A derű állapotnak ideológiája és filozófiája, a láthatatlan és a látható közötti világ, az egyszerű ősnosztalgia és a kimondhatatlan gondolatok hatják át Vecsei H. Miklós legújabb kötetét, amely december 17-én, szombaton fog megjelenni. Vecsei H. Miklóssal beszélgettünk hét év alkotásáról és gyűjtéséről, amit egy szeptemberi napon kötetté rendezett. Ez a Soliloquor.
Színház és költészet, hogyan alakultak az életedben?
Kamaszkorában mindenkinek eljön az az idő – van, akinek a szülők válása, van, akinek az első szerelem utáni csalódás vagy ilyen kamasz-halálélmény –, hogy hirtelen azt érzi, hogy valami megtört, és másmilyen az élet, mint amilyennek hitte. Ilyenkor elkezd verseket írni, vagy azt gondolja, megvilágosodik, vagy drogozni kezd, satöbbi. Az én életemben ez úgy csapódott le, hogy blogot kezdtem írni, aztán amikor egyre kevesebb időm maradt rá, pont a szerelmek miatt, akkor a napjaimból már csak versek lettek. Így jött az írás, de egyébként nagyon szeretek olvasni és fogalmazni. Ez a kettő mindig is olyan dolog volt az életemben, amit élveztem is, és sosem tartottam időpocsékolásnak. A színház meg ezzel egy párhuzamos érzet, olyan hivatást kerestem, ami ad az embereknek, ami után kicsit jobb lehet ez az ország, ami szemtől szemben működik és nem számítógépeken vagy a virtuális világon keresztül, ugyanakkor van benne valami művészi, valami szakrális tér, nem csak azért mert hívő vagyok, hanem mert szeretem, ha eggyel több van a levegőben, mint a mindennapok.
Mennyire hat egymásra ez a két hivatás? Táplálkozik egyik a másikból?
A színházzal inkább hatni akarok, az írásban pedig letisztultabb próbálok lenni. A színházban szerepeken keresztül mesélek magamról, az írás pedig kvázi a saját szereped megírása. Nekem – azt hiszem – nincs költészetem, nincs olyan, hogy színházam. Én a színházban természetes akarok lenni. Az a feladatatom, hogy minél őszintébb legyek a színpadon, hogy úgy tudjak bemutatni egy karaktert, mintha tényleg én beszélnék. Ilyen szempontból az írás ugyanez. Hatni nem hatnak egymásra, de az ideológiája mindkettőnek ugyanaz számomra. A hatást keresem mindenben. Hogyan hat az emberekre, miben változtat, ezt figyelem.
A kötet címe Soliloquor [ejtsd: szolilokvor], ami azt jelenti, hogy a lélek magányos beszélgetése Istennel. Miért pont ezt választottad?
Szent Ágostonnak van egy írása, Soliloquium, amit ő maga így fordít le. Tulajdonképpen egy olyan mai állapotot idézett fel nekem, amikor mész az utcán és olyan, mintha hirtelen senki más nem létezne. Hirtelen önmagadban leszel létező, és azt érzed, hogy több dimenziót látsz. Minden más szürke, de valamiért te nagyon sűrű vagy. Ez nem azt jelenti, hogy nagyképű vagy, ez nem önzés, ez egy furcsa állapot. Karsai György tanár úrtól kértem segítséget, hogy ezt a fogalmat hogyan tudnám felhasználni. Ő mondta, hogy ez nagyon érdekes, mert van egy 19. századi színházi szakszó a szolilokvor, ami Szent Ágoston írásából ered. Ez azt jelenti színpadi verzióban, hogy egy szereplő úgy beszél a színpadon, hogy nem kell, hogy a nézőközönség értse, amit mond. Motyogás, amiről tudom, hogy személyes, és sorsdöntő tartalma lehet.
Hogyan bukkantál rá?
A cím nem volt meg sokáig. Olyanokon gondolkoztam, hogy Derű, vagy valami ilyesmi. De végül Pilinszkytől olvastam, aki meg Szent Ágostontól idéz, és így találtam rá.
Hogyan állt össze a kötet?
Igazából egy nap alatt raktam össze hét év gyűjtését. Hét éve jelent meg az első kötet, és azóta kb. havonta egyszer voltam olyan állapotban, hogy nem tudtam aludni éjszaka és írtam, aztán teljesen a semmiből, szeptember 27-én úgy keltem föl, hogy ezt meg kell csináljam. És megcsináltam.
Milyen ez az állapot? Valójában mi inspirál, amikor alkotsz?
