbis így volt) elnyomja a Nyitott Műhely nyüzsgése, ami persze minden, csak nem baj.
A tervezett négy estből már három zajlott le hasonló színvonalon. Az első a decemberi nyitány volt az elődökkel, András Lászlóval és Babiczky Tiborral. Ezt követte a már említett Fehér–Zilahi páros, január 15-én. Fantasztikus szövegek és meglovagolt vesszőparipák jellemezték: Zilahi Anna az eddig minden alkalommal előkerülő feminizmus kapcsán beszélt hosszabban, ami bár láthatóan nem volt betervezve, rendkívül progresszív és érdekes monológ volt, és ugyanez mondható el Fehér Renátó kultúrpolitikai vízióinak kifejtéséről is. Új kötetét valószínűleg mindenki már aznap kezébe vette volna, és azt is feltételezem, hogy sok polcról került le a Bálna ezen a januári estén.
A harmadik szeánsz vendégei Kállay Eszter és Mohácsi Balázs voltak, nem is olyan régen, február 12-én. Előbbi ügyesen tárta fel a „Nőtérfél” és a „női irodalmi antológia” kifejezések lehetetlenségét, míg utóbbit elsősorban a kritikus-költő szerep és a vidéki irodalom periferikus helyzetéről faggatták. Üdítő az ilyen kérdésekről végre nem elsősorban szakmai becsípődésektől terhelve, hanem mint személyes történetekről, szövegeket ihlető tényezőkről hallani, ráadásul úgy, hogy a vélemények és módszerek sem kőbe vésett igazságok. A szövegek közül pedig Mohácsi Balázs képverse volt a legemlékezetesebb, és megtörtént a csoda is: igazi eszmecsere a közönség és a szerző között. Ha valamiben mérhető az est sikere, akkor ezt választanám egységül.
Jogosan vagyunk hát tele várakozással a márciusi utolsó alkalmat (melynek vendégei Borda Réka és Vajna Ádám lesznek) és persze a lehetséges folytatást illetően is. Előbbi a kortárs magyar irodalom legfiatalabb szerkesztőivel (Ádám a Hévíz-nél, Réka a Műút-nál), szúrásokkal és remek versekkel telinek ígérkezik. A folytatással kapcsolatban pedig az adott helyszín, az eddigi események sikere, valamint a Panni és Kamilla rendelkezésére álló bőséges késelnivaló ad okot a bizakodásra. Fehér Renátó kifejezésével élve egy olyan „otthonos” szigettel gazdagodtunk, amit jó lenne minél több irodalomszeretőnek minél tovább és többet mutogatni, passzióból éppúgy, mint szórakozásból.
Képek: Bokor Krisztián fotói