Mindenben keresem azt az állapotot, amit én igazán magamnak érzek. 2017-ben talán a flow rá a legjobb szó. Csak a flowt az emberek a boldogsággal kötik össze, de nekem nem feltétlenül kell boldognak lennem ahhoz, hogy flowban legyek. Ezért használom én a derű szót. Sokat foglalkozom ezzel az élménnyel, a hétköznapi flow vagy derű élményével. Igazából kísérletezem, hogy hogyan tud az ember napi 24 órán át flowélményben lenni, összekötve közben a hitével, a hivatásával, a kapcsolataival. Tehát a derű váltotta ki belőlem. Néha, kéthetente egyszer van ilyen állapotom, ami vissza-vissza tér, amire azt mondom, hogy ez én vagyok. Valahogy sok mindent megértek olyankor, lelassul az idő, és érdekes, hogy a kutyám az egyetlen, aki mintha értené ezt. Ilyenkor egyébként jobban is tudok vele kommunikálni. Tehát ez egy állapot, amit nem tudok elmagyarázni és ezért leírom.
Milyen a kötet kompozíciója?
Nehéz így a kötetről beszélni, mert csomó dolog van az életemben, amit el tudok mondani magamról (a szerepeket, a színházat), de van egy olyan része az életemnek, amit csak írásban tudok elmagyarázni. A kötetet azzal kezdem, hogy kijelölöm a napot, szeptember 27-ét, amikor összeállt. Az előszó megmagyarázza, hogy mi ez az érzet, ami áthatja a kötetet, az első vers pedig leírja, hogy mi történt ezen a napon, mikor összeállt. A struktúrája a reggel, az ébredés. Tulajdonképpen a kötet maga a nap, a vége meg a hazaérkezés. Az egészet ez a hangulat határozza meg. Szövegek egymás után, amik nem is igazán versek, talán flow-versek, ha van ilyen.
Mik jelennek meg ezekben a versekben? Milyen visszatérő elemei vannak a szövegeknek, a kötetnek?
Például a természettel való viszony. Nagyon szeretem a szarvas motívumot, gyerekkorom óta vonz, az erdő, a mező, a pataknál ivó állat, az agancs, a madarak. És iszonyatosan szeretek én magam a természetben lenni. Ezt próbálom szembe állítani hirtelen azzal az állapottal, amikor állsz a négyeshatos mellett és dugó van a városban és pocsolya, az egész hihetetlenül furcsa, és semmi természetszerű nincs benne. És ugyanezen a ponton, mondjuk 5000 évvel ezelőtt, ha ott álltam volna, mit találok. Illetve a csendek. A természet csendje ma hol van, egyáltalán van-e, hol találjuk…
A címben is feltűnik Isten, ez mennyire határozza meg a kötetet?
Annyira hatja át a verseimet, amennyire az életemet. A látható világ az én gondolataimnak, életemnek, érzéseimnek a 15%-át érdekli, meg tölti ki. A nem látható világban, az egymás közötti energiák, a Jóisten, az állatok, ez érdekel, ezt keresem, ezekkel próbálok kommunikációban lenni. Amikor abba az állapotba kerülök, amiről már oly sokat meséltem, hirtelen úgy érzem, egyedül vagyok. Tulajdonképpen az egész istenkeresés erről szól, hogy magányos vagy, de meg vagy róla győződve, hogy nem vagy az. Vagy nagyon szeretnéd, hogy ne legyél.
Hogyan viszonyulsz a kötetedhez? Mennyire változott meg a hangod az korábbihoz képest?
Szerencsére az a munkám, hogy a művészet oldaláról próbáljam megfogalmazni a valóságot. A költészetem pont annyit változott, mint a valóság. Szerintem nagyon olyan voltam 17-18 évesen, mint az első kötet, és nagyon remélem, hogy olyan vagyok 25 évesen, mint ez a második kötet. Nem is gondolom, hogy engem lehetne költőnek hívni. Dilettánsak azok a versek. Szimplán szükségem volt arra, hogy őszinte legyek magammal írásban. Ezért is gondolom, hogy ez nem egy olyan műfaj, amire azt tudnám mondani, hogy elégedett vagyok. Magamat akartam látni versekben, és azt hiszem, ez most sikerült, de mégsem elégedettség van bennem, hanem az az érzés, hogy itt tartok.
Kiknek szól ez a kötet?
Szerintem sokan vagyunk, akiknek 2017-ben is igénye van a láthatatlanra. Nem feltétlenül vallásra vagy hitre gondolok, hanem az érzetre, hogy van még itt valami. Ez a sejtés nekem a derű, és azoknak ajánlom, akik esetleg ezt velem sejtik.
Burkus Dávid képei
